Hogyan népesült be az Újvilág?

A tudósok számára régóta ismert, hogy Amerika benépesülése Északkelet-Ázsián keresztül zajlott le. Kelet-Szibériát és a vele szomszédos észak-amerikai területeket összefoglalóan Beringiának nevezik, amely az Újvilág eredeti kolonizációjának magterülete volt. Az is ismeretes, hogy a Csukcs-félsziget és a mai Alaszka közti terület a jégkorszak során a sarki jég fölhalmozódásával együtt járó globális tengerszint-csökkenés következtében szárazulattá vált, és kialakult a két kontinens között egy szárazföldi híd, amely biztosította az átjárást. A legújabb ősrégészeti bizonyítékok alapján az első emberek 15 ezer évvel ezelőtt már megérkeztek az amerikai kontinensre. Az ősemberek feltehetően néhány ezer éves beringiai tartózkodás után aztán innen indultak Amerika meghódítására. Arról viszont régóta viták folynak, hogy vajon milyen útvonalon indultak el.

A tradicionális elmélet szerint a jégkorszak utolsó glaciálisának (jég-előrenyomulásának) végén nyílt egy jégmentes folyosó, amely a mai Kanada területén vezetett déli irányba. Bár néhány kutató vitatja, hogy ezek az első bevándorlók egészen Chile déli részéig eljutottak, ami ebben az időben szintén jégmentes terület volt, az elmélet ma is él.

Jégkori formakincs a kanadai Sziklás-hegységben

A kérdés további tisztázása érdekében Antonio Torroni, az olaszországi Paviai Egyetem genetikusa vezetésével egy nemzetközi tudományos csoport megvizsgálta a gyakorlatilag az első bevándorlók leszármazottainak tekinthető ma élő őslakosok genetikai térképét, pontosabban a mitokondriális DNS-ét. Már más kutatócsoportok is végeztek genetikai kutatásokat, ám a korábbi vizsgálatok öt olyan közös génszakaszra fókuszáltak, amelyek alapján a kérdésre nem lehetett választ adni. Torroni csapata az öt általánosan vizsgált bélyeg helyett két ritka marker gént, az ún. D4h3-at és az X2a-t vizsgálta. Az előbbit 2007-ben sikerült azonosítani egy alaszkai barlangban talált 10 ezer esztendős csontvázban, s e szerint ez a jelző gén már jelen volt ebben a történelem előtti embercsoportban, amely Beringiából származott. Az X2a, bár nagyon ritka a mai amerikaiak között, viszonylag nagy számban fordul elő az észak-kanadai ojibwa indiánok genetikai állományában.

10 ezer éves csontok; forrás: Science

A kutatócsoport által kiválasztott 55 őslakos genomjában 44 esetben volt jelen a D4h3 mitokondriális DNS-szakasz, míg az X2a csak 11 őslakosnál volt jelen. A vizsgálatok szerint a D4h3 jelző gén a Dél-Amerikában élőkben, ezzel szemben az X2a kizárólag az USA és Kanada lakosaiban van jelen. A becslések szerint mindkét gén megjelenési ideje 16 ezer évvel ezelőttre tehető. A kutatócsoport véleménye alapján a genetikai vizsgálatok eredményei az egyidejű két migrációs útvonal teóriáját támasztják alá. Eszerint az egyik vándorútvonal a part mentén vezetett Dél-Amerika irányába, míg a másik a kanadai jégmentes folyosón keresztül irányult a Nagy tavak illetve a Préri felé. A Current Biology című szaklapban megjelent tanulmányukban Torroni és kollégái azt is feltételezik, hogy bár a két csoport, amelyik genetikailag már annak ellenére elkülönült egymástól, hogy nagyjából egy időben élt Beringia területén, különböző nyelveket is beszélt.

Michael Waters, a Texasi A&M Egyetem archeológusa szerint a genetikai vizsgálatok eredményei egybevágnak azokkal a hagyományos régészeti kutatásokkal, amelyek a 15 ezer évvel ezelőtti chilei partvidéki és a wisconsini kultúrák összehasonlítására irányultak. Sandro Bonato, a brazíliai Porto Alegre-i Rio Grande do Sul szövetségi egyetemének genetikusa szerint, aki egyébként az egyutas, parti benépesülés elméletének híve, az X2a-ra vonatkozó bizonyítékok nem meggyőzők, ugyanis az ilyen rendkívül ritka genetikai bélyeg előfordulása véletlen is lehet. Bonato és más tudósok azt is kétségbe vonják, hogy a genetikai differencia önmagában kulturális-nyelvi különbséget is jelent.