Világvándor nászutasok

Írta: James Prosek
Fényképezte: David Doubilet

Kisgyerekként többet találkoztam a nevükkel (eel) keresztrejtvényekben vagy szókirakósban, mint velük magukkal connecticuti házunk mellett, a patakban. Barátaimmal pecázva kifogtunk néha egyet-egyet, de oly furcsák voltak, hogy a horgot alig mertük kiügyeskedni a szájukból.

Halak ezek, szólt oda egy öreg horgász. Azok vagy se, rendes halhoz nemigen hasonlítanak, hümmögtem. Később akadt sok dolgom az angolnákkal, egészen addig, amíg egy hideg novemberi napon, hat évvel ezelőtt (dél felé autóztam éppen a New York állambeli Catskills-hegységben), a 17-es főúton meg nem pillantottam egy táblát: „Ínyencfalatok a Delaware folyóból, frissen füstölve!” Követtem a nyilat. A Delaware folyó keleti ágához jutottam, a cobleskilli kőfejtő mellé. Kátránypapírral fedett, bádogkéményes kis kunyhó állt a parton, a fenyves tövében. Mint kiderült, halfüstölő üzemel benne. Fehér szakállú, lófarokba fogott hajú férfi toppant elém a furnérajtó mögül. Szakasztott úgy festett, mint egy erdei manó. Ray Turner – merthogy így hívják a manót – ugyanaz a kiismerhetetlen, szívós és titokzatos fajta, mint az angolnák.

Nyár elején, amikor már alacsony a folyó, nekiáll rendbe hozni a gátját. Négy hónapig reparálja a V alakban összefutó két kőfalat: készül az angolnák vonulására. A falak nagy farácsra terelik a vizet, az pedig megakasztja és megszűri a szeptemberben ívni vonuló halcsapatot. Újhold idején, koromsötétben, két éjjel leforgása alatt úsznak le az ivarérett angolnák a folyón, és indulnak neki az óceánnak.

Beültem Turner kenujába, elindultunk fölfelé, a gáthoz. „Nézze, az ott Baldy!” – bökött vezetőm hirtelen a feje fölé. Fehérfejű rétisas körözött fölöttünk, figyelte a gát farácsát, hátha még Turnert megelőzve elcsíphet egy-egy halat. A gát nem ejtett csorbát a völgy képén, édeni volt a látvány, Turnert is fennkölt hangulatba ringatta: „Ez itt az anyaméh – mutatott a farácsra, aztán a vízterelő falak felé bökött: – Amott a két láb. A folyó pedig az asszony, aki minden életet magába gyűjt.” Ha nagy angolnacsapat vonul le a Delaware-en szeptemberben, Turner olykor két és fél ezret is kifog közülük. „A legnagyobbik leányzót mindig visszaengedem a folyóba.” (Mert tudja, hogy egy termetes nőstény akár 30 millió ikrát is lerakhat a tengerben.) A zsákmányt megfüstöli, aztán eladja a betérőknek, az éttermeknek meg a halkereskedőknek. Ha jó évet zár, akár 20 ezer dollárt is megkeres: „Minden árum közül az angolna a legfinomabb. Ha almafából rakott tűzön füstöljük, és egy pillanatra sötét őszi mézbe mártjuk, különleges ízt kap. A pisztrángot meg a lazacot halastóban nevelik, az angolna viszont a szabad természetben tenyészik.”

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2010. szeptemberi lapszámában.