Elsődleges célunk, hogy a meglévő tehetségek ne kallódjanak el
2019-ben a novemberi National Geographic magazin fő témája a nők és a tudomány kapcsolata volt. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Nők a Tudományban Egyesület (NaTE) három tagjával.
Milyen is ma a nők és fiatal lányok helyzete a magyar és a nemzetközi tudományos életben, de a NaTE egyesület programjairól is szót váltunk. Beszélgetőtársaim: Balázsi Katalin elnök, Nagy Beáta elnökségi tag és Szigeti Fanni ügyvezető. 
2019-ben már tizedik évét ünnepli az egyesület, ami egészen komoly szám. Mit érdemes tudni az elmúlt tíz évről? Hogyan jött létre a NaTE?
Szigeti Fanni: A NaTE-t tíz kutatónő alapította Dr. Groó Dóra, orvos-gyógyszerész vezetésével. Több országban volt már olyan szervezet, amelyik fontosnak tartotta, hogy képviselje a nőket a tudományos és a technológiai pályákon. Akkoriban Magyarországon ez hiányzott. Az első években az egyesület leginkább a ‘csápjait’ kezdte növeszteni, tagokat toborozni és különböző kormányzati, akadémiai, felsőoktatási és egyéb döntéshozókat, lehetséges támogatókat próbált elérni. 2012-ben, több éves munka után, megszerveztük az első nyilvánosságnak szóló programunkat, az első Lányok Napját. Mai napig ez az egyik emblematikus programunk.
Nagy Beáta: Igen, én a Budapesti Corvinus Egyetem szociológusa, a Társadalmi Nem és Kultúra Kutatóközpont vezetője vagyok, a végzettségem közgazdász-szociológus. Témáim közé tartozik például a nők megítélése az informatikai és műszaki felsőoktatásban. Kutatásaim eredményei néhány éve jelentek meg egy könyvben Háttérben címmel.
Balázsi Katalin: Én pedig az vagyok, akiről Bea a könyvet írta (mondja mosolyogva). Jelenleg az Energiatudományi Kutatóközpontban vagyok középvezető. Tanulmányaimat Pozsonyban a Szlovák Műszaki Egyetemen végeztem anyagtudomány-fizika szakon.
BK: Igen, leginkább a műszaki és természettudományi területeken próbálunk hatást gyakorolni, mert ezeken a területeken nagyon alacsony a női kutatók száma. Például a Magyar Tudományos Akadémia nagydoktorai között is csak tíz százalék körül mozog a nők aránya ezeken a területeken. Így az egyesület programjai is főként – de nem kizárólag – ezekre a területekre összpontosítanak.
NB: A nemzetközi színtéren már jobban odafigyelnek erre a kérdésre, mint itthon. A nemzetközi pályázatokat is gyakran ezekre a témákra írják ki. Például az American Association of University Women (AAUW) konkrétan arra a területre adott támogatást, hogy különböző programokat szervezzünk. De voltak H2020-as pályázatok is kifejezetten a STEM-en belüli a kutatás-fejlesztésre. A kezdeti időszakban egyébként tudományterületek tekintetében nyitottabbak voltunk, most kicsit szűkült az egyesület fókusza. De valószínűleg jó nyitottabbnak lenni, mert nincs sok olyan civil szervezet Magyarországon, ami lehetőséget ad a női kutatóknak arra, hogy közösen dolgozzanak ilyen kérdéseken. Ezzel kapcsolatban jelenleg is van egy kis mozgás az egyesületen belül.
Valóban a műszaki területeken van ilyen szempontból a legnagyobb probléma, vagy azért érkezik ezekre több támogatás, mert a cégeknek ezt éri meg jobban finanszírozni? Hiszen a műszaki projektekből feltehetően előbb lehet nyereséget kivenni.
