Farkas, Rodrigó, Wolfgang2020. október 31., szombat
Tudomány

A múlt járványai és következményei

2020.04.18.MTA
National Geographic Magyarország

Egy újonnan felbukkant vírus hatására a ma embere is kénytelen megtapasztalni a karantén világát: a bizonytalanságot, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól. De vajon milyen volt a helyzet a korábbi évszázadokban a járványok idején?

Luigi Sabatelli: A pestis Firenzében 1348-ban, illusztráció
Forrás: Wikimedia Commons

Hogyan reagáltak elődeink azokban az évszázadokban, amikor a járványok kiváltó okairól és az ellenük való hatékony fellépés eszközeiről sokkal kevesebbet tudtak, mint napjainkban? Ennek a kérdésnek a megválaszolására Géra Eleonóra történész-levéltárost, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének docensét kérte az mta.hu.

Kosztolányi Dezső 90 évvel ezelőtt, 1930 körül Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a 20. századi Magyarország legveszedelmesebb járványának tartott, 1918 őszén tömegessé váló spanyolnátha idejére. Az emberek a háború végnapjaiban nemcsak a politikai bizonytalanság miatt böngészték a napilapokat, hanem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. Csalódniuk kellett: a sajtó ellentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politikusokról és városatyákról, tömeges halálesetekről tudósított. A gyászjelentéseket szemlélve sokan érezhettek úgy, ahogyan azt Kosztolányi Esti megtudja a halálhírt című novellájában leírta: „Keze a reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. 178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva –, tetőfokon a spanyoljárvány. – Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.”

Évszázados félelmek
Nem véletlen, hogy a járványok történetében elsőként pandémiává, világjárvánnyá növekedő spanyolnátha pusztítása a pestist juttatta rögtön az emberek eszébe. Egy svájci orvos félreérthető boncolási jegyzőkönyve alapján szárnyra kelt a rémhír: a spanyolnátha nem más, mint tüdőpestis. Magyarországon a köztiszteletben álló járványügyi szakembert, dr. Korányi Sándort kérték fel, nyugtassa meg az embereket, a spanyolnáthának nincs köze a pestishez. Miért féltek annyira az emberek a pestistől, mikor a 19. században feltűnt kolerajárványok utolsó hullámainak idején (1872–1873, 1892–1893) sokan maguk is éltek? Talán hallottak a fekete himlőről (ami az oltásnak köszönhetően a 19. századi Magyarországon már csak lokális járványokat okozott), évről évre féltették gyermekeiket a tavasszal és ősszel rendszerint visszatérő, akkor még akár halállal végződő diftériától, szamárköhögéstől vagy kanyarótól.

Montreálban 1885-ben a fekete himlős betegeket karhatalommal vitték el.
Forrás: Getty Images

1348-tól kezdve, közel négyszáz éven keresztül Európa lakosságának majdnem minden nemzedéke maga is átélte a pestis borzalmát, vagy legalább hallott róla mások elbeszéléseiből.

Az első hullám utólagos becslések alapján Európa lakosságának mintegy 30 százalékát elvitte, a népes városokban a halálozási arány 25-40 százalék körül mozoghatott, időnként ennél magasabb értékeket is elérhetett, mint például Marseille-ben 1720–1722-ben (39-50%).

Egyéni reakció és központi parancs: elzárkózni
Mit jelentett az igazi dögvész, és mi volt rá az emberek reakciója? Egészen részletes magyarázatot kapunk hazai levéltári források alapján, például Buda tanácsülési jegyzőkönyveiből. 1709 nyarának utolsó napjaiban a tabáni rácok között regisztrálták az első fertőzötteket. 310 évvel ezelőtt, 1710 tavaszán már több városrész teljes zárlat alá került, de a Vízivárosban és a Várban ugyancsak igyekeztek bezárkózni a házukba a polgárok, városlakók. Csak idő kérdése volt, mikor kerül az egész város pestiszárlat alá.

Az Isten büntetésének tekintett döghalál ellen a középkor óta egyetlen módszert ismertek, az érintett terület minél körültekintőbb elzárását, a betegek elkülönítését.

