Vírusvadászok

Az ebola vírusát is vizsgálják az Országos Epidemiológiai Központ Nemzeti Biztonsági Laboratóriumában.

Fotó: Sárosi Zoltán
Dr. Kis Zoltán laborvezető és Pályi Bernadett, az OEK Virológiai Főosztályának munkatársai Guineában is folytattak járványügyi kutatómunkát.
Miért kezdtek éppen veszélyes kórokozókat vizsgálni?
Kis Zoltán: Mindig is érdekeltek a veszélyes vírusok. A légútivírus-osztályt is én vezetem, oda tartoznak az influenzavírusok is: a madárinfluenza, a H7N9 vizsgálatához szintén biztonsági labor kell, mert ezek a kórokozók egykettőre járványt okozhatnak.
Pályi Bernadett: Gyerekkori álmom volt, hogy az ebolavírussal foglalkozzak. Igaz, ez nem nyolcórás állás: szabadnapokon is bejárunk, ha a tenyésztéses vizsgálat éppen megkívánja. A fizikai állóképesség is fontos. A szkafander 6-8 kilós, a be- és kiöltözés majdnem fél óra, nem lehet tehát tízpercenként kiszaladgálni a mosdóba; órákon át, megszakítás nélkül kell összpontosítani. A kesztyű pedig háromrétegű, így a jó kézügyesség sem árt.
Miért van szükség négyes szintű biztonsági laborra?
Zoltán: Jogos a kérdés, minek a legmagasabb biztonsági szintű labor egy tízmilliós országnak, ahova sem az ebolát, sem a Lassa-lázat nem hurcolták be. A szomszéd országokban és a Balkánon nincs, legközelebb Németországban működik ilyen labor. A mienk tehát regionális jelentőségű. Már 2007-ben megkaptuk a négyes szintű minősítést, de eleinte csak hármas szintű kórokozokkal dolgoztunk; ilyen az antrax, a pestis, a tularémia baktériuma, a Hanta-vírus, a sárgaláz vírusa.
Bernadett: Az Európai Unió azért támogatta a laboratórium megépítését, hogy az uniónak ezen a felén is legyen olyan létesítmény, amely alkalmas a veszélyes kórokozók vizsgálatára.
Zoltán: Tehát ha bármilyen járványt behurcolnak, helyben tudunk reagálni, amellett a környező országokban fölbukkanó gyanús eseteket is diagnosztizálhatjuk. Állandó készenlétben vagyunk, az illetékesek bármikor riaszthatnak minket. Kutatásokat is végzünk: az ebolavírust és a krími–kongói vérzéses láz kórokozóját tanulmányozzuk.
Hogyan jutottak el Afrikába?
Bernadett: Részt vállaltunk egy nagy nemzetközi együttműködésben. Olyan labor felépítése volt a cél, amelyet egyszerűen kihelyezhetünk fejlődő országokba, és könnyen kivihetünk a terepre, hogy járvány esetén el tudjuk végezni a mikrobiológiai gyorsdiagnosztikai vizsgálatokat.
Zoltán: Mobil laborunk tizenkét, szabványméretű bőröndbe belefér, akár utasszállító repülőgépre is felvihetjük. Az afrikai út előtt egyhetes tréningen vettünk részt egy német katonai bázison. Kiraktak minket egy elhagyott laktanyában a bőröndjeinkkel, föl kellett állítanunk a laborunkat, meg kellett oldanunk az áram- és a vízellátást.
Bernadett: Külön készültünk a vészhelyzetekre is. Afrikából visszatérve minden csoport megírta a jelentését, és a tapasztalatokat a következő team felkészítésében is hasznosították. Persze az éles helyzet más, mint a gyakorlat – bizonyos szituációkra lehetetlen felkészülni.
Például milyen szituációkra?
Bernadett: Én 2014 augusztusában voltam Guineában, akkor tört előre igazán az ebolajárvány. Előttünk napi 15-25 mintát dolgoztak föl a kutatók, mi viszont már három országból kaptunk mintát, naponta 80-90-et. Át kellett szerveznünk a labort, hogy gyorsabbak legyünk, de ne romoljon a pontosságunk.
Zoltán: A szabály szerint hármas csomagolásban, erős dobozban, nedvszívó anyaggal bélelt tartóban kell átadni a mintát tartalmazó vérvételi csöveket. Afrikában viszont sokszor volt úgy, hogy a csövek egy szál hungarocell dobozba dugdosva érkeztek.
Bernadett: Volt, hogy másfél literes ásványvizes palackban kaptuk a mintát, és törhettük a fejünket, hogyan szedjük ki a csöveket.
Zoltán: Ez itthon elképzelhetetlen, de ott nem lehetett azzal visszautasítani az esetleg vírust tartalmazó vér- vagy vizeletmintát, hogy nem megfelelő a csomagolás.
Nem féltek A vírusfertőzéstől?
Zoltán: Eszünkbe sem jutott.
Bernadett: Megszoktuk – veszélyes kórokozókkal dolgozunk.