NB: A cégeknek is ez érné meg, de a cégek nem ilyen türelmesek. Ők rögtön szeretnének munkaerőt. Tehát, ha ma támogatlak, akkor holnap már küldj nekem valakit, akit fel tudunk venni. Az említett pályázati támogatásoknak inkább egyfajta társadalmi igazságosság vagy esélyegyenlőség biztosítása a célja. De van mögötte egy emberi-erőforrás előállítására való törekvés, hogy legyen majd munkaerő, legyen mérnök néhány év múlva.
Ezek szerint fontos az egyesület nemzetközi beágyazottsága. Sok külföldi partnerrel vannak kapcsolatban?
SzF: Igen, egyértelműen. Az egyesület alapításától fogva nagyon fontos volt, hogy ne rekedjünk meg itt az országban, hanem hozzunk haza jó gyakorlatokat, illetve, ha már mi csináltunk valami jót, akkor vigyük annak jó hírét külföldön is. Például tagjai vagyunk az European Platform of Women Scientists nevű brüsszeli ernyőszervezetnek. Ők nagyon sok nemzetközi kapcsolattal rendelkeznek és nagyon fontos, hogy ezekhez mi is hozzáférjünk.
Nemzetközi szinten tehát nagyon komoly figyelmet kapnak a tudományos és technológiai pályán dolgozó nők. Milyen a hazai helyzet, mik a fő problémák itthon?
BK: Én, mint anyagtudós, és ebben a közegben mozgó kutatónő a saját környezetemben láttam, hogy a nők aránya nagyon alacsony. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig jó, ha a csapat vegyes, így hatékonyabb és sokszor kreatívabb. De a probléma ennél összetettebb. Az egyetemeken is nagyon sok olyan lány van, aki még a doktori képzést is STEM területen végzi. De utána a gyerekvállalással ez nagyon sokszor megszakad. Kiesik többnyire három év, amennyi a GYED, GYES ideje. Utána pedig sok esetben egyszerűbb nem visszajönni, mert nem olyanok a munkakörülmények. A kutatónő a labormunkát, a kutatással járó utazást és kicsit kiszámíthatatlanabb kutatói életet nem tudja vagy szeretné összeegyeztetni a családvállalással. Sokszor előnytelen helyzetbe kerülnek a kisgyermekes anyukák, például a pályázásnál. Ez pedig komolyan befolyásolja karrierútjukat is. Ezért fontos lenne olyan körülmények és szempontok kialakítása, hogy ne veszítsük el ezeket az értékes kutatókat. Az egyesület pont olyan programokat próbál szervezni, amelyek segíthetnek ezt a problémát áthidalni. Illetve próbálunk jó példákat bemutatni, hogy legyen kedvük és önbizalmuk folytatni. Fontos, hogy beszéljünk erről a témáról, hogy átadjuk egymásnak a tapasztalatokat. Megpróbálunk összehozni olyanokat, akik hasonló cipőben járnak.
SzF: Igen, nagyon fontos, hogy a kutatónőknek legyen egy közössége. És ez már a fiatalabbaknál is megfigyelhető. Akár a középiskolások körében is, akik csak felismerték, hogy nagyon szeretik a matematikát, a fizikát vagy az informatikát, sokszor semmiféle támogatást nem kapnak hozzá. Sőt, sokszor még le is beszélik őket ezekről a területekről. Azt mondják, hogy „Jaj, ez neked nehéz lesz, nem való ez neked”. Ez nem feltétlen rosszindulat, egyszerűen így szocializálódott ez az ország. Ez nagyon sok önbizalom- és önértékelési problémát okoz, amit mi a mentorprogramjainkon igyekszünk orvosolni. De rengeteget számít már önmagában az is, hogy terítéken van ez a téma és lehet róla beszélgetni.
