Különleges kutyáiknak köszönhették a sikert az inuitok

Egy nagy nemzetközi kutatócsoport vizsgálta meg az inuitok kutyáit, összehasonlítva az elmúlt 4500 év észak-amerikai népeinek kutyáival, az eredményeiket a Proceedings of the Royal Society B folyóirat közölte. Az inuitok kb. 2000 éve jelentek meg Alaszkában, s innen igen gyorsan terjeszkedtek tovább a kanadai sarkvidéken keresztül Grönland felé. A gyorsaságukat a speciális közlekedési lehetőségeiknek köszönhették, mint a kajak, az umiak (favázra feszített állatbőrökből készült csónak) a vízen, illetve a kutyaszánok szárazföldön való használata.
Míg Szibériában már legalább 9000 éve elterjedt volt a kutyaszánok használata, az amerikai területeken az inuitok érkezése előtti időkből nem nagyon maradtak fenn kutyaszánok a régészeti leletekben. A sarkvidék tradicionális életformáját őrzők körében a kutyaszán ma is alapvető fontosságú, ám a kutyák mennyisége csökken, részben betegségek miatt, részben pedig a hómobilok használata miatt. Vajon a jelenlegi inuit kutyák mennyire ősiek, és mennyiben keveredtek a később betelepült emberek kutyáival? Ennek érdekében pontos anatómiai méréseket és DNS-vizsgálatokat végeztek mai, múltbéli inuit és nem inuit sarkvidék környéki kutyákon, összesen több mint 900 egyedi esetben.

A vizsgálatok eredményéből az derült ki, hogy az inuitok hosszú útjukon végig a saját kutyáikkal jutottak előbbre, s nem vonták be az útközben talált, más népek által tartott (és nem a zord sarki viszonyokra tenyésztett) kutyákat a sajátjaik körébe. A genetikai adatokban egyértelműen elkülöníthetőek voltak az inuit kutyák a helyiektől, 2000 évre visszamenőleg is. A 19. századtól ugyan megnőtt az európaiak jelenléte a sarkvidéken (alaszkai aranyláz, kanadai s grönlandi felfedezések, majd bányászat), s az európai kutyák genetikai nyomai is megjelentek az inuit kutyákban, de csak kis mértékben. Szintén változást eredményeztek az inuit kutyák egyes populációin átszáguldó járványok (parvovírus, szopornyica).

A mérések szerint az inuit kutyák nagyobb testűek és keskenyebb koponyájúak voltak, mint a többi, arrafelé élt múltbéli és jelenkori kutya, s a fogazatukban is találtak eltéréseket. A mai kanadai és grönlandi inuit szánhúzó kutyák is közvetlen leszármazottai ezeknek az ősi inuit kutyáknak, bár időközben változott a külsejük.

A sarkvidéken a kutya nemcsak szánhúzóként és vadász-segédként volt jelentős, hanem ruházatot s ínséges időkben pedig élelmet is adott. Elterjedt nézet még az inuitok körében is, hogy a szánhúzókat időnként farkasokkal kell „visszapároztatni” a vérfrissítés miatt. A vizsgálatokból azonban az derült ki, hogy ennek egészen elenyésző jele van csak a genetikai adatokban, így biztosan nem volt bevett gyakorlat ez a módszer, a kevés farkas-gén inkább véletleneknek köszönhető. Grönlandon az a inuitok körében köztudott, hogy a farkas-hibrid kutyák rossz szánhúzók, és ki szokták őket szelektálni, ha véletlenül az állományba kerülnek ilyenek.
Eltér a két állat termékenységi ciklusa is, és a farkasok kerülik a kutyákat, a pároztatás még akkor is nehéz lett volna, ha szándékosan igyekeznek a tüzelő kutyák felé terelni a farkasok érdeklődését. A szánhúzó kutyák és a farkasok közti külső hasonlóság szinte biztosan nem a farkassal való keresztezésnek köszönhető.