A fertőzött terület őrzésében és ellátásának megszervezésében fontos szerep jutott a katonaságnak. A helyiek a hosszú távú, gazdasági következményekre gondolva igyekeztek titkolni a pestis felbukkanását, ezért az érintett település irányítását átmenetileg egy vegyes bizottság vette át, élén a katonaság képviselőjével. A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, jelentős részben a seregek vonulásának következtében, az egész országban gyorsan terjedt a pestis. A bécsi udvar ezért – a hazai járványok történetében először – központi irányelveket dolgozott ki. Ahová lehetett, járványorvosokat és orvosságot küldtek, határoztak az említett vegyes bizottságok (commissio sanitatis) összetételéről és működésük rendjéről, előírták a fertőzöttek kötelező bejelentését. A háborús viszonyok közepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10-13 százaléka meghalt, ez számszerűsítve 300 000-410 000 főt jelenthetett (a spanyolnáthában elhunytak bizonyára erősen alábecsült számát mintegy 53 000 főre tették).

Engedetlenség és félelem
A központi intézkedések ellenére az 1709–1710-ben történtek nem sokban különböztek az 1692–1693-as járványtól. A családtagjaik karjából kiragadott és a pestiskórházban elhunyt szeretteiket gyászoló, a zárlat miatt éhező, fázó lakosok körében gyorsan kialakult egyfajta világvége-hangulat. Az emberek mozgásának korlátozása, házaik naponkénti átkutatása betegek után, a szigorú előírások és az ellátási nehézségek a járvány fenyegetésével karöltve gyakran szokatlan, erőszakos reakciókat váltottak ki a lakosságból. Az engedetlenség és a félelem lassan a város majdnem minden lakosát érintette.
A város vezetése sem mutatott jó példát: a polgármester beteg mostohaleányát rejtegette, a tanácsosok érdekcsoportokra szakadtak, aki tehette, környékbeli birtokára, házába menekült. Mindenki igyekezett biztonságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertőzött, lefoglalásra ítélt ruhaneműit menekítette a szőlőkbe, a Gellért-hegy sziklaüregeibe. A szegény rácok a pestisorvos embereit ugyanúgy kövekkel dobálták és szidalmazták, ahogyan nem sokkal később tették azt a járványbiztosnak kinevezett városi tanácsosokkal a horvátvárosi lakosok, amikor fertőzött városrészüket a katonaság közreműködésével megpróbálták elzárni a Vízivárosról. A zárlat alá vett Tabán lakosai éjszakánként titkon vízre szálltak, és a ráckevei – ugyancsak pestisfertőzött – rácokkal üzleteltek, legtöbbször bort, pálinkát vittek feketén eladni. Akadtak olyan éhező rácok is, akik alkalmanként Törökbálintra szöktek ki koldulni. Megint mások csak a közeli szőlőkbe mentek éjszaka, ahol a járvány elől kiköltözött társaikkal, illetve a környező falvakból ideérkezettekkel kereskedtek, vagy a sötétség leple alatt ellopták tüzelőnek a szőlőkarókat. A tűzifa fogytával először a csónakok egy részét aprították fel, ezután következtek a bútorok; éjszakánként jobb esetben csak a száraz szőlővenyigét szedték össze, rosszabb esetben kivágták az élő tőkéket és a gyümölcsfákat.

Képlékeny társadalmi rend
A magasabb társadalmi állásúak sem tűrték könnyebben mozgásuk szabad korlátozását, és külön sértésnek vették, hogy a társadalmi rangsorban alattuk álló őrszemélyzeté a döntés joga. Egy gazdag mészáros egyik délelőtt „kerül, amibe kerül” felkiáltással lovával nekiugratott a Császár fürdőnél felállított útakadálynak, délután pedig kocsival próbálta áttörni. Egy városi tanácsos neje ütlegelni kezdte az őröket, mások szidalmazták őket. A pestis felbukkanása óta megelőzésként a városban tiltottak mindenféle mulatozást, italozást, táncolást, összejövetelt, a szabály megszegői pedig komoly bírságra számíthattak. Ennek ellenére egy tanácsosné és egy nemes polgár a nejével együtt többször lementek a lezárt Tabánba enni-inni. A Vízivárosban és a Várban lakó polgárok egy engedetlen csoportja 1710 szeptemberére ugyancsak megunta a tilalmakat, rendszeresen kiszökött az országúti városrészbe, ahol présházakban törzshelyeket alakítottak ki maguknak: ettek, ittak, szervezkedtek a polgármester ellen. A dolog olyan méreteket öltött, hogy tájékoztatni kellett a budai várparancsnokot, a tanács pedig a pénzbírság mellett lakóhelyükről való kizárással fenyegette ezeket a személyeket.