NB: Ezt kiegészítve: az, hogy kiből mi lesz, Magyarországon nagyon hamar eldől már a családon belül. Itthon az az általános narratíva, hogy a fiúk valók a műszaki, informatikai és az úgynevezett „kemény” tudományos pályákra, a lányok pedig inkább az olyan „nőies” területekre, mint az ápoló, gondozó vagy nevelő. Nekem annak támogatása a misszióm, hogy mindenki a képességei szerint választhasson pályát. Nem több, nem kevesebb. Senkit nem szeretnénk arra kényszeríteni, hogy mérnök legyen. De jusson eszébe a lányoknak, hogy ők is lehetnek mérnökök, vagy építhetnek házat! Ne zárjuk be ezeket a kapukat a lányok előtt! Nemzetközi összehasonlításban nézve Magyarországon kevés az olyan országos oktatáspolitikai törekvés, ami valódi esélyegyenlőséget szeretne biztosítani a diákoknak. Azt régóta lehet tudni például – akár a PISA felmérésekből is -, hogy a lányok nem rosszabbak matematikából, mint a fiúk. Ennek ellenére, ha megnézzük, hogy mennyire motiváltak ezen a területen továbbtanulni vagy elhelyezkedni, akkor máris nagyobb a különbség. Általában – ahogy Fanni is monda – olyan üzeneteket kapnak a környezetükből, hogy ez nem lányos terület, ne menjenek matematikusnak. Ne versenyezzenek, meg ne menjenek sakkozni, mert az a fiúknak való. Az egyesület szeretné lebontani ezeket a falakat, és megmutatni a lányoknak, hogy szélesebb a választási lehetőség, mint amit esetleg eddig láttak.
Ezek szerint az, hogy a lányok hátrányban vannak ezeken a területeken, főleg azzal magyarázható, hogy van egy olyan társadalmi elvárás feléjük, hogy ne ebbe az irányba menjenek tovább. Nem az a helyzet, hogy ha már ott van, akkor kevesebb pontot kap a dolgozatára, vagy máshogy bírálják el a pályázatát. Vagy ilyen is előfordul?
NB: Sajnos erre is van példa. Rengeteg szociálpszichológiai kutatást végeztek, amiben megvizsgálták, hogyan értékelik egy női és egy férfi kutató teljesítményét. Rendre van egyfajta elfogultság és előítélet. Nem is gondolja végig az ember, de mégis úgy gondolkodik, hogy a kutatói pálya nem nőnek való. És ez nagyon korán elkezdődik. Egyfajta lehetséges kiút ebből az úgynevezett anonim bírálat (blind review). Ilyenkor a bíráló nem tudja, hogy ki az, akinek a pályázatát elbírálja, csak az eredményeit láthatja.
Akkor inkább azt lehet mondani, hogy nagyon sok tényező játszik közre?
SzF: Igen, és ezek egymást is erősítik.
NB: A tudomány nagyon kemény világ, nagyon kompetitív. Nem biztos, hogy mindig az nyer, aki a legrátermettebb. Rengeteget számít például, hogy milyen műhely van az ember mögött vagy, hogy melyik országban készítette el a pályázatot. Ha valaki például Hollandiában egy olyan műhelyben dolgozik, ahol minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy az illető pályázzon, jó a tudományos infrastruktúra, akkor ott könnyebben nyer meg nagy pályázatokat, és abból előbb lesz publikációja. És innen már könnyebb megkapni a következőt, és így tovább. De nagyon sokszor előfordul az is, hogy egy kutatónőnek nincs is gyereke, de mégis úgy kezelik, mint potenciális anyát, akinek hamarosan gyereke vagy gondozási feladata lesz. Elvárás is a női kutatóval szemben, hogy gondozzon beteget, idős embert, gyereket, vagy akár a kollégáit. A kollégái lelkét, a karrierjét. Sokkal erősebb az ilyen jellegű elvárás a nőkkel szemben a munkahelyen is, mint a férfiakkal szemben. A nők sokszor csak másodrendű állampolgárként működnek a tudományos életben.
