40 millió éves antarktiszi békacsontokat vizsgáltak

Azóta tudjuk, hogy az Antarktisz egykor meleg égövi élőlények otthona volt, hogy Scott expedíciója (alig 500 km-re a Déli Sarktól) a Beardmore-gleccser mentén begyűjtötte az ennek bizonyítékait rejtő első kövületeket. Az azóta eltelt több mint 100 év során egyre bővült e bizonyítékok köre, ám vannak még pótolandó hiányosságok, és a leletek azt is segíthetnek meghatározni, hogy mikor kezdődött meg, hogyan zajlott az Antarktisz eljegesedése.

Robert Falcon Scott csapata a Beardmore-gleccseren, a háttér hegyei rejtették a begyűjtött fosszíliákat.

Forrás: Antarctic-Glaciers.org CC-BY-NC-SA-3

Egy nemzetközi kutatócsoport 2011-13 során az Antarktiszi-félszigethez tartozó Seymour-szigeten talált rá a béka csípő- és koponyacsontjaira, a békáról sikerült megállapítani, hogy a ma is létező Calyptocephalellidae (sisakos békák) családba tartozik. A csontok az eocén korból valók, kb. 40 millió évvel ezelőtt ugrándozott egy antarktiszi tó vízililiom-levelein. Ez az első olyan hidegvérű (kétéltű, hüllő) állat lelet, amelynek ma is élő rokonai vannak még. A békacsontok alapján a kutatók alapos összehasonlításokat végeztek a család ma élő tagjainak csontjaival, s így állapították meg rendszertani besorolását, a kutatásuk eredményét pedig a Scientific Reports folyóiratban tették közzé.

A most vizsgált békacsontok

Forrás: Scientific Reports

A korábbi adatok arra utaltak, hogy az Antarktiszi-félszigetet a jégtakaró valamikor a Gondwana szuperkontinens feldarabolódását megelőző időben beborította már, vagyis azt megelőzően, hogy a déli félteke mai kontinensei megszülettek volna, s felnyílt volna a Drake-átjáró. A békalelet azonban azt bizonyítja, hogy a térség éghajlata a mai dél-amerikai mérsékelt övi területekéhez hasonló lehetett még 40 millió éve is.

A békacsalád család ma élő 5 faja (összesen ennyi létezik) dél-amerikai mérsékelt övi erdők lakója, s a kutatók úgy vélik, a faj gondwanai elterjedésű lehetett egykoron. A sisakos békák maradványai a krétától kezdődően jól ismertek Patagóniából, ahonnan a miocén középső időszakában tűntek el, azért, mert az Andok kiemelkedéséhez köthetően drasztikusan csökkent a terület csapadéka. Jelenleg a sisakos békák chilei dombvidéki (maximum 500 méteres tszf. magasság) délibükk (Nothofagus) erdők lakói, évi 900 milliméternél nagyobb csapadékú területeken. E régiókban csupán a jégkorszak idején jelentek meg e békák. A sisakos békák jóval távolabbi rokonai (Australobatrachia) Új-Guinea és Ausztrália területén honosak, vagyis szintén az egykori Godwana régiójából. Az Antarktiszt korábban csak átvonulási helynek vélték, azonban a most részletesen ismertetett lelet alapján valószínűsítik a kutatók, hogy eredetileg ott alakultak ki ezek a kétéltűek, s onnan terjedtek tovább a Gondwana más régióiba.

Fantáziakép az antarktiszi sisakos béka egykori élőhelyéről

Forrás: Scientific Reports

A Seymour-szigeti lelőhely egy egykori folyó erdős torkolatvidéke lehetett, ahol, a feltárt üledékrétegekben egyaránt megtalálhatóak szárazföldi, édesvízi és tengeri élőlények maradványai is, a cápafogaktól a vízililiomok magjáig. A most ismertetett néhány milliméteres békacsontok alapján a terület éghajlata hasonló lehetett a mai chilei erdőkéhez, és a jégtakaró csupán ideiglenesen és csak az Antarktiszi-félsziget magasabb régióiban alakulhatott ki, akkoriban nem volt még teljes, egybefüggő eljegesedés.