A társadalmi rend felbomlása karantén idején akár lázadásig is fajulhatott, ahogyan 1739-ben történt a Tabánban. A családtagok nem engedték elvinni beteg hozzátartozóikat, mire katonák érkeztek a beteghordók segítségére, kisebb dulakodás támadt. Asszonyok azt kezdték híresztelni, hogy a katonák el akarják pusztítani a tabáni polgárokat, mire félreverték a harangokat. Az odasereglett lakosság a katonákra támadt, a csetepaté végére sokan megsebesültek, a pestisorvost vérbe fagyva, felismerhetetlenségig összevert fejjel találták meg.

Pénztelenség, éhínség, tömeges elvándorlás 
1709 és 1712 között Buda városának egyes részei vagy az egésze három alkalommal került hosszú hónapokra zárlat alá. A város vonzerejét jelentő gyógyfürdők ezekben az években a hozzájuk tartozó fogadókkal, kocsmákkal együtt jórészt zárva maradtak, a híres borvidék szőlőit alig művelte valaki, a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, a zárlat alá kerültek ellátása és a védekezés költségei az állami segítség ellenére hatalmas összegeket emésztettek fel, amit a város csak kölcsönökből tudott fizetni. Míg a pestis által megkímélt Pest város tanácsa 1711-ben és 1712-ben soha nem látott vásári sokadalomról számolt be, addig a budai tanácsosok levélben könyörögtek más városok vezetőinek, hogy ne kerüljék el tovább Budát, jöjjenek piacozni, üzletelni, különben éhen vesznek.
A jelenség nem egyedülálló: Európa más részeiben is előfordult, hogy a pestisfészeknek tekintett városokat sokáig elkerülték, azok korábbi gazdasági jelentőségüket elveszítették. Nem tudjuk, egy nagyobb pestist követő éhínség közvetlenül vagy közvetve hány ember életét követelte.

Mi történt a város lakóival, a családokkal? A városi szegények könnyen földönfutóvá válhattak, Budán például az első időkben kunyhóikat a hatóság emberei a védekezés nevében felgyújtották. A pestiskórházi és az azt követő veszteglőházban kapott kezelésért, ellátásért nem kellett ugyan fizetniük, de távozásukkor „tiszta” ruhát kaptak a várostól, ennek az árát később le kellett dolgozniuk. Ezeket a teljesen nincstelenné vált embereket gyakran semmi nem kötötte többé korábbi lakhelyükhöz, a ruha ledolgozása helyett inkább elvándoroltak. A háborúk és a sokszor ezek nyomában járó pestisjárvány következtében új otthont kereső vándorok tömeges felkerekedése a korszakban ismert jelenség volt. A megélhetési nehézségek a tehetősebb polgárokat sem kerülték el, de őket a tulajdonuk, a céhes tagságuk vagy a polgárjoguk jobban helyhez kötötte.

„A természet kiigazítása”
A megözvegyült mesternek vagy a magára maradt leánynak, özvegyasszonynak is minden korábbinál nagyobb szüksége volt támogatásra. A pestist követően mindig jelentősen növekedett az esküvők száma, rendszerint meghaladta az év azon időszakában szokásos házasságkötések számát. Ezt utólag „a természet kiigazításaként” értelmezik, aminek célja a népességfogyás mérséklése, mégsem szabad elhallgatni a mögötte húzódó megélhetési válságot. A rendkívüli helyzetet mutatja, hogy ezekben az időkben hajlamosak voltak felrúgni a párkeresés egyébként szigorú normáit, elhalványultak a társadalmi, vagyoni, életkorbeli különbségek.

