Amikor a természettudós hazaviszi a munkát a járvány miatt

A világ számos pontján múzeumok és egyetemi kutatólaborok zártak be a járvány miatt, s ezzel sok esetben nem kis feladat, és néha nehéz döntés elé állították az élő állatokkal foglalkozó kutatókat. Ahol csak megoldható volt, a laborban maradtak az állatok, és például felváltva járt be gondozni egy-egy kutató, voltak azonban helyzetek, ahol ezt nem lehetett megoldani. Ezekben az esetekben a kutató hazavitte a rábízott állatokat – ez azonban nem mindig egyszerű, főként, ha az ember nem egyedül lakik. A New York Times öt különös esetről tudósított, ezekből megismerhetjük, milyen lehet teknősökkel vagy épp pókokkal megosztani otthonunkat.

A közös lakrészbe nem kerülhet csótány!

Dr. Glenna Clifton posztdoktori kutató a Kaliforniai Egyetemen (San Diego), kis testű állatok mozgását vizsgálja mérnöki szemmel, gépi alkalmazási lehetőségek után kutatva. E feladatát jelenleg csótányok járásának egészen közeli megfigyelésével végzi, s miután márciusban otthoni munkavégzésre állt át a laborja, ő is intimebb közelségbe került a kutatási alanyaival. Kilenc csótányát hazavitte, s ezek most a hálószobájában élnek, fél méterre az ágyától. Részint azért akarta hazavinni őket, hogy tovább dolgozhasson velük, részint pedig azért, mert a másik lehetőség a csoportvezetője lett volna, akinek viszont egy, bogarakat jó étvággyal elfogyasztó, macskája van otthon.

My new pets get a bit of lime light! They don’t seem too impressed though https://t.co/fbknJYpPpK pic.twitter.com/dj74f9hc6l

— glenna clifton (@GlennaClifton) April 21, 2020

Dr. Clifton azonban, sok más fiatal tudóshoz hasonlóan, másokkal közösen bérel lakást, és a lakótársai „kissé bizonytalanok” voltak a csótányok beköltözése kapcsán, így Clifton megígérte, hogy azok kizárólag az ő hálószobájában laknak majd. Mivel a kutatónő most először dolgozik csótányokkal, kissé meglepte az első közös éjszakájuk során, hogy este 9-kor az új társbérlői felélénkültek, kaparászni kezdték a terrárium falát, összevissza másztak benne, egészen reggelig folyt a program, s ismétlődött aztán a többi éjszakán is. Ebből azonban az derült ki a kutató számára, hogy a laborban folyó nappali munka mennyire félrevezető lehet. „Egyes esetekben érdemes az állatok napi munkarendjéhez alkalmazkodni a kutatónak is. Van azonban árnyoldala is ennek az új lakóközösségnek: azóta kissé gyakoribbá váltak a rémálmaim” – tette hozzá.

Alakítsd laborrá a hátsó kertet!

Vivian Páez és Brian Bock hüllőkutató házaspár öt évvel ezelőtt társszerzői voltak egy olyan tanulmánynak, amelyben amellett érveltek, hogy a szaporító programokban frissen kikelt teknősöket azonnal szabadon kell engedni, különben nem tudják elsajátítani a túléléshez szükséges képességeket. Most viszont, ahogy végignéznek a tucatnyi Magdalena folyóban élő vízi teknősükön (Podocnemis lewyana), dr. Bock szerint „némi irónia merülhet fel bennünk”. A ritka hüllőket a múlt hónapban, még tojásként vitték haza, miután a columbiai Medellínben lévő Antiókiai Egyetem (Universidad de Antioquia), a munkahelyük, a járvány miatt bezárt. Az utazási korlátozások miatt viszont esélyük se volt arra, hogy a kikelő kisteknősöket a kb. négy órás autóútra lévő élőhelyükre szállítsák, s szabadon engedjék. Így most 55, nemrég kikelt bébiteknős úszkál a teraszukon elhelyezett akváriumokban, és spenótot meg kelt falatozgat. Ezen állatkákon túl még egy másik vizsgálatból adódóan 18 fekete teknős (Chelonoidis carbonarius) is velük lakik, mégpedig az átalakított cipős szekrényben, s ebben délutánonként ki tudják vinni őket napozni a hátsó kertbe. dr. Bock és dr. Páez most ráér tanulmányozni az állatok fejlődését és viselkedését is, erre a laborban nem lett volna idejük, lehetőségük. Elhatározták azt is, hogy minden egyedet meg fognak jelölni a szabadon engedésük előtt, s így a későbbi sorsukról is kaphatnak majd talán hasznos információt. „Nem jó ötlet sokáig megtartani a teknősöket, de néha a kényszer mégis ráviszi az embert” – zárta le dr. Paez a történetet.

Minden lehetséges személyt vonj be a munkába!

