Életünket átszövő hálózatok

Illusztráció: Profimedia

A mai társadalmi-kommunikációs hálózatoknak köszönhetően megtörténhet, hogy a világ egy távoli pontjáról kapunk üzenetet, illetve oda is kiterjed ismeretségünk. Mai kapcsolatrendszerünk nemcsak határok nélküli, de szinte határtalan, legalábbis itt e bolygón. Hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, arra már Karinthy Frigyes is rájött a 20. században.

1929-ben, az akkor negyvenkét éves író megjelentette negyvenhatodik könyvét, a Minden másképpen van című kötetet. A kötet akkor csúfosan megbukott, és hamar a feledés homályába merült. Mára azonban már fontos információt tartalmaz a Láncszemek című elbeszélés, gyakorlatilag a hálózatosodás első írott bizonyítéka.

„Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen ismeretség alapon.”

Karinthy tehát úgy vélte, hogy öt ismeretségen keresztül bárki elérhető. Ebben az időben virágzott a kávéházi kultúra, a társasági élet, ez is hozzájárult ehhez a megfigyeléshez. Az író ösztönös megérzése tökéletes volt, később ezt az elgondolást „hatlépésnyi távolság” (six degrees of separation) elméletként ismerte meg a világ, sőt még bizonyítást is nyert.

A hatlépésnyi távolságot több mint három évtizeddel később, Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus 1967-ben a Harvard Egyetemen igazolta úgynevezett kisvilág-kísérletével és ezzel egy új fogalmat is bevezetett, a kisvilág szó használatát. Azt mondjuk, hogy egy hálózat kisvilág-tulajdonságú, ha sok, úgymond népszerű csomópont van benne („hub”-ok, amelyekhez sokan kapcsolódnak, például egy központi repülőtér a légiforgalmi hálózatban vagy egy rengeteg kapcsolattal rendelkező személy egy társadalmi hálózatban stb.) és sok népszerűtlen is, de minden csomópontból minden csomópontba néhány lépésben el lehet jutni. A kísérletben az Amerikai Egyesült Államok keleti partjáról, Bostonból és Sharonból kellett leveleket küldeni a kontinens közepén lévő Wichitába és Omahába, úgy, hogy a feladók csak a címzett nevét és foglalkozását ismerték, feladatuk pedig az volt, hogy küldjék annak a levelet, akiről feltételezik, hogy ismeri a címzettet. A címzettnek egy ismerős küldte el a levelet. A levelek útját a közvetítők visszaküldött értesítései alapján követték nyomon. Kellemes meglepetést volt, mikor néhány napon belül az első levél megérkezett a címzettjéhez, két lépésben. Százhatvan levélből negyvenkettő érkezett meg a kívánt helyre, némelyikhez több mint tizenkét közvetítő kellett. Az eredményekből Milgram megállapította, hogy átlagosan 5,5 közvetítő személyre volt szükség egy levél célba éréséhez. Kerekítve, ez adta a hatlépésnyi távolságot, mely a hálózatosodás mérföldkövét jelentette.

A 60-as évek elején az Amerikai Egyesült Államokban kezdődtek kísérletek minél stabilabb számítógépes hálózatok kiépítésére. A fejlesztések elsődleges célja kevéssé sebezhető számítógépes hálózatok kifejlesztése volt az esetleges szovjet atomtámadásra tekintettel. Eisenhower elnök – a szovjetek űrversenybeli sikereit ellensúlyozva – elrendelte a DARPA (Defense Advanced Research Project Agency) felállítását, amely ezeket a kutatásokat koordinálta. Ezek a hálózatok eredetileg katonai célokra, belső kommunikációra (például a 70-es évek hajnalán kialakult az e-mail) és a hatékony adatkezelésre szolgáltak, később azonban minden technológia átszivárgott a civil szférába. Az internet létrejöttét, majd elsöprő sikerét az jelentette, hogy dokumentumok, egyéb írott és képi tartalmak megosztására és közvetítésére kezdték használni az ilyen hálózatokat a 90-es években.

A Barabási-Albert kutatópáros modellje alapján szerveződő hálózat, sajátossága, hogy van benne egy vagy több „hub” (nagyon népszerű csomópont, itt a piros). A csomópontok jelölhetnek például embereket, számítógépeket, routereket vagy városokat, így közösségi, információs és közlekedési hálózatok írhatók le ezzel a modellel. Ezek megkönnyítik életünket, segítik az ismeretségek kialakulását, a kommunikációt.
Illusztráció: Wikipedia

1999-ben Barabási Albert-László, Amerikában élő magyar fizikus, hálózatkutató tanítványával, Albert Rékával foglakozott először azzal a kérdéssel, hogy vajon milyen törvényszerűségek szerint szerveződik az internet és a modern társadalmi hálózat. Azt keresték, miként lehetne modellezni a hálózatok kialakulását. Kutatásaik alapján megalkották a Barabási-Albert-féle modellt, melyet az Emergence of scaling in random networks című cikkükben publikáltak. A modell alapja, hogy a mai hálózatok kisvilág-tulajdonságúak, egyenetlen bennük a kapcsolatok eloszlása, vannak benne nagyon népszerű csomópontok (például egy weboldal, ami gyakran látogatott és sok hivatkozással bír vagy egy személy, akinek sok barátja van), illetve nagyon népszerűtlenek (ezekhez kevesen kapcsolódnak, vagy senki, az is előfordulhat, hogy egy hálózati szereplő, csúcs vagy pont, csak egy másikkal van összekötve, hozzá nem kötődik senki). Bármely két hálózati szereplő viszonylag kevés lépéssel összekapcsolható.

A szerveződés elve, hogy minden új szereplő a hálózatban szeretne a népszerű csomópontokhoz csatlakozni. Barabási és munkatársai elsőként foglalkoztak a világhálón a webhelyekből és hivatkozásokból kialakuló úgynevezett internetgráffal. Ez a téma több kutatónak felkeltette az érdeklődését és ez alapján próbálták a hatlépésnyi távolságot ellenőrizni és redukálni. A későbbiekben segítette a vizsgálatokat, hogy a Facebook megjelenésével már Facebook-gráfról is beszélhetünk. Az IBM, a Microsoft és amint korábban beszámoltunk róla a Milánói Egyetem kutatói is áttörő eredményeket értek el ezzel kapcsolatban. Ezeknek az online hálózatoknak a különlegessége, hogy folyamatosan gyarapodnak és az egész világot képesek átszőni, így az igazán fontos információk is eljutnak mindenkihez.