Kötődés és kommunikáció az elefántok között

Elválaszthatatlanok: Kanthi és Kamalia szoros kötelékben él borjaival. Shermin de Silva biológus évekig figyelte a párost.
Fotó: A. Ranjeewa

Shermin de Silva, a Pennsylvaniai Egyetem biológusa és kollégái az elmúlt hat évben az elefántok hangjait vizsgálta az Uda Walawe Nemzeti Parkban, Srí Lankán.

Úgy találta, a trombitálás csak egyike annak a 14 hangsornak, amit az elefántok egymás között használnak.

„A trombitálás egyébként levert lelkiállapotra utal – mondja de Silva. Felfokozott izgalmat, vagy szomorúságot is kifejezhet. A trombitáló hangsorok mellett az ázsiai elefántok olykor egy nagyon különös hangot is kiadnak; ezt nyüszítésnek hívom.”

Ezt a nyüszítő hangot szintén vészhelyzetben használják, vagy amikor megadják magukat. Ha egy elefánt meghátrál vagy megriad az embertől, egy sakáltól, vagy bármilyen fenyegető veszélytől, akkor ennek egy elnyúljott formáját produkálja: ez a „visítás”.

Az ázsiai elefántborjak gyakran hosszú, bőgő hangot adnak szopás közben, vagy amikor fel akarják hívni magukra a figyelmet. Ha elszakadnak a többiektől, akkor hosszan elnyújtják a bőgést. „Sokszor bőgnek így, amikor a társaikat keresik.

De vajon mit jelent az, hogy egy állat »társas« lény?” – kérdezi de Silva. A biológusnő szerint az elefántok társas élete a nőstények egymás közötti, különféle kötődési formákat kifejező viselkedésén alapul. Némelyik nőstény átpártol egyik kedvenc társától egy másikhoz, mások sokszor napokra sőt akár hetekre is csatlakoznak egy csoporthoz, majd visszatérnek kedvenc barátaikhoz. A kutatónő egyszer egy elválaszthatatlan párt is megfigyelt: Kamalát és Kanthit. „Amikor azt mondom, hogy a nőstények egymással barátkoznak, ezen azt értem, hogy megválaszthatják, hová mennek. Eldönthetik, hogy együtt akarnak-e lenni valakivel vagy nem. Igaz, ez a döntésük számunkra nem észlelhető, hiszen mi csak azt látjuk, miként táplálkozik és mozog a csorda. Az állati viselkedés hagyományos értelmében, ha két állat egy térben együtt tartózkodik, és gyakrabban vannak együtt, mint azt a véletlen hozná, akkor azt mondhatjuk, hogy együtt szeretnek lenni.”

Az idősebb hímek inkább egyedül kóborolnak, de fiatalabbak néha hozzájuk csapódnak. „Az afrikai elefántok az idősebb hímek körül sertepertélve némi tapasztalatot szereznek; például megtanulják a rangsorban elfoglalt helyüket. Sajnos egyes esetekben azok a fiatal hímek, amelyek nem kapnak ilyen irányú vezetést az öregebbektől, sokszor hetvenkedők, kötekedők lesznek.”

De Silva azt is kutatja, hogy Srí Lankán az elefántok hogyan hatnak a környezetükre. Gyakran felszántják a földet az agyarukkal és nagy lyukakat ásnak: ezekben aztán összegyűlik a víz. Olykor pedig magukra haragítják az embert, amikor megdézsmálják vagy eltapossák a termést. A kutató szerint közvetve az ember hasznára vannak. „ Az efántok szétszórják a magokat, abból fák nőnek, ezek felszívják a vizet a földből, aztán kipárologtatják, és így hozzájárulnak a felhőképződéshez, vagyis hatással vannak a talajvízszintre. Hosszú távú, közvetett hatásuk tehát nagyon fontos.”

Az elmúlt évtizedekben vészesen csökkent az ázsiai elefántok populációinak száma, fennmaradásuk kérdéses. Ezért fontos, hogy a helyi lakossággal összefogva megoldást találjanak arra, hogy az emberek és e lenyűgöző óriások hogyan élhetnének egymás mellett oly módon, hogy mind az ember, mind az elefántok boldoguljanak.

Forrás: VoAnews