BK: Nekem vannak negatív és pozitív tapasztalataim is. Például beadtam egy nagy pályázatot itt Magyarországon még jó pár éve. Akkor jöttem vissza gyesről. Az intézet vezetőségének biztatására pályáztam, mivel még a korosztályom férfi kollégáihoz képest is nagyon jó eredményeim voltak. A bírálatban viszont pont a három év alatt kiesett publikációimra hivatkozva elutasítottak. Ugyanis a pályázatban mindenkinél az elmúlt öt év eredményeit nézték, függetlenül attól, hogy aktív volt-e ebben az időszakban a pályázó. Ez is olyan példa, amin az évek alatt javítani tudtunk közös összefogással. Ma már több hazai pályázatban az a kisgyermekes szülő, aki bizonyítottan otthon volt a gyerekkel, két év korhatáremelést kap gyerekenként. Azaz, ha a pályázat 35 éves korig adható be, az előbb említett feltétel mellett 2 gyermek esetében 39 éves korig pályázhat az illető. Ez az apró módosítás lehetővé teszi a fiatal kutatóknak a pályázást és ezzel a szakmai fejlődést. Ezzel az egyszerű módszerrel kiküszöbölhető például a gyes miatti inaktív időszak. Ha sikerül ilyen és hasonló problémákra felhívni a figyelmet, kicsit előtérbe helyezni a pozitív női példákat, lassan javulhat a női kutatók helyzete az országban.
Ezen kívül milyen módon próbál még segíteni az egyesület a nők karrierépítésében?
NB: Nagyon fontos, hogy vannak szerepmodellek az egyesületen belül. Például amikor Kati elmegy pályaorientációról beszélni a lányoknak, akkor látják a fiatal érdeklődők, hogy van egy hús-vér ember, akinek van gyereke, van élete, lehet vele másról is beszélgetni, mint az anyagtudományról. De emellett komoly és elismert kutató a saját szakterületén. Meg lehet kérdezni olyan dolgokat, amit mástól nem merne az ember tizenévesként. A szerepmodell nagyon fontos dolog. Az egyesületünkben van jó néhány akadémikus nő, aki mindig ott áll és támogatja a fiatalokat.
BK: De nem csak a szerepmodellekről van szó. Az elnökséget is tudatosan válogattuk össze. Például Bea ezt a területet tudományos módszerekkel kutatja. Jedlovsky-Hajdú Angéla elnökségi tagunk pedig vegyész a Semmelweis Egyetemen, ő egy egészen más közegből jön. Érthető, hogy mindketten más-más szemszögből tudják nézni ezt a problémát. Fanni pedig közel van a fiatalokhoz, ezért olyan dolgokat tud kitalálni, amik nekem eszembe sem jutnának. De a fiatalok vevők rá. Fontos, hogy mindenféle területről más szemszögből hozzuk be a problémákat és a megoldásokat. Így tudunk olyan programokat, eseményeket, mentorálást biztosítani a fiataloknak, ami segítheti őket a pályaválasztásban.
NB: Az előbb már említettük, hogy a diverzitás milyen fontos. Sokfélék vagyunk és ezt a sokféleséget jó, ha meg tudjuk mutatni a fiatal lányoknak is. Így generációs, érdeklődési vagy szakmai szempontból sokféle út jöhet szóba a számukra. Megtapasztalhatják azt is, hogy nem csak a munkájának élő, kemény, karrierista nők vannak a társaságban, hanem sokféleképpen lehet ezt jól csinálni, ha az ember akarja. Azzal együtt, hogy tudni kell, ez azért nem könnyű. Ez nem egy diadalmenet.
SzF: Ezek a szerepmodell-találkozások valójában nem szólnak sokkal többről, mint arról, hogy mi megteremtjük annak a lehetőségét, hogy találkozzanak felnőtt hús-vér emberekkel azok a lányok, akik még pályaválasztás előtt állnak. Tehát nem egy akadémiai közegben találkoznak, ahol mindenki kicsit szorong, meg se mer szólalni, mert úgy érzi, hogy ez nem neki szól. Pont ezeket a szorongásokat próbáljuk meg oldani, és olyan légkört alakítunk ki, ahol alkalom nyílik kötetlen, személyes beszélgetésekre, ami magával hozza azt, hogy utána sokkal könnyebb a kapcsolattartás is.
