Ragaszkodó kagyló
Csak száraz, tiszta felületen alkalmazható! – a legtöbb esetben erre figyelmeztet a ragasztóstubus oldalán olvasható használati utasítás.
Fotó: Profimedia
A szintetikus ragasztóanyagok zöme ugyanis nedves felületen, vagy éppen a víz alatt, nem bizonyul hatékonynak. A természet már több millió éve megoldotta ezt a problémát, kikísérletezte a maga ragasztóját. A tapadókagylók vékonyka, úgynevezett bisszuszszálaikkal letéphetetlenül tapadnak választott lakhelyükre: tengerparti sziklára, hajó oldalára, tengeri emlős testére. Egyes csőférgek apró kavicsokat, kagylódarabokat ragasztanak össze, így készítenek maguknak házat.
A folyadékként termelődő bioragasztó különféle mechanizmusok révén szilárdulhat meg. A férgek ragasztóanyaga a tengervízzel érintkezve, a bekövetkező pH-változás folytán köt meg. Némely kagylóknál egy aminosavféle, a dopa (dihidroxil-fenil-alanin) kap szerepet a kibocsátott száz meg száz – egyenként akár 300 newton erőhatásnak is ellenálló – bisszuszfonal rögzítésében. Persze az ember igyekszik eltanulni a trükköket: a tengeri állatok kötőanyagához hasonló, mesterséges polimer előállításán több kutatócsoport is dolgozik. A kagylók, csőférgek fehérjeváladékán alapuló ragasztónak elsősorban az orvostudomány veheti majd hasznát – például a méhen belüli vizsgálat során esetleg magzati bélperforációk kezelésében és a jól tapadó, víztaszító sebészeti implantátumok előállításában.