Hogyan hozzunk létre fajgazdag gyepeket?

Bolygónk leginkább veszélyeztetett élőhelytípusai a mérsékelt övi füves gyepterületek. Ennek nyilvánvaló magyarázata, hogy ahol a vad pázsitfű fajok jól tenyésznek, ott termesztett gabonáink is kiváló termést adnak, így e területek nagy részét mára feltörték és szántóföldi művelésbe vonták.

A mai kalászos termésű gabonafajtákat vadon élő pázsitfű-félékből évezredek alatt nemesítette ki az ember.

Forrás: Giuseppe Russo/Pexels

A fajgazdag gyepi életközösségek pusztulása azonban nem jelenti azt, hogy örökre elvesztek egy területről. A művelés felhagyásával a gyepek növény és állatvilága magától is helyreállhat – ezt a több évtizedes folyamatot nevezzük szakszóval „spontán szukcessziónak”. Ha ez természetes úton nem tud megtörténni, akkor a folyamatot aktív beavatkozásokon alapuló, élőhely-helyreállítási (rekonstrukciós) módszerekkel lehet segíteni. Egy nagyobb, aktív gyeprekonstrukciós beavatkozás történt az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a Kiskunsági Nemzeti Park Felső-Kiskunsági szikes pusztákon és a Peszéradacsi rétek területén. A tevékenység több mint ezer hektár korábbi szántó visszagyepesítését jelentette.

Az élőhely-helyreállítási terület Magyarország műholdas térképén.

Forrás: Google Earth

A gyep helyreállítására három módszert is alkalmaztak:
1.) egyes területeket néhány őshonos fűfajból álló magkeverékkel vetettek be,
2.) máshol az egyéves takarmányt évelőre, lucernára cserélték, míg a fennmaradó parcellákon
3.) a gyeprekonstrukciót a természetre bízták, azaz spontán regenerációs folyamatok indulhattak meg.
Az első módszer előnye, hogy a kezdeti szukcessziós fázisokra jellemző gyomfajok, mint például a parlagfű vagy más inváziós fajok nem jutnak térhez. Ez jellemző volt a lucerna vetéses módszerére is, azzal a különbséggel, hogy elviekben a lucerna felülvetés nélkül pár év után kiritkul, és folyamatosan lecserélődhet a természetes gyepeket alkotó növényfajokra. Mivel a gyeprekonstrukciós beavatkozások elmélete és tervezése akkoriban még gyermekcipőben járt hazánkban, esettanulmányok hiányában nem volt egyértelmű, melyik módszer lehet a leginkább célravezető a területen.
Két évtizednyi gyepfejlődést követően eljött az ideje, hogy feltegyük a kérdést: mely módszer volt a célravezetőbb? Melyik módszer esetén mennyire sikerült helyreállni a gyepek növényközösségeit a soha szántóföldi művelés alá nem vont ősgyepekhez képest? A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának és az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoportjának munkatársai több hazai vegetációtudományi szakértő bevonásával egy nagyszabású felmérést végezett. Ennek során közel ezer hektárról gyűjtöttek növénytani adatokat, és a modern növényökológia módszereivel végezték el az adatok értékelését.

A Land degradation and Development tudományos lapban közzétett eredmények szerint egyértelműen a spontán helyreálló gyepek voltak a legjobb állapotúak. Ugyanis itt fordult elő a legtöbb természetes faj, és e fajok összborítása is itt volt a legmagasabb. A vetett gyepek fűállománya és a lucerna a rekonstrukció kezdeti szakaszában ugyan visszatartotta a nemkívánatos fajok megtelepedését, de hosszabb távon lassabban tudtak megjelenni a természetes gyepeket alkotó célfajok is.
Tehát amennyiben vannak a tájban megfelelő forráspopulációk (a jelen esetben a megmaradt ősgyepfoltok), és az inváziós növényfajok nem jelentenek kontrollálhatatlan veszélyt, a spontán visszagyepesedés a legcélravezetőbb és egyben a leginkább költséghatékony megoldás. Beavatkozásként így csupán a szokványos gyepkezelési módszerek, azaz a megfelelő intenzitású, többnyire extenzív kaszálás és/vagy legeltetés biztosítására van szükség a szántóföldi művelés felhagyását követően.

Takarmánylucerna virága

Forrás: Bajomi Bálint

A kép azonban a spontán helyreálló gyepek esetén sem volt teljesen tiszta. A referencia ősgyepekhez képest a teljes fajszámuk még jóval alacsonyabb volt. Ez azt jelzi, hogy sok faj még nem tudott visszatelepedni, noha elviekben lett volna rá lehetősége. Ezt a hiányzó fajkészletet manapság „sötét diverzitásként” („dark diversity”) szokták emlegetni. Az ismertetetthez hasonló szituációkban ezt leginkább a hiányzó fajok gyenge terjedőképességével szokták magyarázni. Eredményeink azonban rámutattak, hogy nem csupán erről van szó. A spontán gyepek a működésbeli sokféleség (funkcionális diverzitás) szempontjából teljesen helyreálltak, azaz megtalálhatóak bennük ugyan olyan felépítésű, anyagcseréjű és szaporodási jellegeket mutató fajok, mint az ősgyepekben. Üres helyek, azaz üres funkcionális ökológiai fülkék (niche-ek) így már nem állnak rendelkezésre, az élőhely nyújtotta forráskészletet maximálisan ki tudják használni a gyepet alkotó fajok.
Mindez azt jelenti, hogy a spontán gyepekben a helyreállás során létrejött egy telítődött állapot, mely megnehezíti további új fajok betelepülését, legyenek azok jó vagy rossz terjedőképességűek. Ezzel egy újfajta, funkcionális magyarázatot adtunk arra, hogy miért igényelhet több mint fél évszázadot, sőt egyes szerzők szerint akár több évszázadot is a fajgazdag mérsékelt övi gyepek teljes helyreállása. A tény viszont, hogy megismertük a helyreállás lassúságának egy okát, eszközt is ad a kezünkbe. Számos olyan módszer létezik, mellyel mérsékelhető az úgynevezett megtelepedési limitáltság, viszont többnyire olyan helyeken alkalmazzák őket, ahol látványos, külső okokra visszavezethető a megtelepedési limitáltság – például ahol egy-egy őshonos vagy idegenhonos, jó versenyképességű faj dominánssá vált. Az eredménykere támaszkodva e módszerek rutinszerű alkalmazását javasolják a kutatók minden olyan regenerálódó gyepen, ahol a célközösség igen fajgazdag.

A cikk szerzői:
Tölgyesi Csaba, adjunktus, Szegedi Tudományegyetem,
Török Péter, a Debreceni Egyetem professzora,
Bajomi Bálint, kommunikációs munkatárs, Debreceni Egyetem