SzF: Hogyne. Nagyon sok ilyen találkozásról tudunk beszámolni. Van például egy nagykövetünk, aki pár évvel ezelőtt találkozott egy általunk szervezett beszélgetésen egy űrkutató hölggyel, aki éppen akkor jött haza Magyarországra. Egyébként az Európai Űrügynökségnek dolgozott akkoriban. Ez a hölgy keresett maga mellé egy diákot, aki esetleg tudna segíteni a kutatásnak bizonyos részeiben. A beszélgetés során egymásra találtak, és azóta is aktív kapcsolatban vannak. Rendszeresen bejárt hozzá az intézetbe, és nagyon komoly tudományos szemléletet sajátított el. Ilyen esetekből nagyon sokat tudunk felsorakoztatni. És gyűjtjük is őket, mert, ha csak egy kis szűk körben maradnak meg, annak nincs sok értelme. Több elnökségi tagunk – például Kati is – mentorál fiatal lányokat. És ezek a lányok mindannyian beszámolnak arról, hogy mennyire fontos a mentorok szerepe abban, hogy ők még mindig ott vannak, ahol. És ez célt ad nekik, és tudják azt, hogy el fognak érni valamit öt év múlva. A mentorálás egy kulcstényező ahhoz, hogy valaki nőként sikeres legyen ezeket a területeken.
A szerepmodell-állításon és a mentoráláson kívül milyen konkrét programokat szervez az egyesület?
SzF: Az egyik konkrét programunk például a SCIndikátor tudománykommunikációs verseny és mentorprogram. Alap-, mesterszakos és doktorandusz hallgatóknak szól ez a program, akik STEM területen kutatnak vagy terveik között szerepel a kutatás és szeretnének magabiztos előadókká válni. Olyan fiatal kutatók, pályakezdők bemutatkozását támogatjuk ezzel, akik a tudomány aktuális, fontos kérdéseit közérthetően, kreatívan, szemléletformáló módon tudják bemutatni. Az ingyenes képzés során személyre szabott mentorálás és csoportos tréningek segítik a résztvevőket. Az egész programot pedig egy nagyszabású tudományos show-val zárjuk, ahol a versenyzők különböző értékes díjakat is bezsebelhetnek.
A másik nagy zászlóshajó programunk a 2012 óta futó Lányok Napja. A célközönség elsősorban felső tagozatos és középiskolás lányok, ritkábban egyetemisták. Ez a program pont arról szól, hogy olyan pályaválasztási lehetőségekre hívja fel a lányok figyelmét, amelyekre általában maguktól nem is gondolnak. Egyben ösztönzi is őket, hogy ezt a fontos döntésüket ne az elvárásokra, hanem valós érdeklődési körükre, képességeikre és például egy Lányok Napján szerzett tapasztalataikra alapozzák. A Lányok Napján lehetőségük lesz megtudni, hogy mit csinál mondjuk egy gépészmérnök egy munkanapján. Vagy, hogy hogy néz ki Katinak egy napja az intézetben. Tehát olyan kézzelfogható tapasztalatokat szereznek, amikre azt tudják mondani, hogy „Na, én ebben szívesen elmélyülnék”. Aztán a Lányok Napja sikerein felbuzdulva hoztuk létre 2015-ben a Nagyköveti Hálózatunkat. Sok lányon elkezdtük észrevenni ugyanis, hogy ez a nap nekik kevés. Persze szereztek egy jó élményt, de aztán magukra hagyjuk őket ezzel az élménnyel. A Nagyköveti Hálózat viszont egy egész éves program. Azoknak, akik csatlakoznak segítünk megtalálni és fejleszteni az erősségeiket, ingyenes képzéseket és nyári tábort is szervezünk. Közösséget építünk, közben pedig rengeteget tanulunk egymástól. És tényleg jönnek is. Nagyon sokszor mondják, hogy az egy dolog, hogy én nagyon szeretem ezt a közösséget, és vannak innen barátaim, de nekem az elsődleges célom itt, hogy tanuljak. Tehát ők úgy gondolnak erre, hogy itt gyarapítják a tudásukat.
