Feltárták a rejtélyes óriáskalmár genomját

Jules Verne egyik leghíresebb regénye, az 1870-ben megjelent Nemo kapitány is említést tesz róla, a nem túl fiatalok találkozhattak vele a Vizek óriásai című, az 1970-es években igen népszerű ismeretterjesztő könyvben, de valószínűleg köze lehet a Leviathán és a Kraken legendákhoz is. Az óriáskalmár (Architeuthis dux) elméleti mérethatárát 13 méteresnek tartják, bár vannak ennél nagyobb állatról szóló, nem igazolt beszámolók is.

A Koppenhágai Egyetem kutatói vezetésével az amerikai Woods Hole Tengerbiológiai Laboratórium szakemberei részvételével  egy nagy nemzetközi kutatócsoport mérte fel az óriáskalmár genomját, és a GigaScience tudományos folyóiratban tették közzé az eredményeiket. Az állat a mélytengerek lakója, és a sarkvidékek kivételével világszerte előfordul. A génszekvenálást egyetlen múzeumi tartósított példányon végezték el, mivel rendkívül ritkán lehet megpillantani az állatot, élő, friss mintához hozzájutni pedig szinte lehetetlen.

A génelemzés mellett összehasonlításokat végeztek más, közelebbi és távolabbi rokon lábasfejűekkel is, és külön kiszűrték azokat a géncsaládokat, amelyek az óriáskalmár különleges életkörülményeihez való alkalmazkodásért felelnek, illetve olyan fehérjéket is, amelyek szintén e folyamatban vesznek részt.

A gének közt 100 olyat találtak, amelyek az idegrendszer összeköttetéseinek kialakulásáért felelős, s nem jellemző a gerinctelenekre, hogy ezekben bővelkednének. Elemeztek egy olyan géncsoportot is, amely a lábasfejűekben van csak jelen, a bőrük színjátszó foltjaiért felelős reflektin nevű fehérjék szabályozói. E géncsalád megismerése a kalmár, és persze a többi lábasfejű különleges álcájának megértését segíti elő, az óriáskalmárnak 7 reflektin-génje, és 3 reflektinszerű génje is van, s ezek sokban hasonlítanak a polipok ilyen génjeihez.

Az óriáskalmárnak nemcsak a teste, hanem a genomja is meglehetősen nagy: 2,7 milliárd bázispárból áll, az emberének kb. a 90 százaléka. Kiderült viszont, hogy a testi fejlődésért – így a nagyságért is – felelősek, mint pl. a Hox-gének csak egy példányban vannak jelen az óriáskalmár genomjában. Korábban úgy vélték, hogy az ilyen gének megtöbbszöröződése állhat a hatalmas termet hátterében, mivel más állatok esetében ez gyakori evolúciós stratégia, legalábbis a gerinceseknél. Kérdés, hogy mégis miként válhatott ilyen óriássá ez a kalmár? Az is válaszra vár, hogy miként tettek szert a gerinctelen állatok közt rekordméretű agyra, hogyan tudják elképesztően jól álcázni magukat egy szemvillanás alatt  és miért olyan gyors vadászok?

A feltárt genom alapján később további vizsgálatokat és összehasonlításokat lehet majd végezni, és talán a fenti kérdésekre is választ kapunk.