Barlangi kaszáspókok rajzolják ki az egykori eljegesedés határát

Az utolsó nagy eljegesedés idején, 22 ezer évvel ezelőtt a gleccserek elhelyezkedése számtalan nyomból kikövetkeztethető, most egy új nyommal bővült e lista: barlangokban élő kaszáspókokat mértek fel. (A kaszáspókok – Opiliones – ugyan a pókszabásúak közé tartoznak, azonban nem pókok, és számtalan tulajdonságban eltérnek tőlük, például nincs mérgük.) Egy 1991-ben ismertetett elmélet szerint a múlt klímáját, a hosszabb távú klímaváltozásokat a mérsékelt égövben a föld alatt élő állatfajok elterjedése jól mutatja.

Az Ischyropsalis nembe tartozó kaszáspókok európai elterjedésűek, és a hegységekhez kötött a jelenlétük, számos fajuk barlanglakó, s e hegyek hideg, nedves barlangjait részesítik előnyben. A nem alpesi képviselőit vizsgálták meg, amelyek kimondottan hideg, nehezen megközelíthető üregekben, hasadékokban élnek, s az összes eddig megismert élőhelyüket térképre vitték. Az élőhelyeikre összesítették a környezeti tényezők adatait, mint pl. a hőmérsékleti viszonyok (átlag- és határértékek), csapadék, tengerszint feletti magasság, illetve a jégkori maximális jég kiterjedésének határa. Az adatok alapján elemzést készítettek, amelyekkel feltárták, hogy mely tényezők döntőek a kaszáspókok elterjedésében, a kutatásról pedig a Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research folyóiratban számoltak be, az eredményeket a Scientific American foglalta össze.

A kutatást vezető Stefano Mommola ökológus és kutatótársai az elemzések alapján úgy találták, hogy az e barlangokban élő kaszáspókok elterjedése szinte mértani pontossággal rajzolja le azt a határvonalat, ameddig az utolsó nagy eljegesedés idején a jégtakaró húzódott. A modellek alapján az egykori jég határától 10-20 km távolságon belül található az összes, e nembe tartozó kaszáspók legnagyobb része, és 30 km távolságtól gyakorlatilag eltűnnek.

Az elterjedés jelenkori helyszíneit 50 százalékban megmagyarázta az egykori jég határa, 30 százalékot a jelenlegi hőmérsékleti viszonyok indokoltak, a maradék 20 százalék a számos többi környezeti tényező közt oszlott meg, de egyenként nem volt egyiknek sem számottevő hatása.

E kaszáspókok olyannyira alkalmazkodtak a hideg barlangokhoz, hogy a jégtől nagyobb távolságokban már túl meleg lett volna nekik az éghajlat, így azokban a barlangokban vészelték át a leghidegebb periódust, amelyeket már nem fedett be a jégtakaró, de még elég közel voltak hozzá ahhoz, hogy hidegek legyenek. Míg számtalan faj a jégkor végén a refúgiumokból gyorsan elterjedt a jég alól felszabaduló területekre, e kaszáspókok helyben maradtak. Egykor sokkal nagyobb területen élhettek e fajok, azonban a jég borította régiókból kipusztultak, és mivel igen lassan tudnak csak új területekre jutni, azokat meghódítani, ott maradtak fenn az egykori populációik, ahol a korabeli körülmények is kedveztek nekik.
Ez a tulajdonság arra is lehetőséget ad, hogy e speciális körülményekhez adaptálódott kaszáspókok alapján a múlt klímaeseményeire is következtetni lehessen.

Forrás: Égen – Földön – Föld alatt