A pestis a közösségekben megerősítette az összetartozás érzését, a beteg vagy később a megélhetési nehézségekkel küzdő rászoruló a helyben élő családtagjaira és a szomszédjaira, a származási közösségére vagy a gyülekezetére számíthatott. Nem ritka a megözvegyült szomszédok házasságkötése vagy a szomszédok árváinak sajátként való felnevelése, de az egyes emberek maguk is fokozottan figyeltek a tágabb lakókörzet (pl. Horvátváros, Halászváros) rászorulóinak segítésére. A lakosság és a városvezetés egyetértett abban, hogy a veszélyeztetett városrészekben, a főként szegények lakta Tabánban növelni kell a hatósági orvosok számát.

A városba érkező idegenekkel szemben azonban már nem voltak olyan segítőkészek a helybéliek: féltek a számukra ismeretlenektől. Az idegenkedés mögött részben ott élt a pestistől való állandó félelem. A gyanús eseteket – ha idegen betegedett vagy halt meg – azonnal jelentették, felkutattak mindenkit, aki érintkezett a beteggel, rekonstruálták az utolsó napjait, orvosi konzílium vizsgálta ki az esetet, amiről azután jelentettek a hatóságoknak. A gyanús körülmények között megbetegedett idegen és esetleges társai stigmatizálása gyorsan megtörtént, éppen ezért a helyiek igyekeztek elhatárolódni tőlük.

Protokollok, törvények, fejlődő infrastruktúra 
A korban nagyobb távolságra utazni, árut szállítani csak előzetes engedéllyel lehetett, amelyben igazolták a hatóságok, hogy sem az áru, sem a szállítója nem pestises vidékről érkezett. Ennek – és az 1738-ban a törökellenes háború miatt hazánkba érkező pestisnek – az emlékére tűnt fel a határon Jókai regényében, az Az arany emberben Tímár Mihály és Ali Csorbadzsi hajóján az ellenőr: pestises beteget keresett. A 19. században egyébként már inkább a kolera miatt figyelték az emberek mozgását. A dunai hajósok számára külön kikötőket jelöltek ki, ahol a vesztegzár alá helyezett hajók utasai a megfigyelési idejüket töltötték, illetve áruikat – ha nem a megsemmisítendő kategóriába tartoztak – meghatározott időre „pihentetni” kellett.

Az Európában 1831-ben először megjelenő kolera elleni védekezés – ahogyan a vérhas, a kiütéses tífusz vagy hastífusz esetében is – a pestis elleni protokollnak megfelelően zajlott, társadalomra gyakorolt hatása (pl. koleralázadás) sem sokat változott. A pestissel való együttélés során, tapasztalati úton mégis sok olyan megoldást találtak, amit lényegében azóta alkalmazunk. A 17. századi Itáliában, majd Franciaországban kezdtek el a pestisorvosok védőöltözetet hordani. A hosszú köpeny, csizma, kesztyű, az arcot és a szemet takaró, hosszú csőrben végződő maszk védelme nem hasonlítható a mai felszerelésekéhez: viselőjét nem óvta meg teljesen a miazmás, betegséget terjesztő levegőtől, mégis fontos előrelépés volt. Hasonlóan veszélyesnek gondolták a pénzt: ecetes vízben áztatták, hevítették. Megfigyelték, hogy a füst ugyancsak elűzi a miazmákat, ezért a leveleket, iratokat vagy a betegszobát igyekeztek jól átfüstölni. A kolera baktériumának felfedezése előtt már bizonyították, hogy ezt a betegséget az emberi ürülék és a szennyezett ivóvíz terjeszti.

A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás. Budapesten az 1872–1873-as kolerát követően először arról határoztak, hogy a nagy bérházakat kötelező rákapcsolni az ivóvíz- és a szennyvízhálózatra is, már ahol ilyenek léteztek. A hálózat fejlesztése és a vízmű építése anyagi okokból váratott magára, az 1892-ben visszatérő következő hullám azonban komoly figyelmeztetésnek bizonyult. Az 1876. évi közegészségügyi törvény az önállóvá váló település-egészségügy, a lakosság körében folytatott széles körű felvilágosító munka jelentősen hozzájárult a nagy járványok leküzdéséhez. Mind között azért mégis az 1770-es években utoljára felbukkanó pestistől és a kolerától féltek a leginkább – 1898-ban törvény született arról, hogy ezek esetén a védekezés költségeit az állam vállalja.

