Mamuthúst vacsorára?

A rejtélyes főtt hús, az 1951-es vacsora maradékának múzeumban őrzött mintája. Peabody Természettudományi Múzeum gyűjteménye, Yale Egyetem, New Haven.
Fotó: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003)

Szakmai körökben legendássá vált vacsorát rendezett 1951. január 13-án a Felfedezők Klubja a New York-i Roosevelt Hotel előkelő báltermében. A parti nem az illusztris vendégek miatt vált hírhedtté, hanem a felszolgált ételek miatt. Az évente megrendezett eseményen mindig egzotikus ínyencfalatokból állították össze a menüt. Nem volt ez másképpen 1951-ben sem, amikor teknősleves, óriás japán rák, és bölényhús került a felfedezők asztalára. Ugyanakkor elterjedt a híre, hogy abban az évben mindezeknek a megkoronázásaként 250 ezer éves gyapjas mamut szeleteket is megkóstolhattak a vendégek, amit az alaszkai jégből olvasztottak ki.

A múzeumban őrzött minta
Fotó: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003)

Ennek az elvi lehetősége fennáll, bár a „lefagyasztott” mamutok nem annyira a sarki jégből, hanem inkább az állandóan fagyott talajokból (permafrost) kerülnek elő. A mirelit mamutpecsenyék minden bizonnyal fogyaszthatók, bár valószínűleg nem túl finomak. Azt sem lehet kizárni, hogy mielőtt az elpusztult állat teste megfagyott volna, már elkezdődött a lebomlása. Ráadásul sokan kétségbe vonták, hogy az est vendégeinek valóban mamuthúst szolgáltak volna fel. Ezt a véleményt erősítette, hogy számos egykori résztvevő szerint a főfogás nem is egy mamutból származott, hanem egy másik kihalt állatból, az óriáslajhárból. A rejtélyes utolsó fogás története az azóta eltelt 65 évben is rendszeresen előkerült a Klub rendezvényein, borozgatás közben. Több évtizedes bizonytalankodás után most DNS-vizsgálatokkal sikerült megoldani a rejtélyt, és a kutatók meglepetésére egyik ismert változat sem bizonyult igaznak.

Hogyan sikerült a Felfedezők Klubjának mindenkit rászednie a mamutos történettel? Az egész akkor kezdődött, amikor a díszvacsora szervezője (a filmsztár, Mae West korábbi ügynöke) Wendell Phillips Dodge kiküldött egy sajtóközleményt arról, hogy a soron következő éves vacsorán fosszilis húst fognak felszolgálni. Ebből sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ez csak a gyapjas mamut lehet, és egy teljes háttértörténet is körvonalazódott, mely szerint a húst Bernard Hubbard tiszteletes, alaszkai felfedező ajánlotta fel, aki a jégbe fagyott húsra Alaszka délnyugati partjainál talált, az Aleuti-szigetekhez tartozó Akutan-szigeten. Sokan még azt is tudni vélték, hogy a fagyott húst George Francis Kosco, a haditengerészet kapitánya vitte hajójával New Yorkba. Így a vacsorán részt vevők jelentős része meg volt győződve arról, hogy mamuthúst fogyasztott fő fogásként.

A Felfedezők Klubjának egykori tagjai, akik főszerepet játszottak a történetben. A. Bernard Rosecrans Hubbard, ismert sarkvidék kutató. B. George Francis Kosco, a haditengerészet kapitánya. C. Wendell Phillips Dodge, mókamester, a vacsora szervezője. D. Paul Griswold Howes, a Bruce Múzeum igazgatója.
Fotó: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003

Mások viszont úgy vélték, hogy a felszolgált hús a Megatherium néven ismert, kihalt óriáslajhárból származott. A történetnek ez a része arra vezethető vissza, hogy az egyik klubtag, Paul Griswold Howes nem tudott részt venni a vacsorán, de azt kérte a szervezőktől, hogy küldjenek neki belőle egy darabot, amit aztán ki tud állítani Greenwich-ben, az általa irányított Bruce Múzeumban. Sokan tudomást szereztek arról, hogy a parti után megmaradt és Howesnek elpostázott húst Dodge Megatherium néven címkézte meg. Ezzel viszont az a probléma, hogy bár előfordultak őslajhárok Alaszkában, ahol a történet szerint a húst találták, a Megatherium elterjedése az eddig ismert adatok szerint Dél-Amerikára korlátozódott. Így ez a lelet nagyon jelentősen és meglepően kiterjesztette volna a Megatherium elterjedési területét Dél-Amerikától az Aleuti-szigetekig. Mindezen következetlenségek ellenére a gyapjas mamutot felszolgáló parti története tovább élt, városi legendaként.

Az állítólag az Akutan-szigetről származó hús lehetséges forrásainak földrajzi elterjedése. A színes körök az ismert ősmaradvány lelőhelyeket jelölik: kék – gyapjas mamut, vörös – Megatherium, sárga – egyéb őslajhárok. A zöld terület jelzi a közönséges levesteknős jelenlegi elterjedési területét.
Illusztráció: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003

A Howes számára elküldött minta 2001-ig maradt a greenwichi Bruce Múzeumban, ezután a Yale Egyetem Peabody Természettudományi Múzeumának emlősgyűjteményébe került. A történettel tisztában lévő kutatók és diákok évekig kerülgették a mintát: vajon tényleg egy megfőzött alaszkai óriáslajhár húsa van az etanolban? Végül Eric Sargis antropológia professzor és pár tanítványa 2014-ben nekiállt a hús tanulmányozásának. A PLoS ONE folyóiratban megjelent tanulmány elkészítését támogatta a Felfedezők Klubja is, nem csak anyagilag, hanem az archívumukban fellelhető korabeli iratok és levelezések rendelkezésre bocsátásával is. Maga a DNS-vizsgálat igazi kihívást jelentett a kutatóknak, hiszen amellett, hogy esetleg több ezer éves a minta, a húst meg is főzték, mielőtt tartósították volna 65 évvel ezelőtt. A kutatók azonban végül képesek voltak DNS-t kivonni az állítólagos mamut/lajhár sejtjeiből. Kiderült, hogy nem mamut, nem lajhár, de még csak nem is emlős húsáról van szó. A kapott adatsor tökéletes egyezést mutatott a közönséges levesteknős (Chelonia mydas) genetikai profiljával. Tehát nem kihalt állatok húsát szolgálták fel a vacsorához, hanem legnagyobb valószínűséggel annak a teknőshúsnak a maradékát, amit a leves elkészítéséhez használtak fel.

A klubtagoknak azért valószínűleg lehetett sejtésük az igazságról, hiszen Dodge nem sokkal a parti után kiadott egy közleményt, melyben azzal viccelődött, hogy felfedezett egy szert, amivel a levesteknős átalakítható óriáslajhárrá. Ezt azonban látszólag senki nem vette figyelembe, valószínűleg nem akarták eldobni maguktól a jó sztori lehetőségét. Hinni akartak a jól hangzó történetben, és akkor még nem sejtették, hogy évtizedekkel később néhány doktoranduszhallgató a DNS-vizsgálatokkal beleköp a (teknős)levesükbe.

Ebben az esetben is beigazolódott, hogy soha nem derülhetett volna ki az igazság, ha a kérdéses mintát nem őrzik a két múzeum gyűjteményében addig, amíg megfelelő vizsgálati módszerek állnak a kutatók rendelkezésére a DNS-vizsgálatok elvégzéséhez.

Forrás: Magyar Természettudományi Múzeum Blog