Egy másik nagy programunk a Morgan Stanley-vel közösen indított SMARTIZ program. Ez olyan tizedikes lányoknak szól, akik akár szabadidejükben is szívesen foglalkoznak matematikával. Gyakorlatilag mindent ötvöztünk ebben a programban, amit eddig külön-külön csináltunk. Élmény- és felfedezésalapú tanulás, mentorprogram, programozás, nyári tábor, kommunikációs készségfejlesztés. Ez egy egész tanévet felölelő projekt, minden héten szerdán együtt vagyunk. Ehhez készült egy egyedülálló tananyag is, amit mi fejlesztettünk pedagógusok, oktatáskutatók és társadalomkutatók bevonásával.
BK: Ezeken kívül van egy, az MTA és az UNESCO által támogatott Nők a Tudományban elnevezésű kiválósági díjunk, amit most már hetedik alkalommal fogunk átadni. Minden évben márciusban, a nők napja alkalmából az MTA-n tartjuk a díjátadás, ami egy színvonalas rendezvény szokott lenni. Évente három olyan kategóriában adjuk át a díjakat, ahol alacsonyabb a nők aránya. Például fizika, űrkutatás, matematika, anyagtudomány. A díjazottaknak – akik első sorban fiatal, negyven év alatti kutatónők – lehetőséget adunk, hogy később is megmutatkozzanak, így egyfajta pályamodellként is szolgálnak a következő generációnak.
Ez a díj kutatási pénzzel is jár, vagy csak az elismerés, ami számít?
BK: Első sorban az elismerésről van szó, de kapnak anyagi jellegű dolgokat is. Például kisfilmet készítünk a kutatónőkről, amiben bemutatjuk a szakmai eredményeiket és azt, hogy hogyan lehet például a családot és a karriert összeegyeztetni. Visszahívjuk őket rendezvényekre, előadásokat tarthatnak, hallathatják a hangjukat. Tehát a díj nem jár pénzzel, inkább egy eszmei elismerésről van szó. És ez sokszor fontosabb, mint egy csekélyebb pénzösszeg.
SzF: Valamint minden díjra pályázó és díjazott is mentorálást kap. Ennek során például tudománykommunikációs készségfejlesztésben részesülnek. Az eddigi visszajelzések alapján ez egy hiánypótló dolog, és nagyon örülnek neki a kutatónők.
Vezetnek valamilyen statisztikákat az Önökkel kapcsolatba kerülő lányokról/nőkről?
SzF: Igen. Az egyik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai karára jelentkező lányokra vonatkozik. Amióta a BME VIK-en Lányok Napját szerveznek (2012-óta), azóta valóban történt egy elmozdulás a hallgató lányok körében. Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy 7-ről 12 százalékra nőtt a lány jelentkezők aránya. Mérjük ezen kívül azt is, hogy a hozzánk csatlakozó középiskolás lányok, a nagyköveteink, hány százaléka dönt végül úgy, hogy az egyetemet STEM területen kezdi el. Ez 90 százalék körül mozog. De ahogy a Bea is mondta: nem feltétlenül az a cél, hogy mi erre a területre tereljük őket. Igaziból egy látókör-bővítésről van szó. Hogy azt mondhassák: „Igen, kaptam egy képet arról, hogy mi mindent lehetek. Dönthetek úgy, hogy ez nekem nem való, és nagyon jó, hogy a saját bőrömön megtapasztalhattam.” Nekünk már ez is egy nagy siker. Nagyon örülünk neki és van is erre példa, az egyik lány a SMARTIZ programból, úgy döntött, hogy színésznő lesz. Annak viszont nagyon örül, hogy egy évet eltöltött a cégnél és matematikusokkal, informatikusokkal, fizikusokkal különböző projektfeladatokon dolgozhatott. Ez az év viszont megerősítette abban, hogy igaz, ez egy jó képesség, ami megvan benne, de nem akar letérni arról az útról, hogy neki van egy álma: színésznő akar lenni. És ezzel nincs is baj. Egyikünk sem úgy értékelte, hogy ez egy kudarc lenne, mert ettől függetlenül nagyon sokat kapott ettől a programtól. Nekünk elsődlegesen az a célunk, hogy meglévő tehetségeket megtaláljuk és segítsünk nekik, hogy hogyan ne kallódjanak el.