Korunk emberéhez a spanyolnátha esik időben a legközelebb, pedig a számok tekintetében hazánkban nem versenyezhet a régi nagy járványokkal. 1918-ban Magyarországon a karanténról csak beszéltek, de nem rendelték el: az adott körülmények között nem is lett volna értelme, mivel napi több katonavonat hozta a frontról a katonákat, köztük sokakat betegen, újabb vonatok pedig a lakhelyükről elüldözött civil menekülteket.

Egy szokásos következmény: a távolságtartás
A nagy járványok után szinten minden korszakban érezhetően távolságtartóbbá váltak az emberek. Egy ilyen helyzetben a többség kivár, biztonsági okokból inkább szűkebb családi körben, lokális közösségében tölti az időt. A pestis, a himlő, a kolera megfékezésének évszázadokig legsikeresebb eszköze, a karantén emléke máig él, legalábbis az alapvető szükségleti cikkek, az élelmiszer vagy a gyógyszerek felvásárlásának mértéke ezt mutatja.
Napjaink eseményei rámutatnak, hogy a 21. század fejlett orvostudománya mellett sem érezhetjük magunkat teljes biztonságban. Egy korábban ismeretlen fertőző betegség hatására mi is megtapasztalhatjuk a karantén „élményét”, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól.

„Historia est magistra vitae” – a múlt tanulmányozása, a járványok rövid és hosszú távú társadalmi-gazdasági hatásainak kutatása nem öncélú, és még hasznunkra lehet.

Hozzászólások

Robothalak segítségével vizsgálták a halrajokat

Robothalak segítségével vizsgálták a halrajokat

Robothalak segítségével vizsgálták a rajban úszó halak

A Naprendszer egyik legérdekesebb aszteroidája

A Naprendszer egyik legérdekesebb aszteroidája

A mintegy 225 kilométer széles 16 Psyche a Mars és a Jupiter közötti fő kisbolygóöv egyik legnagyobb objektuma.

Új pályaadatok születtek az Apophis kisbolygóról

Új pályaadatok születtek az Apophis kisbolygóról

A kisbolygó a jövőben több alkalommal is elhalad a Föld közelében, a kérdés az, hogy ezek mennyire lesznek közeliek.

Mesterséges intelligencia fedezett fel egy új krátert a Marson

Mesterséges intelligencia fedezett fel egy új krátert a Marson

A NASA által használt mesterséges intelligencia (MI) az első, amely hasonló eredményt ért el.

Európa is részt vesz a Hold körüli űrállomás megépítésében

Európa is részt vesz a Hold körüli űrállomás megépítésében

Az Egyesült Államok az Artemis-program keretében egy olyan űrállomást is létre akar hozni a Holdnál, amely támogatni tudja a későbbi missziókat.

