Az akkumulátoros pacemaker megalkotója

Egy Angliából bevándorolt kőműves fiaként látta meg a napvilágot a New York állambeli Buffalóban. Műszaki érdeklődése már gyerekkorában megmutatkozott, lelkes rádióamatőrként ismerkedett meg az elektronikus áramkörökkel. A második világháborúban a haditengerészet kötelékében híradós, radarkezelő és tüzér volt. Leszerelése után egy évig telefonszerelőként dolgozott, majd a háborús veteránoknak járó támogatás segítségével beiratkozott a Cornell Egyetem villamosmérnöki szakára, ahol 1950-ben alapfokú, majd 1957-ben a Buffalo Egyetemen mesterdiplomát szerzett. Ezután a Taber műszeripari cégnél helyezkedett el, részmunkaidőben tanított is.
Még a Cornell Egyetemen, sebészekkel beszélgetve hallott a szívblokknak nevezett betegségről, s ettől kezdve foglalkoztatta annak kezelése. Az ilyen betegeknél a természetes elektromos (idegi) impulzusok késve vagy egyáltalán nem jutnak el a szív felső részéből, a pitvarokból az alsó részben fekvő kamrákhoz. A szívritmuszavart akkoriban külső, elektroncsöves egység által vezérelt, fájdalmas elektromos sokkal gyógyították, s mivel a szerkezet váltóáramról üzemelt, adott esetben halálos áramütést is okozhatott.
Greatbatch mérnökként közelítette meg a kérdést, olyan kis méretű készüléket gondolt el, amely beültethető a páciens szervezetébe, ehhez tranzisztort használt. A Buffalo Egyetemen 1956-ban a közeli krónikus betegségek kutatóintézetének megbízásából szívhangokat rögzítő eszközt tervezett, amelybe véletlenül a kelleténél jóval nagyobb ellenállást épített be. Meglepődve vette észre, hogy a készülék az emberi szívveréshez hasonlító, másodpercenként ismétlődő 1,8 milliszekundum hosszú impulzusokat ad ki, s felismerte, hogy ily módon a beteg emberi szív is vezérelhető.
A szükséges oszcillátor-áramkör megszületése után beépíthető méretűvé kellett tenni, valamint a testfolyadékoknak ellenálló szigetelést és néhány más technikai problémát kellett megoldani. Hasonló eszközön vele egy időben más amerikai és svéd kutatók is dolgoztak. Mivel munkahelye nem támogatta ezt a tevékenységét, kilépett, és kétezer dollárnyi megtakarított pénzéből otthon kísérletezett megszállottan, anatómiai segítséget a buffalói veteránkórház sebésze, William Chardack adott. (Greatbatch korábban több doktort is megkeresett, de azok nem érdeklődtek találmánya iránt.)
A két év munkájával tökéletesített első változatot 1958-ban Chardack egy kutyába ültette be, s a készülék kiválóan működött. Az első 50 pacemakert Greatbatch saját kezűleg gyártotta, ezekből 40-et állatkísérletekben használtak fel a Medtronic cégnél, biztató eredménnyel. A szívritmus-szabályozót első emberként 1960. április 15-én egy hetvenhét éves férfi kapta meg, és még abban az évben tíz másik betegbe is beültették. A miniatűr életmentő készülék az első beteg életét tizennyolc hónappal hosszabbította meg, de olyan is akadt, aki ezután még harminc évig élt.
Az újító szellemű Greatbatch azt is felismerte, hogy a pacemakerben az áramforrás a kritikus egység. A többiektől eltérően ő egyszer használatos higanyakkumulátort használt, de ezek viszonylag rövid élettartamúak voltak, így a betegbe újabb és újabb szerkezetet kellett beültetni. Végül az általa 1971-ben kifejlesztett lítium-jodid akkumulátor, illetve a lítiumanód-akkumulátorok váltak a jövő pacemaker-készülékeinek bevált energiaforrásává. Ezek tartósságára jellemző, hogy egyik ausztrál páciense a műtét után hosszú időre eltűnt, s amikor huszonkét évvel később rábukkantak, pacemakere még mindig kifogástalanul működött.
Greatbatch 1970-ben – ma is működő – céget alapított a pacemaker-akkumulátorok gyártására, s közben folyamatosan dolgozott találmányain, nevéhez 325 szabadalom fűződik. Széles körű érdeklődését bizonyítja, hogy többek között napenergia hajtású kenut is szabadalmaztatott, ez utóbbival hetvenkét éves korában 160 mérföldet, mintegy 257,5 k kilométert evezett.
Leghíresebb és legnagyobb hatású találmányát, a beültethető szívritmus-szabályozót 1983-ban az elmúlt fél évszázadban a társadalom javát szolgáló tíz legfontosabb fejlesztés közé választották. Őt magát 1988-ban az ohiói Akronban beiktatták az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokába, ezzel példaképe, Thomas Edison nyomdokaiba lépett. 1996-ban a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) életműdíjával is kitüntették.
Fáradhatatlanul népszerűsítette munkáját, idős korában is rendszeresen ellátogatott iskolákba, hogy felkeltse a diákok érdeklődését. „Ne féljetek a kudarctól, ne sürgessétek a sikert. A jutalom nem az eredmény, hanem az oda vezető út” – tanácsolta nekik. A feltalálás iránti szenvedélyéről így nyilatkozott: „Tíz dologból kilenc nem működik, de a tizedik kárpótol a többiért.” A fiatal feltalálókat arra buzdította, hogy a korlátozott mértékben rendelkezésre álló fosszilis energiahordozók helyett a hélium Holdon talált változatával fejlesszenek ki nukleáris fúziót.
Önéletrajzát 2000-ben jelentette meg. Élete utolsó éveiben egészsége megromlott, feleségével egy idősek otthonába költözött. Egy évvel felesége halála után, 2011. szeptember 27-én, kilencvenkét éves korában hunyt el a New York állambeli Amherstben.