És másfajta veszélyektől?
Zoltán: Fegyveres őrök védték a szállodát, a labort, fegyveres sofőrök hoztak-vittek minket. Egy német katonai bázison helikopter várakozott készenlétben: bármi veszély támad, rögtön indul a csoportért. A WHO nem kockáztatott. A ruandai háború idején volt, hogy az egészségügyi személyzetet villámgyorsan evakuálni kellett. Az egyik kolléga éppen beteget kezelt, amikor jöttek a WHO-sok, és azonnal kimenekítették. A kocsiból látták: épp hogy megelőzték a felkelőket… A tudása miatt az orvos arrafelé nagyon értékes túsznak számít.
Tehát leginkább a felkelőktől kellett tartaniuk?
Zoltán: Legjobban attól féltünk, hogy tévedünk. Óriási a hőség, emberek vagyunk, bármikor becsúszhat a hiba. Az is emberéletbe kerülhet, ha negatív leletet ítélek tévesen pozitívnak, mert akkor az illető betegek közé kerül, és nagy valószínűséggel valóban megkapja a kórt. Még sokkal nagyobb baj, ha pozitív mintáról állítom, hogy negatív. Elengedjük a beteget, szépen hazautazik, a rokonok örülnek, össze-vissza csókolják. A vírus meg terjed…
Bernadett: Történt ilyen, még az odaérkezésünk előtt; a lelet pozitív volt, de még nem jelentkeztek a tünetek, a betegtől három nap múlva újra vért kellett volna venni, de ő kiszökött, buszra szállt. Tizenheten utaztak vele, tizennégyen belehaltak a fertőzésbe. A tévedés kockázatát a rengeteg papírmunka is növelte: nem volt számítógépes adatbázis, sok segítőnk nem tudott írni-olvasni. Mi egyetlen laptopon adminisztráltunk mindent, miközben sokszor áram sem volt. Mindennap továbbküldtük az eredményeket, de olykor félórába telt, mire bejött a levelezőoldal, és a fél éjszakánk ráment, mire csatolni tudtuk az adattáblázatot.
Mi lehet a járvány megfékezésének kulcsa?
Zoltán: A lakosság megnyerése. Addig nem lehet vége a járványnak, amíg ez nem sikerül százszázalékosan. A hatóságok plakátokon, rádióban kampányolnak, a túlélők beszámolnak az átélt megpróbáltatásokról, az ország legnépszerűbb zenészei összeállnak, dalokat írnak arról, hogy az orvosok segíteni jönnek. És persze rendkívül fontos a labormunka, a gyanús esetek követése, a kellő számú kórházi ágy és megfelelő kezelőhelyiség, a biztonsági rendszabályok betartása a temetések során. Kezdetben rengeteg mintát kaptunk olyanoktól, akik temetési szertartáson vettek részt, és összetapogatták-csókolgatták a halottat, sőt mellé is feküdtek – ez ott teljesen megszokott. Az ebolás betegek milliárdszám ürítik a vírust, a fertőzéshez pedig tíz kórokozó is elég. Ezért is fontos tudni, meddig marad kimutatható a vírus a testnedvekben: a nyálban, a verejtékben, az anyatejben. Egy EU-s pályázat keretében most éppen ezt a kérdést vizsgáljuk.
Bernadett: Nem véletlen, hogy a járvány Guineában, Sierra Leonéban és Libériában tört ki. Ebben a három országban szorosak a szociális, a családi és a gazdasági viszonyok. A rokonok sűrűn látogatják egymást, a kofák átjárnak a határon piacolni, ez mind segíti a járvány terjedését. Nehéz a lakossággal elfogadtatni, hogy a karantén azt jelenti: huszonegy napig nem hagyhatják el a lakhelyüket, nem mehetnek ki a piacra, a földekre – és közben meg kell oldaniuk a család élelmezését.
Mennyire lehetünk optimisták?
Bernadett: Elkezdődött az oltási kampány, de nem tudni, mennyire lesz hatásos. A követési procedúra sokkal lazább, mint Európában és az Egyesült Államokban. Azt már tudjuk, hogy a vakcina biztonságos, ám csak most derül majd ki, hogy mennyire hatásos.
Zoltán: Az ebolavírus nem különösebben ellenálló, nem terjed légutakon keresztül, így aligha okozhat világjárványt. A közel-keleti légúti koronavírus, a MERS és a madárinfluenza más eset. A 2009-es influenzajárványt aránylag könnyen megúsztuk, de bármikor változhat a helyzet. Ha pedig a MERS is meglépi azokat az evolúciós lépéseket, amelyeket tíz éve a SARS, csúnya dolgok elébe nézünk: a fertőzés légutakon terjed, és nem olyan, mint az ebola, hogy már akkor tünetekkel jár, amikor a beteg még nem üríti a vírust. Ezeknél a vírusoknál a vakcinakutatásban is kevesebb a tapasztalatunk, mint az influenzavírusok esetében.