Lehet számszerűsíteni, körülbelül hány embert értek el a különböző programokkal?
SzF: Nagyjából 14 000 embert értünk el az évek során. Ebbe beletartoznak a középiskolások és egyetemista lányok, fiatal kutatónők és pedagógusok. Ebből a Lányok Napja teszi ki a legtöbbet, hisz ezzel a programmal közel 12 000 lányt tudtunk eddig megszólítani. A különböző mentorprogramjainkban körülbelül 350 fő vehetett eddig részt. A legnagyobb sajtónyilvános eseményünk, a „SCIndikátor” döntőjét pedig 2019-ben már közel 300 fő nézte meg a helyszínen, és még 2100 követte élőben online.
Milyen visszajelzések érkeznek a programokra?
BK: Vegyes. Vannak olyan idősebb férfi kollégáink is, akik kimondottan negatívan állnak a programokhoz. A fiataloktól viszont egyértelműen pozitív visszajelzéseket kapunk. És nekünk végső soron ez az, ami igazán számít. Az egyik legfontosabb ilyen visszajelzés, hogy a rendezvényeinkre, mentorprogramjainkra a fiatalok visszajárnak. Például csatlakoztunk a Kutatók Éjszakájához, ahol konzorciumi tagok vagyunk már második éve. A mentoráltjaink önkéntesen segítenek a programokban, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mert lelkesek, akarnak és szeretnek egy jó közösségbe tartozni. És meg akarják mutatni a fiatalabbaknak, hogy ez jó dolog. Jó dolog kutatónak lenni, jó dolog ezzel foglalkozni. És ez hihetetlenül fontos! Nem mindig csak a számok számítanak. Hanem a közösség, aki visszajár hozzánk, akár csak egy karácsonyi puncsra is. Ez is egy pozitív visszajelzés, hogy amit csinálunk, annak van hatása. De szerencsére nem csak a fiataloktól kapunk ilyen jellegű visszajelzést. Pont most jelentkezett önként két nagyon aktív kutatóhölgy a Pécsi Egyetemről. Szerettek volna valamilyen szinten csatlakozni a NaTE-hoz. Végül sikerült is összehozni egy közös rendezvényt. A tudományos pályát választó nők és lányok nemzetközi napján, február 11-én szervezünk a Pécsi Egyetemmel közösen egy nemzetközi konferenciát Pécsett „Nők a Tudományban” címmel. Bízunk benne, hogy sokan részt vesznek és lesz még több ilyen típusú szakmai programunk a jövőben.
SzF: Illetve annak is nagyon örülünk, hogy a vállalatokkal is jó kapcsolatot ápolunk. Ezt is pozitív visszajelzésként éljük meg. Egyrészt jó látni, hogy ez nekik is egy fontos téma. Másrészt pedig megbízható partnerként tekintenek ránk. Ha valakivel elkezdünk egy együttműködést az általában nem egy évre szól. Vissza-visszatérünk egymáshoz. És ebből tudunk igazán építkezni. Mert ha csinálunk valamit, ami aztán bekerül a fiókba, mert végül elmarad a folytatás, az nagyon szomorú dolog. Úgyhogy törekszünk rá, hogy a partnereinkkel hosszú távú együttműködések jöjjenek létre.
Hogy néz ki egy ilyen együttműködés a gyakorlatban?
