Miért jártak libasorban a 480 millió éves trilobiták?

Sok állat folytat összehangolt csoportos viselkedést, akár például vándorlás során, vagy élelemszerzéskor, tengeri ízeltlábú állatok közt Cousteau kapitány felvételei óta jól ismert példa a languszták libasorban vándorlása. E modern tengerekben zajló eseményekhez nagyon hasonlót elemezett, 480 millió éves, marokkói kövületekben, egy francia-marokkói kutatócsoport, s a Scientific Reports folyóirat hasábjain számoltak be a munkájukról.

Számos ősmaradványban találtunk már ilyen, csoportokban megkövült állatközösségeket, s különféle következtetések is születtek ezekről, örök kérdés azonban, hogy véletlenszerűen sodródtak-e egymás közelébe az állatok, vagy valóban csoportos viselkedés példája maradt ránk? A kutatócsoport a marokkói kőzetrétegekben egymás után sorakozó trilobiták kövületeit az állatok testtartása, és a maradványokat magában foglaló kőzetréteg aprólékos elemzése szerint is vizsgálata. Az Ampyx priscus fajba tartozó, alig 2 centis trilobiták számos ilyen sorát mérték fel, és kiderült, hogy az egyes sorok 3-22 egyedi állatból állnak (a kis létszámú csapatok valószínűleg töredékesen maradtak fenn). A vizsgált, összesen 105 állat közül mindössze egyetlen fekszik hanyatt, a többi normál testtartásban, háttal felfelé kövült meg. Közös még bennük az is, hogy egy irányba néznek a sorban egymást követő állatok, és a legtöbb esetben az előrébb lévő egyed hátranyúló testnyúlványait megérinti a mögötte lévő egyed – pont úgy, ahogy a ma élő languszták soraiban is láthatjuk. A sorokban fennmaradt állatok testének irányát pontosan megmérték, és az egymással bezárt szögek az esetek 98 százalékában egészen apró variációkat mutattak, ez pedig abból adódhat, hogy haladásuk során egymással fizikai kontaktusban tartották a tempót. Elemezték az egykori iszapból kialakult kőzetrétegek szemcsenagyságát, a benne lévő ásványi anyagok előfordulását ésa rétegben lévő zavarok nyomait.

Az eredmények azt igazolták, hogy a 480 millió éve élt állatok nem véletlenszerűen egymás mellé sodródva kövültek meg, hanem valódi viselkedési minta őrződött meg a palává vált iszaprétegekben. A kőzetek elemzése alapján az egykori viharzóna lakói voltak a trilobiták, így egy-egy vihar idején igen rövid idő alatt betemette az állatokat az üledék, a viharok hullámverésének ereje azonban ahhoz kevés volt, hogy elsodorja a maradványaikat az eredeti helyükről. E marokkói kőzetrétegekben számtalan kiváló állapotban fennmaradt ősmaradvány rejlik, a rendszeresen előfordult viharok miatt. Az állatok nagyon gyorsan pusztulhattak el, ugyanis, hasonlóan a ma élő ászkákhoz, veszély esetén képesek voltak összegömbölyödni, erre pedig az összes kövület közt is extrém kevés példa van csupán. A sorban vándorló állatokra zúduló üledék pár centis rétege már megakadályozta azt, hogy oxigénhez jussanak, s egyúttal azt is, hogy a tetemeket megdézsmálják az iszapban lakó dögevők, amelyek számára szintén nem volt elegendő oxigén.

Mivel a vizsgált trilobiták nem láttak, így az egyedek közti kapcsolattartásban vagy valamely kémiai nyomjelző anyag, vagy a fizikai kontaktus (illetve mindkettő együtt) volt jelentős. Az, hogy a kövületeken az állatok nyúlványainak fizikai érintkezése is látható, az utóbbi elképzelést erősíti, így ezek a megkövült sorok a „vak vezet világtalant” szó szerinti, 480 millió éves eseteit mutatják be. Számos ízeltlábú hagyatkozik kémiai jelekre is, nagyon valószínű, hogy ez esetben is rendelkeztek az állatok valamiféle jelanyaggal, azonban sajnos a kövületeken nem maradtak fenn a kémiai érzékelők, így erről bővebbet nem lehetett kideríteni. Feltételezhető, hogy a trilobiták egykori szaporodó helyeikre vándoroltak, ugyanis szinte kizárólag olyan egyedekből állnak e sorok, amelyek az ivarérettség küszöbén voltak. Az sem kizárható, a mai languszták vándorlásának okaiból következtetve, hogy a trilobiták pont a végzetüket is okozó viharok elől menekültek sorba rendeződve.

Ahhoz, hogy ez a csoportos viselkedés kialakulhasson, fejlett idegrendszerre és érzékszervekre volt szükségük, így a mai ízeltlábúak körében egyáltalán nem ritka esetekre már legalább 480 millió éve lehetőségük volt az állatoknak.