Mintha egy tasmán ördög lenne a 43 millió éves fosszília

Kép: Peter Schouten

A kövületet Robin Beck, a Salfordi, illetve Murat Maga, a Washingtoni Egyetem munkatársai fedezték fel – számol be az AlphaGalileo. A 43 millió éves fosszília egy olyan macskaméretű emlőshöz tartozott, melynek fogai és állkapcsai a tasman ördögéhez hasonlóan erősek voltak, így tudta összeroppantani a keményebb táplálékokat.

Az állat a mai erszényesekkel állt rokonságban. A felfedezés azt bizonyítja, hogy a napjaink erszényeseit is magába foglaló csoport, a Metatheria, sokkal változatosabb volt az északi félgömbön, mint eddig hittük.

Murat Maga a leletet Ankarától északnyugatra, Kahramankazannál találta meg. Az új fajt Anatoliadelphys maasaenek nevezték el, utalva Kis-Ázsia régi nevére, illetve Mary Maasra, török-amerikai paleontológusra. A fosszília remek állapotban konzerválódott, az élőlény koponyájának töredékei mellett csontváza nagy része is fennmaradt.

Az elemzés után a kutatók arra jutottak, hogy a faj 3-4 kilogrammos lehetett, és fára mászni is tudott. Erős fogainak és állkapcsainak köszönhetően akár a csontokat is összetörhette. A szakértők egyelőre nem tudják, hogy az Anatoliadelphys maasaenek volt-e erszénye.

„Minden bizonnyal furcsa kis bestia volt – kissé úgy lehet elképzelni, mint egy mini tasman ördögöt, amely képes volt fára mászni” – mondta Beck. A kutató hozzátette, az állat nagyjából bármit elfogyaszthatott, amivel találkozott, kezdve a bogaraktól az emlősökön át egészen a növényekig.

Az északi félgömbről ismert kihalt metatheriák többsége rovarokkal táplálkozott, és nem volt nagyobb egy patkánynál. Az Anatoliadelphys maasae ezzel szemben tízszer nagyobb volt az eddig ismert fajoknál, ráadásul gerinceseket is elejthetett.

Beck szerint elsőre meglepő lehet, hogy az erszényesek rokonának maradványai Törökországból kerüljenek elő, a csoport azonban az északi félgömbön alakult ki, és 12 millió évvel ezelőttig fenn is maradt itt.

A térség, ahol a kövületet felfedezték, feltehetőleg egy sziget volt 43 millió éve. A terület elzártsága segíthette az Anatoliadelphys maasae életben maradását, ugyanis a környéken a jelek szerint sokáig nem tűntek fel természetes kihívók.