MRI vizsgálaton a mumifikálódott moa

Ausztrál és új-zélandi kutatók moa koponyák MRI vizsgálatával szereztek részletes információkat az állkapocs izomzatáról, így rekonstruálták a kihalt madarak táplálkozását.

Kihalt sas (Harpagornis moorei) támad a szintén kihalt moákra.
Illusztráció: John Megahan, PLOS Biology
A moák nagyméretű kihalt szárazföldi madarak, melyek a ma is élő struccok és emuk rokonságába tartoztak. A kizárólag Új-Zélandon előforduló csoport képviselői rendkívül nagyméretűek voltak (elérhették a 3,5 méter magasságot, és a 225 kg tömeget). Változatosan táplálkoztak, virágokkal, gyümölcsökkel, bokrok és fák leveleivel, de a különböző fajok élőhelymegosztásáról, táplálkozásmódjáról és táplálékpreferenciáiról meglepően keveset tudnak a szakemberek. Ez megakadályozza a hiteles őskörnyezeti rekonstrukciójukat, és annak megállapítását, hogy a moák 550 évvel ezelőtt bekövetkezett kihalásának milyen hatása volt a megmaradó őshonos élővilágra. Növényevő emlősök hiányában a moák a szárazföldi legelésző állatok közé tartoztak Új-zélandon, és így jelentős hatással voltak a sziget növényeinek fajösszetételére, sőt az egész ökoszisztémára is. Emiatt a viszonylag hirtelen bekövetkezett kihalásuk is befolyásolta Új-Zéland környezeti viszonyait és egykori tájképét.
A paleontológusok összesen 9 moa fajt ismernek. Ezek mindegyike kihalt, és valamennyinek egymástól kissé eltérő alakú koponyája van. Marie Attard (University of New England) és kollégái háromdimenziós modellezéssel elkésztették a moa fajok táplálkozásának szimulációját. A kutatók a hat ismert moa nemzetségből ötöt vontak be a vizsgálatba. Munkájuk során meghatározták a moák táplálkozási szokásait, és összehasonlításokat végeztek a különböző moa fajok illetve a ma élő rokon fajok (emu, kazuár) között. A fosszilis fajoknál az ehhez hasonló vizsgálatokat általában ma élő, közeli rokon fajok izmainak a modellezésével végzik. Jelen esetben azonban a kutatók szerencséjére a fosszilis koponyák mellett rendelkezésre állt egy moa múmia is. A különleges vizsgálat eredményeiről a Proceedings of the Royal Society B szaklapban számoltak be a paleontológusok.
A moa múmia eredeti illusztrációja (Peter Trusler, 1985), utólagosan bejelölve rajta a koponya izomzata az MRI vizsgálat eredményeképpen
Illusztráció: Marie Attard
A kutatás során felhasznált, természetes úton mumifikálódott Megalapteryx didinus története eléggé rejtélyes. A példány egy múzeumi gyűjteményben található Wellingtonban. Eredetileg egy magánszemély szerezte meg 1863-ban, és később 1943-ban adták el a múzeumnak, de az eredeti gyűjtési hely igazából sosem derült ki. A példány felét korábban rehidratálták, és felboncolták, így a belső anatómiai részleteket le tudták írni, de a mágneses rezonancia (MRI) vizsgálat sokkal több hasznos információt tudott feltárni a háromdimenziós biomechanikai rekonstrukcióhoz.
A 3D modellek segítségével ellenőrizték a különböző fajok mechanikai tulajdonságait harapás közben. A legvalószínűbb táplálkozási mozgásokat ellenőrizték a koponya erősségének és izomzatának figyelembe vételével. Teszteltek különböző fejmozgásokat, például az oldalirányú rázást, vagy a fej visszahúzását. Azt találták, hogy a kihalt moák a ma élő rokon madaraktól eléggé eltérően táplálkoztak. Az is kiderült, hogy a vizsgált moa fajok változatos és eltérő táplálkozási szokásokkal rendelkeztek. Ugyanazon a földrajzi területen élő fajok azzal csökkenthették a táplálékforrásokért folyó versenyt, hogy különböző stratégiákat alkalmaztak a táplálék megszerzésére.
Úgy tűnik, hogy a moák koponyája eltérő módon alkalmazkodott bizonyos mozgásokhoz, például a növényzet lenyírása a csőrükkel, vagy a levelek letépése a fejük lenyomásával. Valószínű, hogy a parti moa (Euryapterx curtus) fontos ökológiai szerepet játszott a növények magvainak terjesztésében, mivel sokat fogyasztottak a magokat tartalmazó gyümölcsökből. A másik végletet a kis bozóti moa (Anomalopteryx didiformis) éles peremű csőre jelenti, ami kiválóan alkalmazkodott a rágósabb, rostos anyagok fogyasztásához. Az új kutatás alapján a moák egyedülálló szerepet játszottak a sziget ökoszisztémájában, és táplálkozásuknak a változatossága tette lehetővé, hogy pár száz évvel a kihalásuk előtt a különböző fajok egyidejűleg egymás mellett is jól megéltek Új-Zélandon.