Azonosították az amerikai őslakosok legközelebbi szibériai rokonát

Egy nagy nemzetközi kutatócsoport végezte el a régiDNS elemzéseket, az eredményüket a neves Nature folyóirat június 5-én tette közzé. A régiDNS olyan genetikai minta, amelyet régészeti leletekből (csontok, fogak) tudnak kinyerni, sok esetben nem teljes, csak töredékekből álló, s minél hidegebb éghajlaton maradt fenn a lelet, annál nagyobb része ép a DNS-nek is.

Északkelet-Szibéria legrégebbi, biztosan datált emberi leletei 31600 évesek, a Jana folyó közeléből, a 70. szélességi körről kerültek elő, az e csoportra jellemző tárgyi emlékek, eszközök alapján e népesség a legnagyobb eljegesedés (24-19 ezer éve) idejére eltűnt. Ezt követően e területről csak a jégkor végét követően vannak újabb leletek, s a népesség egészen a közelmúltig gyakran változott. Három nagy, egymástól független népessége volt a régiónak, s a ma itt élő népek a későbbi keveredések miatt ezek nyomait csak korlátozottan hordozzák.

A legősibb itt élt emberek olyan csoportba tartoztak, amely egész Eurázsiában elterjedt volt, ezt követően e területen a következő embercsoport csak kb. 20 ezer évvel ezelőtt jelent meg, kőeszközeik speciális volta révén jól elkülöníthetőek. A két népesség közti időbeli hézag azonban kritikus abból a szempontból, hogy az amerikai őslakosság alapját jelentő csoportnak ekkor kellett élnie. Hol vannak az amerikaiak ősei?

Egy Kolyma1 jelű, 9800 éves koponyacsont-lelet genetikai elemzése alapján kiderült, hogy e nő olyan csoportból származik, amely mintegy 30 ezer éve különült el a többi kelet-ázsiai őstől, s az első főbb genetikai váltást jelezte az ős-szibériak körében. A mai csukcs, itelmen és korjak népességgel mutat közeli rokonságot, s mindemellett az amerikai őslakossággal is kb. kétharmad résznyi egyezést jelez. Ez a lelet eddig az amerikaiakhoz genetikailag legközelebb álló, az újvilági területeken kívül talált rokon!

A Kolyma1 elemzése, ázsiai és amerikai ma élő emberek, és a régiDNS-adatok alapján az egyértelmű, hogy a jóval korábbi északkelet-szibériai népességhez nincs köze se neki, se az amerikai őslakosságnak, s egy e területtől délnyugatra élt populációra vezethető vissza.

A Beringia déli területén az utolsó nagy eljegesedéskor kedvezőbb feltételek közepette élt az a népesség, amelyből az amerikai őslakosok is erednek. A növényzet a mai Alaszka nyugati részén lévőhöz hasonló volt, s a jégkori megafauna állatvilága is jól megélt itt. Nemcsak Amerika felé, hanem Északkelet-Szibéria felé is elindultak a valószínűleg már korábban elkülönült itt élő csoportok. Feltételezhető, hogy két olyan, egymástól elválasztott menedékhely volt Beringia déli részén, ahol a két, közös eredetű embercsoport megélhetett a legzordabb évezredek idején, de a két menedék csoportjai nem tudtak egymással folyamatos kapcsolatban maradni a klíma jelentette akadályok miatt. Egy innen Északkelet-Szibériába távozott csoportból származhat Kolyma1 is, akinek az ősei kb. 24 ezer éve, az utolsó nagy eljegesedés kezdetén különültek el az amerikai őslakosok őseitől. Ezzel az adattal a Kolyma1 megerősíti a korábbi régészeti és genetikai vizsgálatokból kapott adatokat, és azt az elméletet, hogy nem Szibéria déli vidékén, hanem Beringia keleti területén vált le az amerikai őslakosokat adó népesség.

Beringia e menedékhelyein élt népesség régészeti leleteire azért nincs esély rábukkanni, mert a jégkor végén még száraz terület a tengerszint megemelkedésével víz alá került, s ma is víz alatt van.  Ami beringiai népességhez köthető leletünk van, az alaszkai, és későbbi korból származó.