Terepmérések az Eötvös-ingával

„A nehézségi gyorsulást a XIX. század végéig ingák lengésidejéből határozták meg. Ezek abszolút mérések voltak, így nem lehettek elég pontosak. Még kevésbé voltak alkalmasak praktikus földtani feladatok megoldására. Eötvös az 1880-as évektől kezdve a relatív mérésekkel foglalkozott. Nem a teljes teret, hanem annak változásait, a potenciál második differenciálhányadosait törekedett minél pontosabban meghatározni. A Coulomb-féle csavarási vagy torziós ingát választotta alapműszerként. Ez egy vékony torziós szálra függesztett vízszintes ingarúd, két végén azonos nagyságú tömeggel. Eötvös jelentősen növelte az eszköz stabilitását és érzékenységét.” – írja Meskó Attila Eötvös geofizikai vizsgálatairól a Természet Világa 2006-os különszámában.

Bakos Tibor (1909-1998), matematikatanár, a Középiskolai Matematikai Lapok felelős szerkesztője, egyetemi évei alatt nyaranta segédkezett az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet, Eötvös-ingával végzett terepmérésein. Staar Gyula interjúkötetében (Matematikusok és teremtett világuk, Vincze Kiadó 2002) a Mindhalálig KöMaL című írásában Bakos Tibor így emlékezett vissza:

„A Geofizikai Intézet nyaranta gravitációs és mágneses méréseket végzett, ehhez használták az Eötvös-ingát. Véletlenül csöppentem bele, úgynevezett észlelő-számolónak. Szerencsém volt, mert valamikor júliusban, a kollokviumok után úgy döntöttem, még egy-két napot szabadidőzök Pesten. Pont akkor keresett a korábbi némettanárom egyetemistákat a mérésekhez. A kollégiumban benézett a matematikus szobába, engem éppen ott talált, megegyeztünk.
Július végétől késő őszig vándoroltunk az országban. Tíz pengő napidíjat kaptam 1927-ben, azután már tizenötöt, a bányában pedig húszat. A napi költségekre három pengőt levontak, de még így is szépen maradt. Abban az időben az Alföldön tíz fillér volt a tojás ára.

A mérésekhez meglehetősen egyenletes terepeket kellett kiválasztani, úgynevezett placcokat. Három kilométeres háromszöghálózatban mértünk, napról napra odébb vittük a műszert. A munkások már előtte való nap kiplanírozták a placcot. Szoba nagyságú, három méter sugarú körön felkapálták, majd egyenletessé tették a talajt. Délelőtt 11 órára felépítettük a műszeres sátrakat, ezeket a favázas, paplanszerű szerkezeteket, melyek a hőingadozások ellen védtek. Az Eötvös-inga finom mérőszálai ugyanis nagyon érzékenyek voltak a hőmérséklet változásaira. Fölállítottuk a két műszert, az ember nagyságú rézszerkezeteket. Ezek már modernebb eszközök voltak, kettős gravitációs ingák. Amikor már álltak a műszerek, a délutánt számolással töltöttük, az előző napok mérési eredményeinek kiértékelésével. Az igazi mérés éjszaka folyt, este 9-től reggel 5 óráig. Zseblámpával rávilágítottunk a skálára, távcsövön megnéztük a centiméter állást, s azt feljegyeztük. Óránként öt különböző állásban, 72 fokonként körbehaladva megismételtük a mérést. Így meghatározhattuk a gravitációs potenciálfelület differenciálhányadosait, melyek a görbületi viszonyokról, a földfelszín alatti tömegeloszlásról adtak képet. A méréseket Pekár Dezső miniszteri tanácsos irányította, Eötvös Loránd egykori tanársegédje.

1928 nyár elején ezzel a módszerrel a dorogi szénmedencében is mértünk, száz méterrel a Duna vízszintje alatt. A vízréteg helyét igyekeztünk meghatározni a szénvagyonban, hogy a fejtéskor elkerülhessék a vízbetöréseket. Ott, a föld alatt azzal az eszközzel mértünk, amit Eötvös próbált ki a Balaton jegén még 1901-1902-ben.”

Írta: Oláh Vera