Égi tünemények fényképezése egy szoba ablakából

Dr. Farkas Alexandra táj- és környezetkutató geográfus figyelme ha nem éppen a mesterséges fények élőlényekre gyakorolt hatásaira összpontosul, akkor sokszor szó szerint magasan kalandozik.

Mondhatom, hogy már gyermekkorától érdeklik a természeti jelenségek, különösen az égbolt eseményei?
Igen, kilencedik osztályos voltam, amikor rendkívül elvarázsolt a természetföldrajz, és csak úgy habzsoltam az információkat a Naprendszerről, vulkánokról és az időjárásról. Ennek kapcsán kerültem el a Polaris csillagvizsgálóba, ahol egy album lapozgatása közben különös képre lettem figyelmes. A fotó egy déli-sarki fényjelenséget ábrázolt: miközben az égbolt mélykék színben úszott, a Nap körül szivárványszínű körívek és fényes foltok látszottak. A látvány annyira magával ragadott, hogy sokáig nem tudtam kiverni a fejemből: vajon tényleg létezik ilyen? És ha igen, csak a Déli-sarkon látható? A válasz úgy egy évre rá érkezett meg, amikor egy téli reggelen felhúztam a redőnyt a szobámban. Amikor megláttam a Napot, felette egy ahhoz hasonló fényes naposzlop tűnt fel, mint amit a könyvben is láttam. Azonnal ugrottam a fényképezőgépért, innentől kezdve pedig végképp eldőlt, hogy ezekkel a jelenségekkel szeretnék foglalkozni.

Naposzlopot akkor láthatunk, ha a felhőkben lévő jégkristályok alsó vagy felső lapjáról visszaverődik a fény.

Forrás: Dr. Farkas Alexandra

Az első élmény után hogyan folytatódott a megfigyelés és a fotózás?
2006-ban beadtam a jelentkezésemet az ELTE földtudományi alapszakára, elkezdtem kutakodni az interneten hasonló érdeklődésű emberek iránt (ami akkor még nem volt annyira egyszerű), és közben igyekeztem minden létező információt megtudni az ún. halójelenségekről. Ezek akkor alakulhatnak ki, ha a 8-10 kilométer magasan lévő magasszintű felhőben lévő jégkristályokban megtörik, vagy azokról visszaverődik a fény. Hazai szakértőt nem igazán találtam a témában, viszont az egyik amatőr meteorológiai honlap csapattagjai közül összeverődtünk néhányan, akik ezután napról napra vadászták az égbolt különleges fénytüneményeit. Az évek alatt magamba szívott tudást később három tudományos diákköri dolgozatban foglaltam össze, melyekkel 2009-ben és 2011-ben a téma egyedisége miatt sikerült kivívnom a hazai meteorológus-közösség szakmai elismerését is.

Ha évente vagy többévente egyszer minden körülmény összeáll, azaz mindenféle jégkristályból több milliárd van felettünk egyszerre, akkor akár az egész égboltot lefedő komplex haló is a szemünk elé tárulhat, amelyet halszemoptikával vagy panorámaképként örökíthetünk meg.

Forrás: Dr. Farkas Alexandra

Hogyan dönti el, hogy éppen mit örökít meg?
Minden a véletlenen múlik, úgyhogy folyton résen kell lenni. Régen mindenhová magammal vittem a fényképezőgépet, mert ezek az égi fényjelenségek sokszor csak pár percig láthatóak, és sosem tudjuk előre, mit fogunk látni. Ma azért már nem kell annyit cipekedni: aki szeretne ilyen fotókat készíteni, előkaphatja akár az okostelefonját is. Persze ha igazán látványos, komplex halójelenséget látunk, ahhoz nem elég egy mobil, ott nagylátószögű halszemoptikára van szükség ahhoz, hogy értékelhető fotót tudjunk készíteni. Talán az egyetlen, amit valamelyest tervezni lehet, az az éjszakai világító felhők fotózása. De ebben az esetben sem tudjuk, hogy végül ténylegesen feltűnik-e a jelenség, csak azt, hogy elméletben mikor és hol jelenhet meg.

Miért épp a halójelenségek és az éjszakai világító felhők ragadták magukkal?
Talán azért, mert hazánk területéről ezek megpillantására relatíve gyakran van esély, ugyanakkor van bennük valami megfoghatatlan, amitől még több mint tíz év „vadászat” után is minden várakozást és megfigyelést izgalmas eseményként élek meg. Minden jelenség más, mindig épp máshol vagyok, amikor megpillantom őket. Más a táj, más a felhőzet, más a napmagasság, így szinte nem is lehet két ugyanolyan fotót készíteni róluk.

