Állatfajok tömeges pusztulásának háttere

Fotó: Profimedia

Az utóbbi 70 évben majdnem 2500 állatfaj 727 tömeges pusztulásának elemzéséből az derült ki, hogy az ilyen esetek egyre gyakoribbak a halak, a madarak és a tengeri gerinctelenek között, ugyanakkor az elpusztult egyedek száma csökken a hüllőknél és a kétéltűeknél, az emlősöknél nem változik.

Ilyen, tömeges „halálozási eseményről” akkor beszélünk, ha egy populáció jelentős hányada pusztul el rövid idő alatt. Viszonylag ritkán fordulnak elő, és nem érik el a kihalás szintjét, de megrendítő csapást tudnak mérni egy populációra, megsemmisítve annak néha több mint 90 százalékát is. A tanulmány szerzői azonban felhívják a figyelmet, korábban kvantitatívan még nem vizsgálták az állatok tömeges pusztulását.

„Ez az első próbálkozás arra, hogy matematikai eszközökkel is leírjuk az ilyen esetek gyakoriságának, mértékének és okainak szabályszerűségeit” – mondta a vizsgálat vezetője, Stephanie Carlson, a Kaliforniai Egyetem Környezetkutatási, -Igazgatási és -Menedzselési Bekeley’s Részlegének docense.

A vizsgálatot a Kaliforniai Egyetem, Berkeley, a San Diegó-i Egyetem és a Yale Egyetem kutatói folytatták le, az eredményeket 2015. január 12-én publikálták a Proceedings of the National Academy of Sciences c. folyóiratban,

A kutatók átnézték a tömeges pusztulásnak a szakirodalomban dokumentált eseteit. Nem hagyták ki a szórványosan bár, de már az 1800-as években is felbukkanó, ilyen témájú publikációkat sem, de az elemzés alapvetően az 1940-től napjainkig terjedő időszakra koncentrált. A kutatók elismerték, hogy néhány megállapításuk vagy „felfedezésük” talán annak is köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több beszámoló jelent meg a tömeges állatpusztulásokról. Azt is hozzátették, hogy ez a tényező itt-ott eltorzíthatta a kutatás eredményeit, de így is kétségtelen tény, hogy bizonyos állatfajoknál nőtt a tömeges pusztulás gyakorisága.

Az esetek 26 százalékában a legfőbb „tettes” mindig betegség állt. Az emberi tevékenységgel közvetlenül összefüggő hatások, például a környezetszennyezés, 19 százalékért felelős. Az algavirágzás által előidézett biotoxicitás szintén jelentős károkat okozott, az egyértelműen a klíma okozta folyamatok – a szélsőséges időjárás, a hő-stressz, az oxigénhiány, a táplálékhiány – összesen 25 százalékát okozták a tömeges állatpusztulásnak.

A legsúlyosabbak a több tényező által előidézett esetek voltak, állapította meg a kutatás.  A halökológus Carlsonnak és berkeleys posztgraduális tanítványainak a kaliforniai folyókban és folyótorkolatokban előforduló tömeges halpusztulások keltették föl az érdeklődését, így aztán ezt a jelenséget kezdték tanulmányozni.

„Az állatpopulációk tömeges pusztulásának katasztrofális jellege mindig megragadja az ember figyelmét. Kutatásaink során találkozhattunk a szövetségi államban honos halfajok tömeges pusztulásával a nyári nagy aszály idején, mikor a patakok és a kisebb folyók egyszerűen kiszáradtak. Ha a vízben csökken az oxigénszint, akkor az nagyon sok növény- és állatfajra lehet hatással” – mondta Carlson

A vizsgálatból kiderült, hogy a tömegpusztulásos események száma évente átlagosan plusz egy eseménnyel növekedett az utóbbi 70 évben.

„Ez talán nem is tűnik olyan soknak, de ha 70 éven át minden évben eggyel több tömegpusztulás fordul elő, akkor az már jelentősen megnöveli az ilyen események számát – mondta Adam Siepielski, a kutatás egyik vezetője a San Diegó-i Egyetem biológusa. Az, hogy évente már nem egy, hanem 70 ilyen eset fordul elő, óriási növekedést jelent, már csak azért is, mert néhány faj esetében a tömeges pusztulás mértéke is jelentősen megugrott.”

A vizsgálatból az a következtetés vonható le, hogy a fizikai változások (az ingadozó hőmérséklet, csapadékmennyiség stb.) megfigyelése mellett nagyon fontos a regionális és globális környezeti változásokra adott biológiai reakciók dokumentálása is. A kutatók kifejtették azt is, hogy a jövőben milyen módon lehet javítani az ilyen monitoringot, bevonva ebbe a tevékenységbe például a nem szakember polgárok önkéntes és azonnali adatgyűjtők munkáját.

„A kezdetben kirajzolódott kép némiképp meglepő, ha az esetek gyakoriságában bekövetkezett, dokumentált változásokat, az egyes események súlyosságát, és a tömeges pusztulás okait nézzük – mondta Samuel Fey, a kutatás másik vezetője, a Yale Egyetem posztdoktorális ösztöndíjasa, az ökológia és az evolúciós biológia szakértője. – Ezek az adatok azonban azt is mutatják, hogy igen sok lehetőségünk van még emelni a színvonalat az ilyen események dokumentálása és tanulmányozása terén.