Csontvelő lehetett az ősember leveskonzervje

A tápláló, zsírsavakban igen gazdag csontvelőt az elődeink régóta fogyasztották, ám erre a vadászat után, általában a zsákmány darabolásakor már sor került. Ennek számtalan nyoma fellelhető az őskori csontmaradványok közt, a velőt tartalmazó csontok feltörését, ennek módszereit alaposan tanulmányozták már. Főként azoknak az embercsoportoknak volt nagy szükségük a velőre is, amelyek jórészt állati eredetű élelmet fogyasztottak, jelentős mennyiségű ehető növény híján. Ma (de még inkább az elmúlt századokban) a tradicionális életmódot folytató inuitok a velős csontokat télire elraktározzák, hogy a zsákmányban szegény időszak során is elegendő tápanyaghoz jussanak. Ez a módszer adott ötletet egy nemzetközi kutatócsoportnak, amely az izraeli, kb. 420 ezer éve lakott Keszem-barlangban feltárt leleteket vizsgálata, majd az eredményeket a Science Advances folyóiratban közölték.

A barlangban több mint 80 ezer állati csont és csonttöredék található, ezek egy részéről (főleg a nagyobb darabokról) megállapítható volt, hogy milyen állatból származnak: a legtöbbet dámvadakból találtak. A csontok különféle testrészeket is képviseltek, ám meglehetősen nagy arányban voltak köztük azok, amelyekből velőt lehetett kinyerni, ám hús vagy háj nem igazán akadt rajtuk, ilyen volt például az alsó lábszár. A csontok végén indokolatlanul erős és nagy számú vágásnyomot találtak, ez pedig azért volt furcsa, mert a friss vadászzsákmány lábának nyúzásához nem volt erre szükség, az gyakorlatilag csak egyetlen vágást igényel, viszont, ha néhány hétig bőrében marad a lábszár, már meglehetősen körülményes lebontani róla az időközben rászáradt bőrt.

A kutatók az ősi vágásnyomok elemzéséből kiderített módszert ellenőrizték is, ehhez beszereztek 80, friss vadászatból származó őzlábat, s egy spanyol múzeumban, a Keszem-barlang körülményeit utánzó speciális kamrában tárolták néhány héten át, a különböző évszakok imitált környezeti viszonyait is vizsgálták. Minden egyes hét elteltével felbontottak egy-egy lábszárat, s kémiailag elemezték a benne lévő csontvelőt, annak tápanyagtartalmát, vagyis a tápanyagok lebomlásának mértékét. A csontok nyúzását s felnyitását ugyanolyan kőeszközökkel végezték el, mint amilyeneket a barlangban egykor élt emberelődök is használtak.
A velő elemzéséből az derült ki, hogy a tavaszi körülmények közepette a velő tápértéke néhány hét alatt számottevően csökkent, míg az őszi körülmények esetén nem változott még 9 hét tárolás után sem. Olyan összehasonlítást is végeztek, amelynek során a lábszárak egy részét megnyúzva tárolták el, másik részét bőrösen, s ez utóbbiban kicsivel több tápanyag maradt meg a több heti tárolást követően. Korábbi vizsgálatokból azt már tudták, hogy a bőrösen tárolt, sértetlen csontok velőjében nem nő meg a mikrobák száma (szemben a szárítva tárolt hússal), így akár a tárolhatóság idejét is növelhették azzal, hogy a bőrt rajta hagyták a lábszárakon.

A kutatás legfontosabb eredménye az, hogy a velős csontok hosszú idejű tárolásával arra kaptak bizonyítékot a kutatók, hogy elődeink már 400 ezer éve is terveztek, előrelátóan gondolkodtak, s félretettek élelmiszert az ínségesebb napokra is. Ez pedig már az ősök kognitív képességeiről is vall, így, a speciális vágásnyomok tudatos keresésével ezután jobban beleláthatunk abba is, hogy mikor kezdtek el elődeink előrelátóan élelmet „konzerválni”.

Természetesen nem jelent teljes bizonyosságot az, hogy a mai kísérlet során a több hetes csonton maradt vágásnyomok ugyanolyanok, mint az ősember által hagyottak, előfordulhat, hogy az elődeink egyszerűen csak egy speciális hagyományt követve vágták le úgy a bőrt a csontokról, ahogy a nyomok alapján látszik, azonban nem túl logikus, hogy a kelleténél bonyolultabban végezzenek el egy sokkal könnyebben is megoldható folyamatot.

Forrás: Égen – Földön – Föld alatt