Angol természettudós, akinek elmélete forradalmasította a biológiát

Tudós családban született a walesi határhoz közeli Shrewsbury városkában, apja orvos, nagyapja híres botanikus volt. Az iskolában eleinte nem remekelt, csak a sportban tűnt ki. Apja azt szerette volna, ha fia is orvos lesz, de Darwin az előadásokat unalmasnak találta, és az is kiderült, hogy nem bírja a vér látványát. Megismerkedett a preparálás tudományával, geológiai és botanikai órákra járt, de leginkább vadászgatott. Apja ezután Cambridge-be küldte, ahol teológiát és természettudományokat hallgatott, de úgy érezte, hogy itt is csak elfecsérelte az időt.

Egyik tanára ajánlására huszonkét évesen lett egy 1831-ben Föld körüli útra induló tudományos expedíció lelkes, de tapasztalatlan tagja. A Beagle nevű hajó ötéves útján szakadatlanul gyűjtött és rendszerezett madarakat, rovarokat, növényeket, különösen a Galápagos-szigetek és Dél-Amerika élővilága nyűgözte le.Geológiai vizsgálódásai során számos elhalt élőlény kövületeit is megtalálta, melyek gyakran már kihalt fajokhoz tartoztak. Érdeklődősét felkeltette a kihalt és a ma létező fajok hasonlósága, s nem hagyta nyugodni a kérdés: Hogyan váltották fel az új fajok a  ma már kihaltakat?
Az út során huszonötödik születésnapjára a kapitány ajándékképen egy hegyet nevezett el róla Tűzföldön. Miután hazatért, megházasodott, unokahúgát Emma Wedgwoodot  vette el, aki nemcsak vagyonát hozta a házasságba, hanem odaadó feleség is volt és gondoskodott Darwinról, aki a következő 40 évben békében dolgozhatott. Londontól mintegy 26 kilométerre lévő Downe településen éltek, tíz gyermekük született, közülük három fiú kiváló tudós lett.

Az utazás során szerzett tapasztalatok hatására, a Biblia tanaiban és a fajok állandóságában addig szó szerint hívő fiatalember nézetei fokozatosan megváltoztak.

1839-ben, immár a Royal Society, az angol királyi tudományos akadémia tagjaként visszavonult a nyilvános szerepléstől. Élete végéig magányos remeteként élt London környéki otthonában, különös betegségtől kínozva. Orvosai trópusi fertőzésre gyanakodtak, utólag úgy látszik, pánikbetegsége lehetett, agorafóbiával és tömegiszonnyal súlyosbítva, a mélyen vallásos tudós az evolúcióelmélet súlyos világnézeti következményeitől retteghetett.

Az utazása során gyűjtött állatokat vizsgálva rájött, hogy a fajok helytől és kortól függően átalakulhatnak egymásba. Elődeitől eltérően nemcsak a fajok közti, de a fajon belüli, egyedek közötti versenyre is felfigyelt; a „küzdelem a létért” kifejezést ő tette híressé. Elmélete szerint mindig több utód születik, mint amennyit a szülők felváltása kíván, de a kevésbé életrevalóak elhullnak, így a populáció nagysága hozzávetőleg állandó marad. Az élővilág sokféleségének kialakulásában a természetes kiválasztódásnak, szelekciónak tulajdonított döntő szerepet, vagyis annak, hogy a körülményekhez jobban alkalmazkodó egyednek nagyobb esélye van a fennmaradásra és a szaporodásra. Az evolúció gondolatát már a francia Jean Lamarck felvetette a 19. század elején, de Darwin érdeme a változások első, tudományosnak minősíthető magyarázata.
Nézeteit a botránytól tartva sokáig nem publikálta, mivel azok túl radikálisnak, sőt a korabeli törvények alapján büntethetőnek számítottak, inkább tíz évig a kacslábú rákokat (Cirripedia) tanulmányozta behatóan. Amikor azonban 1858. június 18-án levelet kapott Alfred Russel Wallace nevű kollégájától, aki hasonló nézeteket vallott a fajok változékonyságáról és keletkezéséről, felhagyott a halogatással. Kettejük közös londoni előadása után nyomdába adta A fajok eredete természetes kiválasztódás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása című könyvét. A több mint húsz éves munka eredményét összegző mű 1859. november 24-én jelent meg, és még aznap mind az 1250 példány elfogyott.
Darwin legfontosabb gondolata, hogy az élővilág fejlődése a természet állandó változásának és átalakulásának természetes következménye; a különböző fajok és a fajokon belüli változatok létrejötte a körülöttük lévő élő és élettelen környezet kölcsönhatásával magyarázható. A könyv óriási vihart kavart, Darwin nézetei ugyanis nem voltak összeegyeztethetők a bibliai világteremtéssel és az isteni beavatkozással. A másik oldalról Linné hívei is támadták, mert attól tartottak, hogy ha az osztályozott fajok nem örök érvényűek, eddig végzett rendszerező munkájuk megkérdőjeleződik. Darwin 1865-ben megkapta ugyan a Royal Society kitüntetését, de nem evolúciós elméletéért, hanem egyéb érdemeiért.
A tudóst azonban semmi nem téríthette el elgondolásától. További műveiben A fajok eredetét folytatta: Állatok és növények változásai háziasításuk során (1868); Az ember származása és a nemi kiválasztás (1871); Az érzelmek kifejeződése az embernél és az állatoknál (1872). Életének utolsó évtizedében elsősorban botanikai kutatásokat végzett, ekkor már nagy tisztelet övezte egészen haláláig.  1882. április 19-én, downe-i otthonában szívroham következtében hunyt el. A westminsteri apátságban a brit nagyságok között temették el.

Darwinról számos földrajzi helyet, száznál több állatfajt és kilenc rendszertani nemzetséget neveztek el, életnagyságú szobra áll a londoni Természettudományi Múzeumban, egész a közelmúltig arcképe díszítette a tízfontos bankjegyet. Érdekesség, hogy bár leghíresebb portréja nagy szakállal ábrázolja, arcszőrzetét csak a hatvanhoz közeledve növesztette meg, és ezután egy ideig még a barátai sem ismerték meg.