Karmos lábú szauropoda írhatja át a dinoszauruszok történetét
Felülírhatja eddigi tudásunkat egy újonnan megtalált dinoszaurusz-lelet. Vajon a szelíd, növényevő óriás szauropodák környezetükhöz alkalmazkodó dögevők is voltak egyben? Egy erős mellső végtagokkal rendelkező, érdekes új dinoszauruszfaj maradványainak felfedezésétől a tudósok azt remélik, hogy sikerül többet megtudni ezekről az eddig nyugodtnak és növényevőnek hitt óriásokról.
Az Észak-Amerikába mintegy 190 millió évvel ezelőtt vándorolt Sarahsaurus aurifontanalis felfedezése új erőt és lendületet adott annak az elméletnek, amely szerint néhány dinoszaurusz nem ereje, hanem a megalkuvó életmódja és egy kis jószerencse segítségével lett az általa lakott terület ura.
Az Arizonában megtalált majdnem teljes Sarahsaurus csontvázból kiderül, hogy a korai júra időszak növényevő lakója mintegy 4, 3 méter hosszú és kb. 110–120 kg súlyú lehetett, tehát kisebb méretekkel rendelkezett, mint unokatestvére, az óriási szauropodák közé tartozó, kicsit később élt Apatosaurus.
Mint a szauropodáknak – a Földön valaha járt legnagyobb méretű állatoknak – általában, a Sarahsaurusnak is hosszú nyaka és kis feje volt. De az újonnan azonosított egyed erős fogakkal és szokatlanul nagy karmos mellső végtaggal büszkélkedhetett. Ez a mellső végtag, bár csak akkora volt, mint egy emberi kéz, a paleontológusok szerint egyértelmű, hogy eszközként szolgálta gazdáját.
„Elméletileg ezek az állatok növényevők voltak, de ezekkel a mellső végtagokkal és erős karmokkal, valószínűleg nem csak zöldet ettek” – vélekedett Tim Rowe, a kutatás vezetője, a Texasi Egyetem őslénykutatója. Fogaik alapján nagyobb a valószínűsége annak, hogy az állatok dögöket is ettek.
A kihalási események vándorlásra kényszerítették a dinszauruszokat?
Furcsa külseje ellenére az új faj hozzájárul ahhoz, hogy máshogy tekintsünk az észak-amerikai dinoszauruszokra. Úgy, hogy ők nem úgy terjedtek el, hogy legyőzték a többi fajt, hanem úgy, hogy előnyt kovácsoltak abból a természeti katasztrófából, amely elsöpörte versenytársaikat.
A dinoszauruszokról – a Sarahsaurusról is – általában úgy vélik, hogy a földtörténeti óidő végén létrejött őskontintensből (Pangeából) kialakult nagy déli kontinensről (Gondwana), az ősi Dél-Amerika területéről származnak.
A Sarahsaurus és két másik, korábban felfedezett faj csontjainak kormeghatározása során nyert adatokra hivatkozva azonban a kutatók úgy vélik, hogy a szauropoda ősök a késő triász–korai júra időszak tömeges kihalási eseménysorozatait követően, mintegy 200 millió évvel ezelőtt, külön hullámokban vándoroltak Észak-Amerikába.
„Általában úgy gondolunk a dinoszauruszokra, mint vad élőlényekre, amelyek egyszerűen mindenkit legyőztek a versengésben” – mondta Rowe. „Most viszont kezdjük észlelni, hogy nem ez a helyzet állt fenn. Azt állatok szerényebbek, és sokkal opportunistábbak voltak. Nem szállták meg a szomszédos területeket. Megvárták, míg a lakók távoznak, és amikor senki sem figyelt, beköltöztek.”
Rowe szerint a Sarahsaurus csontváza arra sarkallja a kutatókat, hogy újraelemezzék a korábban megtalált fajok maradványait. Ennek során most azt állítják, hogy a szauropodák a triász végi és a kora júrai időszakban, a bolygón élő állatok több mint felét elsöprő kihalási események miatt nem is voltak jelen Észak-Amerikában.
Hiányzó láncszem?
Mark Loewen, a Utah-i Természettudományi múzeum paleontológusa, aki személy szerint nem vett részt a mostani kutatásban, egyetért a tanulmány azon kijelentésével, amely szerint bizonyítékokat találtak arra nézve, hogy a késői Sauropodomorphák vándoroltak szét Észak-Amerikában.
„Az elmélet nem minden részében új, de mostani bizonyítékok megegyeznek azzal, amit a tudósok korábban már állítottak” – tette hozzá Loewen.
A Sarahsaurus nagyon fontos fajnak számít, mert pontosan beleillik a dinoszauruszok nagy családfájának eddig még hiányzó helyeire. Ugyanis ebből a korból és területről még nem került elő Sauropodmorpha maradvány. Ezek után máshogy tekintünk majd ezen ősök
megjelenésére és túlélésére.
Sikeres megmenekülés?
A tanulmány társszerzője, Hans-Dieter Sues szerint: „furcsa, hogy több szauropoda őst találtunk korábban már Európában, Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, sőt még Grönlandon is, de az Észak-Amerikai triászból nemhogy egy fantasztikusan jól megtartott maradvány, hanem még egy csont vagy egy fogrészlet sem került elő”.
„Valaminek lennie kellett, ami miatt eddig nem kerültek a kutatók látómezőjébe ezek a leletek” – mondta Sues, a Washingtoni Természettudományi Múzeum gerinces őslénykutató kurátora. „A múltban sokszor vitáztunk arról, hogy a dinoszauruszok más hüllők életmódjához alkalmazkodtak volna, de úgy látszik, hogy inkább a megalkuvást, a vetélytársak kihalásának kivárását választották.”
Ha a triász–júra kihalási események jól jött a dinoszaurszoknak, a bestiák135 millió évvel később azért megkapták büntetésüket.
„Azt nem értjük, hogy ezek a dinoszauruszok hogyan vészelték át egy karcolás nélkül a triász–júra kori kihalási eseményeket, míg más csoportokat teljesen elsöpört ez a folyamat a Föld felszínéről” – fogalmazott Sues. Ez azért is érdekes, mert ezt a kihalási időszakot az eddigi elméletek szerint egyetlen dinoszaurusz-csoport élte csak túl.