Tífusz Mary tragikus története a tünetmentes hordozókról tanít

Az 1900-as évek eleji New Yorkban lezajlott hastífusz-fertőzések tanulságai segítenek megérteni, mit jelent a betegséget tünetmentesen is terjesztő „szuper-fertőző” személy.

George Soper nem az elképzeléseinkben élő tipikus detektív volt. Képzettsége szerint építőmérnök, ám az idők során közegészségügyi irányba sodorta az élet, s e terület szakértője lett. Így történt, hogy 1906-ban egy Long Island-i ház tulajdonosa hívta Sopert, hogy a nála kipattant hastífusz-fertőzés eredetét derítse ki. A tulajdonos nyárra kiadta a házát egy bankár családjának, s a velük érkező háztartási alkalmazottainak. Augusztus végére a 11 tagú család 6 tagja hastífuszt kapott.
Sopert korábban is foglalkoztatta a New York államban felbukkanó betegségek eredete, később így írt erről: „Járványharcosnak neveztek”. Hitt abban, hogy a hastífuszt terjesztheti akár egyetlen személy is. Long Island-i vizsgálódása során a gyanúja hamar Mary Mallonra terelődött, aki mindössze 3 héttel az első megbetegedés előtt kezdte meg a munkáját szakácsként a családnál.
Soper felfedezése először mutatta meg, hogy miként képes valaki terjeszteni egy betegséget anélkül, hogy tudomása lenne róla, majd később heves vitát váltott ki az eset a személyes szabadság és a közegészségügy közti ellentétekről – számolt be a nationalgeographic.com.
1900-1907 között számos jómódú New York-i család alkalmazta nyaranta Mallont szakácsként, s köreikben 22 hastífusz-fertőzött személyt mutatott ki a nyomozás. A hastífusz egy szalmonella-baktérium okozta fertőzés, amelyet leggyakrabban víz vagy étel közvetítésével kapnak el. A betegség lázzal, hasmenéssel jár, és az antibiotikumok korát megelőzően nem ritkán delíriummal és halállal végződött.
Abban a korban még nem voltak gyakorlati közegészségügyi szabályok, így e betegség is meglehetősen gyakori volt, többször küzdött a járványokkal New York. 1906-ban, abban az évben, amikor Soper elkezdte a nyomozást, összesen 639 fő hunyt el hastífuszban, azonban soha korábban nem tudták visszavezetni a fertőzést egyetlen személyre, főként nem olyanra, aki maga semmilyen tünetet nem mutatott.
Mallon vasárnaponként gyakran szolgált fel fagylaltot friss őszibarackkal, mint Soper megtudta, s összehasonlítva ezt a forró, főtt ételekkel, amelyeket a szakácsnő készített, rájött, hogy nincs ennél könnyebb módja annak, hogy egy szakács keze megfertőzzön egy családot.
Merre visz a karrier?
Négy hónappal azután, hogy Soper megkezdte a nyomozását, Mallon egy Park Avenue-i barna homokkő házban dolgozott. A 37 éves ír szakácsnő, ahogy Soper később leírta, 167 cm magas volt, szőke hajú, tiszta kék szemekkel, egészséges arcszínnel és karakteres szájjal, állal rendelkezett. Amikor Soper szembesítette a bizonyítékával s vizelet- és székletmintát kért tőle, a nő egy húsvillával támadt rá.
Dr. S. Josephine Bakert, a közegészségügy jövőbeni szószólóját küldték el Mallonhoz, hogy meggyőzze őt a mintaadásról, azonban őt is elzavarta a szakácsnő. Baker édesapja tífuszban hunyt el, s ennek hatására lett a megelőző orvoslás híve, az első volt, aki nőként közegészségügyi doktori fokozatot szerzett. „Mary tragédiája az volt, hogy nem tudott megbízni bennünk” – írta később Baker.
Végül Mallont öt rendőr kíséretében vitték be egy kórházba, ahol egy majdnem sikeres szökési kísérletet követően a teszt bebizonyította, hogy hordozza a Salmonella typhi baktériumot, s ezt később további tesztek is megerősítették. Egy kis házban karanténozták a Riverside Kórházhoz tartozó területen, ez az intézmény egy aprócska Bronx-közeli szigeten állt.
A szakácsnőnek magának soha nem voltak tünetei, és nem hitte el, hogy képes a kórokozó terjesztésére, nagyon valószínű, hogy Mellon soha nem értette meg, hogy mit jelent fertőzéshordozónak lenni, pont azért, mert ő maga tünetmentes volt. Az orvosok azt mondták neki, az egyetlen gyógymód az lehetne, ha eltávolítanák az epéjét, de ebbe nem egyezett bele. A New York American lapban nevezték el Tífusz Marynek (Typoid Mary) 1909-ben, s a név rajta is ragadt.
Egy, az ügyvédjének írott levelében így panaszkodott „Kiállítási tárgy lett belőlem mindenki számára. Még a gyakornokok is idejöttek kikérdezni olyan dolgokról, amiket már az egész világ tudott. A tébécés férfiak mutogattak rám, hogy itt az elrabolt nő. Dr. Park bemutatott Chicagóban. Nem tudom, mit szólna hozzá az említett Dr. William H. Park, ha őt, vagy a nejét Tífusz Parknak neveznék.
1909-ben beperelte New York városának egészségügyi hatóságát, az esetét a legfelsőbb bíróság vizsgálta. A médiában igen nagy port kavart Mallon esete, összeütköztek az egyéni szabadságjogok, és az állam felelőssége a közegészségügyi krízis esetén. Az ügyvédje azzal érvelt a bíróságon, hogy megfelelő eljárás nélkül gyakorlatilag bebörtönözték. A bíróság nem járult hozzá az elbocsátásához, arra hivatkoztak, hogy a közösség érdekében meg kell akadályozni a betegség további terjedését. Aztán a következő évben a város új egészségügyi vezetője mégis elengedte, azzal a feltétellel, hogy nem főzhet másokra.
Egyéb képzettség híján, s abban a hiszemben, hogy valójában veszélytelen, ha szakácskodik, visszatért a szakmájához New York és New Jersey környékén. Hotelek számára készítette elő az ételeket, de dolgozott egy Broadway-i étteremnek, egy gyógyfürdőnek, panziónak is. Amikor 1915-ben egy 25 megbetegedésből álló hastífusz-járvány alakult ki a Sloane Szülőotthonban, ismét Sopert hívták, s kiderült, hogy az itt főző Mrs. Brown azonos Mallonnal…
Ekkor Mallont élete végéig a
A két, általa indított járványban összesen 51 ember kapott hastífuszt miatta, s hárman elhunytak. A valóságban jóval magasabb lehetett az esetek száma, azonban ez a hivatalos szám.
„Tífusz Mary története arról szól, hogy mennyire nehéz az embereket megtanítani arra, hogy miként ne fertőzzenek meg másokat” – írta később Soper. A hatóságok azonban megváltoztatták a hozzáállásukat, Mallon halála idejére már több mint 400 tünetmentes hastífusz-hordozót ismertek New York államban, azonban egyiküket se zárták karanténba. Tífusz Mary tünetmentes esetéből született meg a szuper-fertőzők elmélete, s az azóta eltelt évtizedekben „hatalmas jelentőséget kaptak a fertőzések tünetmentes hordozói”, mondta Soper egy 1913-as beszédében. „Ennek jelentőségét felismerték minden olyan országban, ahol a közegészségügyre hatékony figyelmet fordítanak, s minden olyan hadseregben, ahol meg tudták fékezni a fertőző betegségek terjedését.”