A 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója

Az acélmágnás Karl Wittgenstein és a tehetséges zongorista Leopoldine Kalmus nyolcadik gyermekeként Bécsben látta meg a napvilágot. Házukban gyakran vendégeskedett és zenélt Gustav Mahler, Johannes Brahms és Pablo Casals. Apjuk szigorúan fogta a művészi hajlamú gyerekeket és minden áron polgári pályára szánta őket, az elvárásnak megfelelni nem akaró illetve nem tudók közül  egyik testvére megszökött, három öngyilkos lett.

A roppant éles eszű Ludwig mellé először magántanárokat fogadtak, majd beíratták a linzi állami reálgimnáziumba. Az alakját övező legendák egyike, hogy Adolf Hitler osztálytársa volt, és hogy ő lenne a Mein Kampfban gyűlölettel emlegetett zsidó fiú, de egyik sem bizonyított tény. Főiskolai tanulmányait a berlin-charlottenburgi Műszaki Főiskolán kezdte, majd Manchesterben folytatta. A repüléstechnika foglalkoztatta, egyik újszerű megoldására szabadalmi védelmet is kért. Angliában ismerkedett meg Gottlob Frege és Bertrand Russell matematikai-logikai írásaival, s 1911-ben Cambridge-be utazott, hogy Russell tanítványa lehessen. Apja 1913-ban bekövetkezett halála után hatalmas vagyont örökölt, ebből 100 ezer koronát rászoruló osztrák művészek között osztatott szét, az adományból részesült többek között Rainer Maria Rilke, Georg Trakl és Oskar Kokoschka is.

Az első világháború alatt a Monarchia hadseregében önkéntesként harcolt, többször megsebesült és több kitüntetést kapott, a háború végén olasz hadifogságba esett. A harcok szüneteiben befejezett Logikai-filozófiai értekezést a Vöröskereszt juttatta el Russellhez és Fregéhez. Műve 1921-ben jelent meg németül, egy év múlva kétnyelvű, német-angol kiadásban, és George Edward Moore javaslatára kapta a latin Tractatus logico-philosophicus (Logikai-filozófiai értekezés) címet.

A Tractatus első tétele szerint „A világ mindaz, aminek esete fennáll”. E világ tárgyai azonban képzetes, nem valóságos tárgyak, a tér sem valóságos, hanem logikai tér. A tényekről alkotott kép ezért nem egyéb, mint a kijelentések logikai formája, a logika a világ tükörképe. Ebben a világban nem nyilatkozhat meg Isten, és etikai kérdések sem létezhetnek. A Tractatus utolsó tétele ezért hangzik így: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Wittgenstein úgy gondolta, hogy a filozófiai problémákat egyszer s mindenkorra megoldotta, így a Moritz Schlick körül szerveződő úgynevezett Bécsi Kör tagjai (többek között Rudolf Carnap, Otto Neurath, Hans Reichenbach) hosszú éveken át hiába unszolták, hogy fejtse ki újabb nézeteit, világítsa meg a régieket. Vagyona maradékát szétosztotta testvérei között, néptanítói állást vállalt, egy ideig segédkertész is volt, majd nővére bécsi házának tervezésében és építésében vett részt.

1929-ben ismét Cambridge-be utazott, ahol kutató diákként vették lajstromba, majd – némi huzavona után – az akkoriban a filozófus berkekben már diadalútját járó Tractatusért megkapta a doktori címet. 1930-tól a Trinity College tagja-munkatársa lett, 1939-ben professzorrá nevezték ki, George Edward Moore tanszékét vette át. Tanított, szűk körű szemináriumokat tartott, s bár szinte semmit sem publikált, másolatjegyzetben terjedő előadásainak, tevékenységének felmérhetetlen hatása volt.

Néhány mondatban lehetetlen összefoglalni második korszakának meghatározó gondolatait, amelyek sokszor csak a Tractatus tételeivel szembeállítva nyerik el értelmüket. Wittgenstein több mint két évtizeden át próbálta rendszeres formába önteni gondolatait, de végül úgy látta, hogy filozófiai megjegyzéseknél jobbat sohasem fog tudni írni. Szigorú, tételes kifejtés, logikai szimbólumok használata helyett köznyelven írott párbeszédek, megválaszolatlan kérdések, tegező megszólításmód, az aforizmákra jellemző töredékesség jellemzi ezt az időszakot, számos megállapítása mégis évtizedekre meghatározta a filozófiai tájékozódást.

Néhány ezek közül: a filozófiai útvesztők csak úgy kerülhetők el, ha a jelentést a használattal azonosítjuk. Ám ha a jelentés azonos a használattal, akkor az azonos szóval megnevezett dolgok körének nem szükséges azonos jegyeket felmutatniuk. Nevezetes példája a játék (a tevékenység, nem a játékszer). Azokban a tevékenységekben, amelyeket a játék szóval illetünk, nem mindig van közös vonás, de rokonságok egész sora figyelhető meg a csoporton belül, amit családi hasonlóságnak nevez. A nyelvjáték fogalmán pedig azt érti, hogy ha valaki tisztába akar kerülni bizonyos szavak jelentésével életmódokat kell leírnia, és megfordítva: e szavak használatával életmódokat valósít meg. „Egy nyelvet elképzelni annyit tesz, mint egy életformát elképzelni” – írja a Filozófiai vizsgálódásokban.

A második világháború alatt önkéntes szolgálatot teljesített egy londoni kórházban. 1947-ben megvált professzori tisztségétől, hogy minden erejét az írásnak szentelhesse. A második könyv, a Filozófiai vizsgálódások azonban csak 1951. április 29-én bekövetkezett halála után jelent meg. Több tízezer oldalra ú.n. gépiratait végakarata szerint tanítványai (Rhus Rhees, Elisabeth Anscombe, Georg Henrik von Wright) rendezték sajtó alá. Az analitikus filozófiát, a hétköznapi nyelv elemzésén alapuló filozófiai irányzatot Wittgenstein második korszakának megállapításai hívták életre.