Édes anyanyelvünk 20. századi őre

Lőrincze Lajos külföldi diákoknak tart magyarórát.
Fotó: MTI/Potzmann János

A Veszprém megyei Szentgálon látta meg a napvilágot egy szegény, paraszti családban. Hat elemi után a helyi lelkész ajánlására a Pápai Református Kollégiumba került, ahol mindvégig színjeles eredménnyel tanult. Két évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója is volt, de nem érzett kellő elhivatottságot a lelkészi pálya iránt, így vallástanára biztatására Budapestre költözött és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára.

Az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette az egyetemet, Pais Dezső (nyelvemlékeink magyarázója) keltette fel érdeklődését a nyelvészet iránt. Részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket és anyagot gyűjtött. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ott ismerkedett meg – a tiszta beszéd ügyéért is küzdő – Kodály Zoltánnal, akihez aztán haláláig barátság fűzte. Magyar-német szakos tanári diplomájának megszerzése után, 1941-ben az egyetemen frissen alakult Magyarságtudományi Intézetben kapott gyakornoki állást, ő lett a földrajzi névgyűjtés felelőse.

Lőrincze 1943 és 1945 között régi iskolájában, a pápai Református Kollégiumban is tanított és a népfőiskolán adott elő, s ellátta a Tehetségmentő Alapítvány elnöki teendőit. Doktori disszertációján is dolgozott, amelynek a Földrajzi neveink keletkezésükről, alakulásáról, elhalásukról címet adta.

A második világháború befejeződése után ismét Budapestre került, a Teleki Pálról elnevezett tudományos intézetben működő Néptudományi Intézetnek lett a munkatársa, később ebből jött létre az MTA Nyelvtudományi Intézete. Itt a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot, s a környező államok magyarlakta vidékeit is.

Első nagyobb tanulmánya, a Földrajzi neveink élete 1947-ben jelent meg. Benkő Loránddal készítette a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját (1951), majd Lőrincze gyűjtőmunkájának eredményét is tartalmazza az 1968-77 között megjelent kötetsorozat, A magyar nyelvjárások atlasza. Az intézeti tanárból 1952-től lett hét évig igazgatóhelyettes, majd 1959 és 1971 között osztályvezető, nyugdíjba vonulásáig tudományos tanácsadó volt.

1952-ben Kodály Zoltán biztatására ő vette át Halász Gyula felújított rádióműsorát, az Édes anyanyelvünket. Az ötperces műsor 1955-től vasárnap reggelenként, majd 1961-től már hetente háromszor hangzott el, s sugározták a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is. A rádiósorozatot negyven éven keresztül vezette, szinte a haláláig. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanít, egyesíti a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Katedra nélkül vált belőle a nemzet tanára, tudományos alapossággal válaszolt – ízes dialektusban – a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá. Az emberközpontú nyelvművelést igyekezett meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben: azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Többen vádolták őt nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte, a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadnunk. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt, törekedett arra, hogy a nyelvművelés módszere, hangvétele liberális, azaz megértő, emberi legyen. Grétsy Lászlóval együtt vezette a Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol című nyelvművelő műsort.

1952-ben kandidátusi címet kapott, munkásságát a Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozatával ismerték el. Még ebben az évben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be. A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan végezte: 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban és a Magyarok Világszövetségében ténykedett. Fáradhatatlanul dolgozott a határon túli magyarság anyanyelvének megőrzésén, illetve a magyar nyelv oktatásán. Nevéhez fűződik az először 1970-ben megrendezett Anyanyelvi Konferencia megszervezése, amelynek élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke volt.

Budapesten halt meg 1993. október 11-én. Sírja a Farkasréti temetőben található. Szülőfalujában, Szentgálon emlékház, emléktábla és dombormű őrzi emlékét és a falu iskoláját is róla kapta nevét. Születésének centenáriumán az Anyanyelvápolók Szövetsége Lőrincze Lajos-emlékévet kezdeményezett.