Dr. Jason Macrander, tengerbiológus adjunktus a Floridai Déli Főiskolán, a szintén itt dolgozó feleségével együtt online végzik oktatói munkájukat. Azonban a hét minden napján 24 órában velük van az 1 és az 5 éves kisgyerekük is, így dr. Macrandernek semmi ideje se lenne a laborjába bejárni. Ennek okán jelenleg a laborja lakói költöztek hozzá, mégpedig sok száz tengerirózsa, s velük együtt a társaik, a bohóchalak is. Alapesetben a hallgatók gondozzák a tengerirózsákat, ez elég idő- és munkaigényes folyamat, gyakran kell cserélni a vizüket, sokszor az is gondot jelent, hogy megtalálja őket az ember az akváriumban, némelyik fajuk ugyanis csupán akkorka, mint egy golyós toll hegye.
„Őrült módon igyekszem takarítani és etetni őket, mindent megteszek érte, hogy életben tartsam az állományt.” A tengerirózsákon túl a laborban kedvencként tartott teknőst és karmosbékát is haza kellett hozniuk, ezeket most a házaspár 5 éves gyerkőce eteti, az 1 éves pedig azzal segít, hogy megtanulta kimondani a teknős szót.

Az is kiderült Macrander számára, hogy további segítséget is kap az akváriumokon belülről, mégpedig a bohóchalaktól. A hallgatói ugyan mondták már neki, de maga még sose látta: amikor eteti a bohóchalakat, azok a maradék eleségüket elviszik a tengerirózsáknak. „A halak is kiveszik a részüket a feladatokból” – tette hozzá.

Keríts új barátokat!

Amikor Caitlin Henderson elvállalta a Queenslandi Természettudományi Múzeum speciális kiállításán a pókok gondozójának munkakörét, kivett egy szobát egy idegenekkel teli házban, úgy hitte, ideiglenesen.
„Aztán jött a járvány” – mesélte. A múzeum bezárt, a kutatási programokban részt vevő pókokat, s azok, amelyeket Henderson maga gyűjtött be a vadonban a bemutató programjai számára, mind egy-egy dolgozóhoz kerültek. Henderson kb. 50 pókot vihetett haza, az egészen apró ugrópókoktól kezdve a tenyérnyi méretű vadászpókig. „Hát, hálótársak lettünk!” – mondta Henderson, aki egyébként valóban nagyon szereti a pókokat. Néhány kerekhálós pókot (ilyenek a közismert keresztespókok) szabadon engedett a szobában, s persze néha spontán is kiszöknek a kis dobozkáikból egyes vendégei. Azonban olyan jól ismeri őket, a szokásaikat, hogy igen hamar megtalálja azt, amelyik elbújik valahova.

A pókok iránti szenvedélye ráadásul ragadósnak bizonyult. Egyik lakótársát, aki saját bevallása szerint ki nem állhatta a pókokat, egészen elbájolták a nyolclábúak, amelyekkel Henderson révén közelebbről megismerkedhetett. Egy másik lakótárs fiúja, aki pókfóbiás volt, azóta szintén pókbaráttá vált. A lakótársai segítenek neki a videóit elkészíteni, s elfogadták cserébe a pókok segítségét a házban eluralkodó moly-probléma megoldásában. A barátkozás olyan jól sikerült, hogy húsvétkor a volt pókfóbiás és a megreformált pókgyűlölő együtt gyönyörködtek az egyik vadászpókban, amint az a húsvéti ebédre kapott tücsköt fogyasztotta.

Élvezzük az együtt töltött időt!

Dr. Katja Wehner páncélosatkákkal foglalkozik a Darmstadti Műszaki Egyetemen, az ő szavaival élve „ezekkel a gyönyörű aprócska talajlakókkal”, s tízezrével tenyészti őket műanyag dobozkákban. Március közepén, miután sikeresen befejezték az utolsó kísérletet az egyetemen, hazavitte őket. Mivel az atkák a hűvös, sötét helyeket kedvelik, a legbiztosabbnak tűnő helyre rakta be a dobozkákat: a kisgyerekei Roxfort-kastély modellje alatti polcra. „A kastély pincéjébe kerültek, s rálátok a dobozokra az ágyból. Különben is, ki ne akarna Roxfortban lakni?”  Az atkák nem igényelnek túl sok törődést, hetente kétszer kapnak enni hajtatott búzaleveleket, az etetésben pedig segítenek dr. Wehner gyerekei.
Mivel a kísérletek során gyakran össze kellett zúzni az atkákat, hogy ellenőrizni tudja, mennyire ellenálló azok páncélja, most külön élvezi, hogy békésebb életet biztosíthat az állatkáknak. „Jó dolog látni, ahogy eszegetnek, mászkálnak, szaporodnak, örömet szerez a látványuk!” – mondta Wehner.