Szent betegség vagy démoni megszállottság

Démonok megszállta eszelős kezelése (15. századi (kódex-ábrázolás).
Fotó: Profimedia

„Mester, könyörgök, tekints fiamra, egyetlen gyermekemre! Mert időnként gonosz lélek keríti hatalmába, felordít, az meg gyötri, marcangolja, úgyhogy habzik a szája, s csak nehezen hagyja el, azután, hogy agyonkínozta” – Lukács evangéliuma szerint ezekkel a szavakkal fordult a nyavalyatörős fiú atyja Jézushoz.

Az epilepsziát – frászt, nyavalyatörést, eskórt – sokszor tekintették isteni büntetésnek. Egy több mint háromezer éves babiloni orvosi szövegrészlet többféle epilepsziás roham jellegzetességeiről is pontosan beszámol, a pár perces, révedezésnek tűnő rohamtól a csupán egy-egy testrészt érintő, eszméletvesztéssel nem járó rohamig. A rohamok alatt, vélték a babilóniaiak, az embert Lilu szellem, valamint felesége, Lilitu és rabszolgája, Lili szállja meg. A közép-amerikai természeti népek ugyancsak a gonosz szellemek mesterkedésének tudták be az epilepsziás rohamok jelentkezését. Az inuitok ugyanakkor az emberi lélek próbatételének tekintették: ha az illető kiállta a próbát, sámán válhatott belőle.

Elsőként Hippokratész vetette fel, hogy az epilepsziát agyi rendellenesség okozhatja. A görög tudós véleményét Európában a 18. századig nemigen osztották. A kór megítélése viszont változott: a középkorban morbus sacernek, szent betegségnek mondták.

A rohamokat gyakran isteni eredetű eksztázisnak, szent víziónak tudták be; egyes vélemények szerint Szent Pál látomása is epilepsziás rohamnak tulajdonítható. Az eszméletvesztés, az időleges vakság, a látomásos állapot az agy halántéklebenyével összefüggő epilepszia jellegzetes tünete. Ezt az elméletet támaszthatják alá Pálnak az isteni kinyilatkoztatásokkal összefüggő gyötrelmei is: „Tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.”