Víz alól gyűjtöttek eszközöket a neandervölgyiek

A Coloradói Egyetem vezetésével egy nemzetközi kutatócsoport a Földközi-tenger mai olasz partja mentén egykor élt neandervölgyi népesség eszközhasználatával kapcsolatos vizsgálatokat végzett, az eredményeket a PLoS ONE tudományos folyóirat közölte. A Nápolytól északra, kb. 90 kilométerre elhelyezkedő Grotta dei Moscerini nevű, kb. 100 ezer éves régészeti lelőhelyen vizsgálódtak. Ez egy tenger közelében lévő barlang, s egyike azon két olasz neandervölgyi lelőhelynek, ahol jelentős mennyiségű megmunkált kagylóhéjat találtak. A lelőhelyet még az 1930-as évek végén fedezték fel, a feltárást a világháború után kezdték.

A vizsgálatok során 171 olyan kagylóhéjat elemeztek, amelyeket egykor kaparó eszközként használtak a neandervölgyiek, minden héj a barna vénuszkagyló (Callista chione) nevű mediterrán fajba tartozó volt. A barlangban a kagylóhéjakon túl horzsakő szerszámokat is találtak, a vulkáni eredetű, dörzsölésre, csiszolásra alkalmas kő a Nápolyi-öböl vulkánjai felől, tengeráramlatok útján sodródhatott a Moscerini-barlanghoz közeli tengerpartra. Mind a kagylókat, mind a horzsaköveket ma múzeumokban őrzik, a barlangi lelőhely ma már nem hozzáférhető, mivel egy közeli útépítés során beomlott a barlang.
A kagylók tüzetesebb vizsgálatát azért végezték el, mert francia és spanyol lelőhelyekről ismert volt, hogy édesvízben halásztak a neandervölgyiek kagylókat és halakat, így elképzelhető volt, hogy a tengerben is megtették ezt.

A barlang különböző rétegeiben talált kő- és kagylóeszközök összehasonlítása alapján kiderült, ahol több volt a kagyló, kőből kevesebbet találtak. Bár a barlang egy részét a jégkor utáni emelkedő tengerszint kimosta, így valószínű, hogy az ott lévő egykori leleteket is, ami viszont megmaradt, az ezt az összefüggést végig mutatja a kő-kagyló összehasonlításában.

A kagylóhéjakat persze gyűjthették volna akár a tengerparton is, hisz a hullámverés az elpusztult állatok héját kisodorja, azonban szakértő szem (és mikroszkóp) számára vannak árulkodó jelek, amelyek alapján egyértelműen eldönthető, hogy élő állatot szedtek-e össze, vagy partra sodródott héjat. Ennek az elemzéseit Carlo Smriglio, a Római Egyetem malakológusa (puhatestűekkel foglalkozó biológusa) végezte el, aki megfelelő szaktudása és tapasztalata révén meg tudta állapítani, hogy a barlangban talált megmunkált kagylók 23,9 százalékát biztosan élve gyűjtötték be.
Az akár 10 centisre is megnövő vénuszkagyló az 1-180 méteres mélységben él, a homokos tengerfenéken, az iszapba beásva magát, és amellett, hogy a héja alkalmas eszköznek is, maga a kagyló is ehető. Az állatot az iszap alól kinyújtott szifója révén lehet észrevenni, ha valaki a víz alá néz. Ehhez a neandervölgyiek a sekély víz alá merültek, és kézzel áshatták ki a kagylókat, majd így hozták a felszínre az állatokat. Érdekes módon, a környékre jellemző sekély vízben, a csoportosan élő, s így sokkal könnyebben gyűjthető kagylófajok héjából egyáltalán nem találtak semmilyen megmunkált eszközt sem, azokat jó eséllyel csak tápláléknak gyűjtötték be a neandervölgyiek.

A neandervölgyiek fülében is találtak olyan csontelváltozást, amelyet a hideg víznek kitett fül szenved el (a köznyelv ezt szörfös fül néven ismeri), így már rég feltételezték, hogy ez az emberfaj bizony búvárkodott is. A Moscerini-barlang kagylóhéj leletei megerősítik ezt a tényt.