45 ezer éves srí lankai kőeszközöket elemeztek

Dél-Ázsia tengerközeli régiója az Afrikából elvándorolt embercsoportok egyik fő útvonala volt, s az elmúlt évtizedben egyre nagyobb számban bukkantak rá e területeken 45-36 ezer évvel ezelőtti emberi jelenlét, tevékenység nyomaira. Különösen érdekesek e szempontból a trópusi esőerdők, mivel korábban úgy vélték a szakemberek, hogy a dzsungelekben nem tudtak elődeink megélni vagy átkelni, megfelelő táplálék hiányában.

Srí Lanka trópusi erdős zónájában már az 1950-es évektől kezdve találtak barlangok, védett sziklák környezetében kb. 45 ezer éves emberi jelenlétre utaló nyomokat, és azt is megállapíthatták a maradványokból, hogy az elmúlt 36-3 ezer év során szinte kizárólag az esőerdők adta táplálékon éltek az emberek. Most Srí Lanka legrégibb, 48-45 ezer éves, Fa-Hien Lena nevű lelőhelyén feltárt nyomokat elemezték, az itt talált ún. mikrolit, vagyis a néhány centis pengék és hegyek összessége alapján. Ezeket a kis méretű kőeszközöket összetett, hajító-röpítő fegyverek hegyeként használhatták elődeink, és a legújabb kutatások szerint ezek nem egy kultúrából terjedtek el, hanem számos helyszínen is kifejlesztették, az adott környezet speciális kihívásaihoz alkalmazkodva.

A Fa-Hien Lena egykori lakói számtalan olyan táplálék nyomait hagyták maguk után, amelyek az erdő ajándékai, állati maradványoktól kezdve a kanárifa diószerű terméséig. Emellett csonteszközök sokasága, valamint az említett mikrolit kőeszközök is fellelhetőek az itteni jelenlét teljes időszakából. A barlangban több mint 9200 kőeszközt és a készítésük során lepattintott darabot találtak, ezekből 1730 darab 34 ezer évesnél régebbi, a legfiatalabbak kb. 3000-4000 évesek. A vizsgálatokról a PLOS One folyóiratban számolt be a kutatócsoport.

A mikrolit készítésének technikái a kő kidolgozott élein felismerhetőek: vagy kézben tartották az élek kialakítása során, vagy egy másik kő „üllő” szolgált támasztékul a pattintás mozdulataihoz. A barlang lakói egy igen közeli folyó 5-7 centis kvarc kavicsait használták az eszközeikhez, egészen elenyésző számban volt nem helyi, és eltérő típusú kőből készült darab csupán. Az egyes eszközök, s azok pattintott éleinek részletes felmérésével a kutatócsoport meghatározta, hogy milyen technológiával állították elő őket, s ebből kiderült, hogy már a legkorábbi kőhegyek is ugyanolyan módon készültek, mint a legfiatalabbak. Ez azt jelenti, hogy a technológia igen jól bevált a helyi, őserdei környezethez alkalmazkodó emberek számára, pl. nyílhegyek formájában. Ez összhangban van azzal, hogy az erdő területén például a fákon élő kisebb vagy közepes testű állatokra vadásztak velük, így például a barlangban csontokként is megtalált mókusokra.
A folyamatosan rendelkezésre álló kavics, az őserdőben élő kanárifa akkoriban ragasztóként használt gyantája kiváló alapanyagot jelentettek e fegyverek készítéséhez, a jól bevált technológiával.

Ezt a módszert, és a nyílhegyek ragasztását egyébként a sziget ma élő, egyetlen vadászó-gyűjtögető kis népcsoportja, az őslakos Wanniya-laeto (ez erdőlakót jelent) egészen a közelmúltig ugyanígy használta. Sajnos, e legalább 16 ezer éve itt élő népcsoport a betelepült szingaléz és tamil népesség miatt egyre kisebb területre szorult vissza, majd az 1970-es évektől kezdve a még megmaradt erdeiket „államosították” és ezzel a hagyományos vadászó-gyűjtögető életmódot ellehetetlenítették, az utolsó, tradicionális életmódjukhoz alkalmas erdőt pedig 1983-ban nemzeti parkká nyilvánították. Az egyébként rendkívül békés és szelíd népet, amely sok ezer éve mostani kutatásban is feltárt kőkorszaki módszerekkel tartotta fenn magát, az észak-amerikai indiánok egykori rezervátumaihoz hasonlóan, kicsiny (6 négyzetkilométeres), az életmódjukra alkalmatlan területre űzték, s ezzel halálra ítélték a sok évezredes technológiákat és kultúrát.