Sebhelyek a Bikini-atoll környékén

Egy több tudományterületet összefogó kutatócsoport, nemrégiben szonárok segítségével mérte fel a környék tengeraljzatát, a Delaware Egyetem geológus-oceanográfus professzora, Arthur Trembanis vezetésével. „Szomorú emlékeztetőt kaptunk arról, hogy az ember milyen elképesztően képes átalakítani a környezetét. Most először váltak láthatóvá az egykori erdők és fák, az atomkor hajnalából. Megláthattuk az egykor elsüllyesztett hajók tengerfenéken szétszúrt maradványait.” Trembanis az Amerikai Geofizikai Unió őszi konferenciáján ismertette a felmérés eredményét, amiről az EOS földtudományi hírportál számolt be.

1946-58 között az Amerikai Haditengerészet 23 kísérleti atomrobbantást hajtott végre Bikini környezetében, ezek közül az Able és a Baker (1946. július) nevűek nyomait vizsgálta meg most a kutatócsoport. A két bomba 21 kilotonnás volt, azonban az Able-t repülőről dobták le és 150 méterrel a tengerszint felett robbant, a Bakert a víz alatt 27 méterrel rögzítették, s robbantották fel. A két bombának teljesen eltérő volt a hatása. A Baker esetében 2 millió tonna homok, víz, koralltörmelék repült a levegőbe, 2 km magas oszlopot alkotva.

Trembanis és kutatótársai úgy gondolták, hogy a tesztek 1958-as befejezése óta eltelt 6 évtized során a robbantások nyomaiból már nem sokat találhatnak meg, a valóság azonban mást mutatott. Az Able robbantása helyszínén a tengerfenék sima volt, és úgy tűnt, hogy semmi se látható már a kísérlet nyomaiból. Azonban a Baker helyszínén elvégzett szonáros mérések gyökeresen eltérő képet mutattak: először egy több mint 800 méter átmérőjű gödör látszott a számítógép képernyőjén. Azonban nemcsak óriási volt ez a kráter, hanem az aljzata is különös, karfiolrózsákra emlékeztető göröngyös lenyomatokat őrzött meg a finom üledékben. Trembanis úgy véli, ezek a robbantáskor a levegőbe röpült és közben rendkívüli módon felforrósodott üledék és törmelék csomóinak visszahullásakor keletkeztek. A tengerfenéken szétszórva hevertek az egykori teszt során használt, kipreparált hajók roncsai is, 12 maradványt mértek fel részletesen a kutatók. Néhány hajóroncshoz búvárok is lemerültek, közeli vizsgálatok céljával. Köztük volt a USS Pilotfish nevű tengeralattjáró is, amelyet úgy építettek, hogy rendkívüli nyomást legyen képes elviselni, mégis, mivel a robbantáskor fellépő erők széttépték a hajótestet, s kirepültek belőle az egyes darabokat összefogó szegecsek, melyek a hajó maradványa körül hevertek a tengerfenéken.

A kutatók össze tudták hasonlítani a most készült felvételeiket azokkal, amelyeket a Nemzeti Parki Szolgálat még az 1980-as években készített, s ezekből kiderült, hogy mennyit romlott a roncsok állapota az elmúlt 40 évben. Ökológiai problémát is jelentenek e roncsok: a vizsgálatok során kiderült, hogy számos hajóroncsból olajmaradvány is szivárog. A kutatócsoportnak csak korlátozott idő állt rendelkezésére az elvégzett felméréshez, így számos robbantási helyszín alaposabb vizsgálata várat még magára.

Azt hinnénk, hogy a kísérleti atomrobbantások korszaka véget ért a tesztek befejezésével, ám eközben számos vizsgálat tárja fel a hosszú távú hatásaikat, nyomaikat. Mind az emberekben, mind a környezetben súlyos sebeket hagyott ez a korszak.