Állatmúmiák

Írta: A. R. Williams
Fényképezte: Richard Barnes

Némelyik vászoncsomag tartalma kifejezetten jó állapotban vészelt át annyi sok századot – egyik-másik macskán még azt is látni, hogy a pofáját annak idején bearanyozták. A nagyjából sértetlen példányokat a falubeli gyerekek aprópénzért eladták a turistáknak, a többit halomban, trágyaként értékesítették. Az egyik hajó nem kevesebb mint 17 tonnányi macskamúmiát, vagy 180 ezer tetemet vitt át Liverpoolba. Az ókori maradványokat Anglia-szerte szétterítették a szántókon. Akkortájt sorra-rendre indultak Egyiptomban a busásan pénzelt expedíciók. Óriási területeket ástak föl a sivatagban, fáraósírokat, aranyozott és festett maszkokat, koporsókat találtak, pompás tárgyakkal gazdagították az európai és amerikai magángyűjteményeket, múzeumokat. A temetkezési helyeken előkerült sok ezer állatmúmiával csak addig törődtek, amíg mindet eltakarították az útból, hogy hozzáférhessenek a becsesebb tárgyakhoz. Abban az időben a kutyát sem érdekelték az óegyiptomi időkből való, nagy műgonddal bepólyált és elhantolt állati maradványok.

Száz esztendő telt el azóta. A régészet felnőtt, a kincsvadászokat felváltották a módszeresen dolgozó kutatók. Ők már tudják: nem az aranytól ragyogó ékítmények, hanem a köznapi élet tárgyai, eszközei tesznek igazán fontossá egy-egy lelőhelyet – elmesélik az utókornak, mivel foglalkozott, miként látta a világot, s miféle istenekhez fohászkodott a hajdani idők embere. Ha így tekintünk rájuk, a letűnt korokból ránk maradt állatmúmiák mérhetetlenül értékesek.

„Mesélnek a régiek mindennapjairól, kedvteléseiről, vallásáról, túlvilágképéről. Elmondják, mi minden foglalkoztathatta sok ezer éve Egyiptom népét” – kezdi Salima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem professzora. A régészeti állattanra szakosodott egyiptológus legfőbb vizsgálati alanyai a döbbenetes szakértelemmel tartósított macskák és egyéb két- vagy négylábú jószágok. Salima Ikram gondjaiba vette az Egyiptomi Múzeum félig elfeledett, porosodó állatmúmia-gyűjteményét. Pontos méreteket vett a leletekről, majd röntgenberendezéssel kezdte vizsgálni, mit rejthet a vászonpólya. Idővel aztán kiállítást rendezett a gyűjteményből, hogy közelebb hozza a ma emberéhez az ókori Egyiptomot. „Nézzük-nézzük az állatmúmiákat, és egyszer csak belénk hasít a felismerés: lám, ez a fáraó házi kedvencet tartott, akárcsak én! Több mint ötezer év távolából ráébredünk, hogy az óegyiptomiak is ugyanolyan emberek voltak, mint mi.”

Ma már a kincsekben gazdag kairói múzeum legnépszerűbb darabjai közé tartoznak az állatmúmiák, honi és külföldi látogatók ezrei tolonganak előttük. Rombuszos, sávos, négyzetes vagy X-mintában vászonba pólyált macskák hevernek az üvegtárlókban, mellettük cickányok faragott mészkő dobozkában, kosok aranyos-gyöngyös ládában. Van itt ötméteres, göcsörtös hátú krokodil is, pofájában néhány, szintén mumifikált díszített, pólyába göngyölt szent íbiszek, héják, halak, sőt apró szkarabeuszok is, a táplálékukat képező trágyagalacsinnal egyetemben. Sok állatot azért balzsamoztak be, hogy társa lehessen a holtnak az örökkévalóságban.

Ha megengedhették maguknak, az óegyiptomiak Pazar fényűzéssel rendezték be sírkamrájukat. Hitték, hogy a nagy útra fölhalmozott ingóságok – pontosabban az, amit a túlvilági célra készített holmik képviselnek – haláluk után is az övék marad. Az I. dinasztia fáraói mellé i.e. 2950-től kutyát, oroszlánt, szamarat is temettek az abüdoszi sírkamrákba. Több mint 2500 esztendővel később már egy bizonyos Hapi-ment is a lábához kucorodó kiskutyával tettek sírba Abüdoszban, holott közember volt csupán, nem királyi sarj. Tartósított marhaszeletet, finom kacsa-, liba-, galambpecsenyét is elhelyeztek a halott mellett. A húst besózták, kiszárították, vászonba pólyálták. Akár rendszeresen evett az illető ilyesmit életében, akár nem, a túlvilágon bizonyosan nem szenvedett hiányt, mutatja somolyogva Ikram.

Mindegyik mumifikált állatban valamely isten földi képviselőjét tisztelték a régi egyiptomiak. Memphisz, a szent város rövid időszakoktól eltekintve mindvégig az ókori Egyiptom fővárosa maradt. Fénykorában, i.e. 300 táján 50 négyzetkilométeren terült el, és mintegy negyedmillióan lakták. Ami hajdani dicsőségéből megmaradt, az jórészt Mit Rahina falucska alatt és a környező földek mélyén rejtőzik. Egy porlepte út mellett, a fűcsomók között ma is látszanak egy ősi templom romjai. Ebben a szentélyben balzsamozták be annak idején az Ápisz-bikát, az ókori Egyiptom egyik legszentebb állatát.

Az erőt és férfiasságot, s ekképpen a fáraót is jelképező bika részben állat volt, részben pedig istenség. Homlokán fehér háromszög, vállán és farán fehér szárnyhoz hasonló forma, nyelvén egy szkarabeusz körvonalai, farka végén különös alakban növő dús szőrzet – megannyi különleges vonása alapján esett rá a választás. Az Ápisz-bika már életében szentélyt kapott, papok kényeztették, arannyal-ékszerrel díszítették, a nép áhítattal vette körül. Amikor pedig elpusztult, isteni lényege egy másik bikába szállt – tartották az óegyiptomiak, és azonnal keresni kezdték méltó utódját. A bika tetemét a templomba vitték, mívesen kifaragott szürke mészkőágyra fektették. Mumifikálása legalább hetven napig tartott: negyven nap kellett a hústömeg kiszárításához, és további harminc a bepólyálásához. 

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. februári lapszámában.