National Geographic 2020. októberi címlap

Előfizetés

A nyomtatott magazinra,
12 hónapra

9 960 Ft

Korábbi számok

National Geographic 2010. januári címlapNational Geographic 2010. februári címlapNational Geographic 2010. márciusi címlapNational Geographic 2010. áprilisi címlapNational Geographic 2010. májusi címlapNational Geographic 2010. júniusi címlapNational Geographic 2010. júliusi címlapNational Geographic 2010. augusztusi címlapNational Geographic 2010. szeptemberi címlapNational Geographic 2010. októberi címlapNational Geographic 2010. novemberi címlapNational Geographic 2010. decemberi címlapNational Geographic 2011. januári címlapNational Geographic 2011. februári címlapNational Geographic 2011. márciusi címlapNational Geographic 2011. áprilisi címlapNational Geographic 2011. májusi címlapNational Geographic 2011. júniusi címlapNational Geographic 2011. júliusi címlapNational Geographic 2011. augusztusi címlapNational Geographic 2011. szeptemberi címlapNational Geographic 2011. októberi címlapNational Geographic 2011. novemberi címlapNational Geographic 2011. decemberi címlapNational Geographic 2012. januári címlapNational Geographic 2012. februári címlapNational Geographic 2012. márciusi címlapNational Geographic 2012. áprilisi címlapNational Geographic 2012. májusi címlapNational Geographic 2012. júniusi címlapNational Geographic 2012. júliusi címlapNational Geographic 2012. augusztusi címlapNational Geographic 2012. szeptemberi címlapNational Geographic 2012. októberi címlapNational Geographic 2012. novemberi címlapNational Geographic 2012. decemberi címlapNational Geographic 2013. januári címlapNational Geographic 2013. februári címlapNational Geographic 2013. márciusi címlapNational Geographic 2013. áprilisi címlapNational Geographic 2013. májusi címlapNational Geographic 2013. júniusi címlapNational Geographic 2013. júliusi címlapNational Geographic 2013. augusztusi címlapNational Geographic 2013. szeptemberi címlapNational Geographic 2013. októberi címlapNational Geographic 2013. novemberi címlapNational Geographic 2013. decemberi címlapNational Geographic 2014. januári címlapNational Geographic 2014. februári címlapNational Geographic 2014. márciusi címlapNational Geographic 2014. áprilisi címlapNational Geographic 2014. májusi címlapNational Geographic 2014. júniusi címlapNational Geographic 2014. júliusi címlapNational Geographic 2014. augusztusi címlapNational Geographic 2014. szeptemberi címlapNational Geographic 2014. októberi címlapNational Geographic 2014. novemberi címlapNational Geographic 2014. decemberi címlapNational Geographic 2015. januári címlapNational Geographic 2015. februári címlapNational Geographic 2015. márciusi címlapNational Geographic 2015. áprilisi címlapNational Geographic 2015. májusi címlapNational Geographic 2015. júniusi címlapNational Geographic 2015. júliusi címlapNational Geographic 2015. augusztusi címlapNational Geographic 2015. szeptemberi címlapNational Geographic 2015. októberi címlapNational Geographic 2015. novemberi címlapNational Geographic 2015. decemberi címlapNational Geographic 2016. januári címlapNational Geographic 2016. februári címlapNational Geographic 2016. márciusi címlapNational Geographic 2016. áprilisi címlapNational Geographic 2016. májusi címlapNational Geographic 2016. júniusi címlapNational Geographic 2016. júliusi címlapNational Geographic 2016. augusztusi címlapNational Geographic 2016. szeptemberi címlapNational Geographic 2016. októberi címlapNational Geographic 2016. novemberi címlapNational Geographic 2016. decemberi címlapNational Geographic 2017. januári címlapNational Geographic 2017. februári címlapNational Geographic 2017. márciusi címlapNational Geographic 2017. áprilisi címlapNational Geographic 2017. májusi címlapNational Geographic 2017. júniusi címlapNational Geographic 2017. júliusi címlapNational Geographic 2017. augusztusi címlapNational Geographic 2017. szeptemberi címlapNational Geographic 2017. októberi címlapNational Geographic 2017. novemberi címlapNational Geographic 2017. decemberi címlapNational Geographic 2018. januári címlapNational Geographic 2018. februári címlapNational Geographic 2018. márciusi címlapNational Geographic 2018. áprilisi címlapNational Geographic 2018. májusi címlapNational Geographic 2018. júniusi címlapNational Geographic 2018. júliusi címlapNational Geographic 2018. augusztusi címlapNational Geographic 2018. szeptemberi címlapNational Geographic 2018. októberi címlapNational Geographic 2018. novemberi címlapNational Geographic 2018. decemberi címlapNational Geographic 2019. januári címlapNational Geographic 2019. februári címlapNational Geographic 2019. márciusi címlapNational Geographic 2019. áprilisi címlapNational Geographic 2019. májusi címlapNational Geographic 2019. júniusi címlapNational Geographic 2019. júliusi címlapNational Geographic 2019. augusztusi címlapNational Geographic 2019. szeptemberi címlapNational Geographic 2019. októberi címlapNational Geographic 2019. novemberi címlapNational Geographic 2019. decemberi címlapNational Geographic 2020. januári címlapNational Geographic 2020. februári címlapNational Geographic 2020. márciusi címlapNational Geographic 2020. áprilisi címlapNational Geographic 2020. májusi címlapNational Geographic 2020. júniusi címlapNational Geographic 2020. júliusi címlapNational Geographic 2020. augusztusi címlapNational Geographic 2020. szeptemberi címlapNational Geographic 2020. októberi címlap

Hírlevél feliratkozás

Kérjük, erősítsd meg a feliratkozásod az e-mailben kapott linkre kattintva!

Kövess minket