Rendkívül sokféle halót ismerünk, az egyik leggyakoribb közülük a fotón is látható 22° naphaló. Ebben az esetben a napfény a jégkristályokon való áthaladás után az eredeti irányhoz képest 22 fokkal eltérülve folytatja útját.

Forrás: Dr. Farkas Alexandra

Előfordult már, hogy olyan jelenséget örökített meg, amit nem tervezett?
Persze, a legtöbbször így van, ezért benne van a pakliban, hogy valami elképesztően ritka tünemény jelenik meg az égen, és pont akkor nem lesz nálam fényképezőgép. Vagy épp’ autót vezetek, és mire félreállok az út szélére, már el is tűnik. Talán túlzásnak tűnik, de tényleg vannak ilyen jelenségek. Az egyik legritkább haló, a Parry-ív például többévente egyszer tűnik fel mindössze néhány percre, a kialakulása ugyanis akkor lehetséges, ha több milliárd hatszög alapú hibátlan hasábkristály alsó és felső lapja is tökéletesen párhuzamosan áll a horizonttal. Engem a mai napig lenyűgöz, hogy ilyen egyáltalán lehetséges a természetben. De ahhoz, hogy ezeket észrevegyük, nagyon jól kell ismerni a jelenség küllemét és hátterét. Ugyanakkor azt is pontosan tudni kell, hogy az égbolt mely részén tűnhet fel, különben tudtunk nélkül szalasztunk el egy ritka lehetőséget.

Hol szokott fényképezni? Lehet ezeket a jelenségeket állandó helyről fotózni, avagy állandó mozgást igényel ez a tevékenység?
Szerencsésnek tartom magam, mert Mogyoródon egy kisebb domb tetején lakunk, ahonnan rálátásom van szinte a teljes égboltra. Napkeltét és késő délutáni szivárványt az egyik szobából tudok fotózni, naplementét és éjszakai világító felhőket pedig a másikból. Néhány éve a kedvemért még egy tetőablakot is beszereltünk. Ez az egyik állandó hely, ahonnan fényképezek. Ez természetesen abból fakad, hogy sokat vagyok itt. Ha látok valamit az égen, csak kiszaladok, és megörökítem. Egyébként légköroptikai jelenségek esetében nem igazán lehet tervezni, hogy az ember mikor és hová induljon útnak, hiszen a látvány gyakran már egy városon belül sem ugyanolyan. Ki merre jár, ott kell az egyik szemét félig az égbolton tartania, de persze csak óvatosan!

Miért, előfordulhatnak légköroptikai balesetek?
Bizony ám! Egyik este sötétben botorkáltam be az emeleti fürdőszobába, hogy gyorsan kinyissam az északra néző ablakot, és ellenőrizzem, van-e éjszakai világító felhő. Csak utána gondolkodtam el rajta, hogy vajon hová lett az a 3 kilós súlyzófej, ami a párkányon szokott lenni, hogy huzatban kitámaszthassam vele az ablakot. A másodperc töredéke alatt megkaptam a választ: a súlyzó a lábfejemen landolt, eltörte az egyik lábujjamat. De más légköroptikusok is találkoznak extrém helyzetekkel. Volt például olyan is, aki églesés közben majdnem nekiment egy villanyoszlopnak, de olyan is, akit a falu határában hajnali 3-kor éjszakai világító felhő fotózás közben igazoltattak a rendőrök.

Van szakmai bakancslistája?
Persze. Kemény fagyban a halók kialakuláshoz szükséges jégkristályok akár a talaj közelében is megjelenhetnek, amit gyémántpornak nevezünk. Az már önmagában is mesés, ahogyan ezek a lassan lebegő kristályok egyesével megcsillannak a napfényben, de ha még azt is hozzávesszük, hogy ilyenkor a Nap két oldalán lévő melléknapok akár világíthatnak is, az egy légköroptikus számára maga a mámor. Hazánkból mindez évtizedes ritkaságnak számít, Oroszországból, Kanadából vagy éppen a Déli-sarkról viszont gyakoribb. És van néhány titkos vágyam is, ami fizikailag egyáltalán nem lehetetlen: különös volna például egyszer halót látni egy fényes üstökös körül.

Az interjút készítette: Sarusi István