Rosszindulatú pletykák az akadémiaalapító felajánlásáról

Vinzenz Katzler litográfiája: Széchényi István felajánlja birtokainak egyévi jövedelmét egy Tudós Társaság alapítására
Fotó: Wikipedia

„Széchenyi István ismeretes tudóstársasági célra felajánlott egy évi jövedelmét, vagyis a híres 60.000 forintot tulajdonképpen nem is fizette be” – ez volt a rosszindulatú pletyka, melynek első, dokumentumokra alapozott kimerítő cáfolatát már 1939-ben megírta a Soproni Szemlében Östör József, Sopron vármegye tiszti főügyésze, műkedvelő Széchenyi-kutató.

Vajon mi az igazság: mennyire hitelt érdemlő e vád? Erre a kérdésre válaszolt az mta.hu-n megjelent írásában Fónagy Zoltán történész.

A nevezetes felajánlás 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának ún. kerületi ülésén hangzott el és igen hatásos belépőnek bizonyult a közéletbe a 34 éves huszárkapitány számára.

A szándék bejelentése után 5 nappal, november 8-án Széchenyi három alapítótársával kiállította – József nádornak és az országgyűlésnek címezve – „kötelező nyilatkozatát”: „És ezen alkotmánynak első fundamentum kövéül kívántuk mi következő ajánlásainkat tenni; gróf Széchenyi István egy esztendei jövödelmét, Vay Ábrahám nyolcezer conventionális értékű forintokat. Gróf Andrássy György tíz ezer conventionális értékű forintokat. Gróf Károlyi György fél esztendei jövödelmét.”

A még mindig csak szándéknyilatkozatnak tekinthető „kötelező nyilatkozat” után a jogászok megszerkesztették a négy nagy adakozó közös alapítólevelét, amelyet azután 1826. március 19-én írtak alá.

Az alapítólevélből egyértelműen kitűnik, hogy Széchenyi nem ígérte, hogy készpénzben letesz 60 000 forintot, hanem azt vállalta – majdani örököseit is kötelezve –, hogy ennek az összegnek mint alapítványi tőkének a kamatait évente be fogja fizetni a Tudós Társaság pénztárába.

Széchenyi kötelezettségvállalásának módjában a kortársak semmi kivetnivalót, semmi szokatlant nem találtak. A korszakban szinte minden jelentősebb alapítvány így jött létre: a felajánlók a felajánlott összeg évi kamatainak fizetésére kötelezték magukat, akár egy intézmény működésének támogatásáról, akár pl. egy ösztöndíj alapításáról volt szó.

A rendszeres fizetés biztosítékául általában valamilyen ingatlant, földbirtokot vagy városi bérházat jelöltek meg. Széchenyi is kijelentette az alapítólevél 6. pontjában, hogy a vállalt terhet saját költségén „intabuláltatja”, azaz betábláztatja birtokaira, azaz mai fogalmakkal bejegyezteti a jelzálogjogot a vármegyei hatóságnál.

Az eljárás magyarázatát a korabeli hazai pénzviszonyok fejletlenségében kell keresnünk. Az egyik ok a pénzszűke volt. Még a legnagyobb birtokosok sem rendelkeztek jelentős pénztartalékokkal: 1825-ben sem Széchenyiről, sem a másik három nagy adományozóról nem gondolta senki Magyarországon, hogy le tudna tenni ekkora összeget készpénzben, és nem is várták ezt el tőlük.
A másik ok a hitelszervezet hiánya volt: bankok híján nem lehetett egyszerűen és biztonságosan kihelyezni a tőkéket és megtakarításokat.

Fontos még megjegyezni, hogy az a lehetőség fel sem merült egyetlen érintettben sem – a kedvezményezett Tudós Társaságban sem –, hogy magát az alapítványi tőkét használnák fel a működésre, azaz azt rövid távon felélnék! Nemcsak a négy nagy adományt, de a kisebb befizetésekből begyűlt összeget is olyan tőkének tekintették, amelynek csak a kamatait használhatják fel a hosszú távúnak szánt intézmény működésére, magához a tőkéhez nem nyúlhatnak.

Széchenyi vállalását 1848-ig maga, cselekvőképtelen döblingi éveiben, illetve halála után családja lelkiismeretesen teljesítette. Hogy a 3600 forint, amit a gróf, illetve örököse évente befizetett az Akadémia pénztárába, milyen jelentőséggel bírt az egyesületként létrejött intézmény költségvetésében, jól érzékelteti a következő adat. Az Akadémia első 27 rendes tagja közül 12-en kaptak fizetést, mégpedig a Pest-Budán lakók évi 500, a vidékiek 300 forintot. Tehát a 3600 és 6000 forint között mozgó „személyi költségek” több mint felét egyedül Széchenyi alapítványa állta!

További részleteket az mta.hu oldalon olvashatnak.