A szépség idegélettana

Fotó: dreamstime

Már a régi görögök is leszögezték, hogy a szépség főbb jellemzői pl. az arányosság, a tisztaság, a harmónia és a rend. A különbségtételt illetően máig érvényes Immanuel Kantnak (18. sz.) az a megállapítása, hogy szűkebb, művészi értelemben „szép az, ami érdek nélkül tetszik” – vagyis ez a „szép” elválasztandó a kellemestől (egy szép festménynek lehetnek pl. hátborzongató részletei is), az erkölcsi jótól (egy operának nem feladata pl. az erkölcsnemesítés), és a formális logikai igaztól (egy vers „logikája” nyilvánvalóan más, mint pl. egy matematikai levezetésé).

A német Alexander Gottlieb Baumgarten által „esztétikának” elnevezett művészetfilozófia a 18. században arra a következtetésre jutott, hogy teljesen más képzetek és gondolkodási műveletek kapcsolódnak az esztétikai minőségekkel rendelkező hétköznapi és természeti tárgyak – jelenségek (alma, napsütés stb.) észleléséhez, mint amelyek révén esztétikai élményekben, műélvezetben van részünk egy műalkotás (opera, vers, festmény) észlelésekor.

A kutatók most utánanéztek, hogy az agyunk, mint biológiai képződmény valóban így érzékeli-e ezeket a különbségeket, és más-más agyterületeken foglalkozik-e velük. Kicsit durvábban fogalmazva: A fejünkben lévő, kb. 1,5 kilónyi kocsonyás anyag is elkülöníti-e azokat a szellemi minőségeket, amelyek egzakt elkülönítésén 3000 éve fáradoznak a filozófusok.

A „neuroesztétika” még abból indult ki, hogy nem lehet azonos pl. egy festmény és egy „szép” és kívánatos alma értékelő észlelésének kognitív folyamata. Az idegkutatók és az evolúciós biológusok azonban nem találtak lényegi különbséget a kétféle észlelés agyi folyamatai között. Kiderült, hogy a műalkotásokra adott esztétikai reakciók ugyanazokon az agyterületeken jönnek létre, amelyek az evolúciós szempontból (táplálkozás, párválasztás stb.) fontos dolgokat is „értékelik”. Az agyban tehát nincsenek külön rendszerek a műalkotások értékelésére.

A látást, hallást, ízlelést és szaglást vizsgáló képalkotási kísérletek azt a meglepő eredményt hozták, hogy az esztétikai érzékelésért felelős legfontosabb agyterület nem más, mint az agykéreg egyik mély redőjében található ún. elülső insula. Amely köztudottan olyan, negatív érzésekért felel, mint az undor vagy a fájdalom – ezért senki sem hitte volna, hogy ez lehet az agy „esztétikai központja” is.

A közvetlenül a külső környezet dolgaira reagáló agyterületekkel ellentétben az elülső insula az úgynevezett interoceptív rendszer része, amely a belső szerveink állapotát méri fel. De az insula kérgének elülső része és a „külsős” agyterületek egyszerre aktiválódnak, ha kellemes illatot vagy ízt érzünk. És ugyanezek lépnek működésbe akkor is, amikor egy reneszánsz festmény vagy egy barokk concerto szépsége bűvöl el bennünket. Nincs bizonyíték tehát arra, hogy a műalkotások, illetve a létfenntartáshoz szükséges dolgok különböző érzelmi területeket aktiválnának az agyban. Ezért a legésszerűbb fejlődéstani magyarázat az, hogy az esztétikailag is „fogékony” agyterületek kezdetben a biológiai szempontból fontos dolgok (élelem, társak, meleg öltözék stb.) értékelésére alakultak ki, és ezek funkciói csak később egészültek ki a műalkotások esztétikai minőségeinek (szép, rút stb.) értékelésével.

A „szép”-nek (és a többi esztétikai minőségnek) tehát ugyanúgy nincs kizárólagos, saját területe vagy sejtcsoportja az agyban, mint pl. az „erényes”-nek (és a többi etikai minőségnek) – vagy éppenséggel az „isten”-nek (és a többi vallási képzetnek).

Forrás: scientificamerican