BK: A cégek egynapos szakmai programmal jelentkeznek a Lányok Napjára a lanyoknapja.hu weboldalon. A középiskolás lányok ezekből a programokból választják ki a nekik tetszőt és regisztrálnak. Így a jelentkező fiatalok is pontosan tudják, mivel ismerkedhetnek meg az adott programon. A cél végső soron az, hogy egy interaktív napot tudjunk megvalósítani. Az egyesület a honlapján és a Facebook oldalán is rendszeresen hirdeti az eseményeket, amelyek a résztvevőknek minden esetben ingyenesek. Az ötlet alapvetően a cégegtől érkezik, de mindig egyeztetünk a megvalósítás előtt. Sajnos az is elő szokott kerülni, hogy „Jaj de jó, jönnek a csajok, akkor megmutatjuk nekik az új termékeinket”. Ezért egyfajta szemléletformáló, érzékenyítő szerepet is be kell töltenünk. Ez egy nagyon fontos minőségbiztosítás magunkra nézve, hogy olyan program ne mehessen át, hogy „Ma akkor mindent rózsaszínre festünk, mert az a lányoknak biztos tetszeni fog”. De végül magát a programot az adott cég szervezi meg. Mi központi irodaként működünk, aki koordinálja a szervezést.
Visszatérve a visszajelzésekre: 2018-ban megkaptátok a világ egyik legrangosabb nemzetközi tudományos folyóirata, a Nature Research és az Estée Lauder közös díját. A 10 000 dolláros pénzdíjon kívül mit tudtatok profitálni ebből az elismerésből?
BK: Például engem, mint NATE elnököt idén behívtak a hattagú bíráló bizottságába a következő évi díjra. Ez önmagában is nagy dolog, de nekem szakmailag is nagyon sokat adott. A másik pedig maga a reputáció. Megjelentünk a Nature honlapján, interjúkat készítettek velünk. Ez az egyesületünknek megfizethetetlen nemzetközi elismertséget jelent. Még fizetett reklámokkal sem tudnánk olyan presztízst elérni, ami ahhoz mérhető, hogy a Nature azt mondta, hogy a NaTE érdemes a díjra. Másrészt ez egy nyomást is gyakorol az egyesületre, mert most már nem lehet alább hagyni.
És milyen tervei vannak még az egyesületnek?
SzF: Mint mondtuk, szerencsére nagyon lelkesek a fiatalok és visszajárnak rendszeresen hozzánk. De ettől függetlenül mindenképp szeretnénk, ha a hálózatunk és az alumni programunk tovább bővülne. Jó lenne, ha tudnánk terjeszkedni és képviseltetni magunkat az ország többi részén is, nem csak itt Budapesten. Ez egy kihívás egy ilyen kicsi civil szervezetnek. De például ebben segítenek nekünk az úgynevezett regionális központjaink. Ezekben a központokban általában olyan vidéki tagjaink aktívak, akik az egyetemi vagy az akadémiai szférában dolgoznak, és ők szerveznek helyi eseményeket. Szeretnénk a SMARTIZ programunkat is kiterjeszteni és a következő években az egyetemi városokban is elindítani.
NB: Szerintem látható, hogy nagyon komplex az a tevékenység, amit az egyesület végez. Lányok Napja, mentorprogramok, hálózatépítés, hazai- és nemzetközi táborok, díjak. Most gondolkodunk konferenciaszervezésben is. Sajnos azt kell mondjam, hogy határtalanok a lehetőségek, ugyanis sok olyan terület van, amiről más nem gondoskodik, és ezért újabb és újabb tennivalókat találunk.
Öt másodpercre van szükség a békésebb vitákhoz
A hétköznapi viták gyakran agresszív veszekedéssé fajulhatnak, azonban van olyan módszer, amellyel ez a stádium megelőzhető.
Ez a borostyán igazi kincs
A 40 millió éve megkövült gyanta olyan ritkaságot rejt, amely Európa egykori biológiai sokféleségéről is árulkodik.
Megviselte a jégkori klíma Európa népességét
Drámai népességcsökkenést okozott Európa vadászó-gyűjtögető lakói körében a jégkori klíma.
A sókrízis gyökeresen átalakította a Földközi-tenger élővilágát
A kb. 5-6 millió évvel ezelőtti időszakban a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közti összeköttetés megszakadt, a tenger pedig közel jutott a teljes kiszáradáshoz.
Agyunk legemberibb részét fenyegeti az öregedés
Az emberi agy és a csimpánzagy öregedésének folyamatait összehasonlítva derült ki, hogy a prefrontális kérgünket sújtja leginkább a kor.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
