Koponyatorzítás az összetartozás és társadalmi státusz jeleként

A térség különösen mozgalmas időszaka volt a 4. század végétől az 5. század közepéig. A hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannonia népességének drasztikus átalakulásához vezettek. A viharos időszakban közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból kovácsolódtak újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre.

Az ELTE Régészettudományi Intézetének vezetésével régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálatokat végeztek a Tolna megyei Mözs-Icsei dűlő temetőjében 96 sírnál. A terület az 5. századi Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye, ahol korábban már történtek vizsgálatok, ám mostanáig részletes, komplex elemzést nem végeztek a szakemberek. A helyszínen különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módok lelhetők fel, és ezek alapján azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt.

A mostani kutatásban a régészeti leletek és jelenségek, a fizikai antropológiai adatok és az emberi csontmaradványokon mért izotópos vizsgálatok eredményeit a kutatók együttesen értékelték ki. A különböző izotópokkal végzett vizsgálatok számos körülmény megállapítására alkalmasak. A stronciummal például kimutatható, hogy az egyén az adott geológiai környezetben helyi vagy idegen eredetű-e; a szén és a nitrogén izotópok pedig annak kiderítésében játszanak szerepet, hogy jellemzően növényi vagy állati eredetű táplálékot fogyasztott-e a hajdani személy.

A mözsi temetőben elvégzett, helyváltoztatásra és a táplálkozásra vonatkozó, vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.

„A temető alapítása feltehetően a környékről származó, pannoniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját” – mesélte a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.

Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomok.

A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe, és az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – volt gyakori. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyák szándékos deformálását csecsemőkorban kezdték, fiú- és leány gyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.

„A mesterséges koponyatorzítás eszköz a társadalmi identitás létrehozására és fenntartására, valamint rang, etnikai, családi vagy más csoportidentitás kifejezésére. A koponya formájának módosításában kifejezésre jutó kollektív identitás a hun korban alapot szolgáltathatott különböző kulturális és biológiai eredetű csoportok együttműködéséhez” – magyarázta a kutatás vezetője.

A táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményei szerint a nemek és a korcsoportok között ebben a tekintetben különbségek voltak. A közösség nagyobb mértékben fogyaszthatott kölest, amelyet a korábbi időszakokban inkább takarmányként hasznosítottak, ám talán éppen a római mezőgazdasági struktúrák szétesése miatt, a könnyen termeszthető növény emberi táplálkozásában betöltött szerepe felértékelődött.

A rendelkezésre álló adatok alapján egy rendkívül befogadó közösség képe rajzolódik ki, mely eltérő hátterű csoportok és személyek integrálására képes, és bár kulturálisan, illetve feltehetően szociálisan is az idegen elemeket hordozó csoport tűnik dominánsnak, merít a helyi, a késő római hagyományokból is.

A Mözs-Icsei dűlő lelőhelyen feltárt, 5. századi közösség temetőjének részletes elemzéséből készített tanulmány nemrég jelent meg a PloS ONE folyóiratban.
A kutatásokra a Vida Tivadar és Corina Knipper (Curt-Engelhorn-Zentrum Archäometrie, Mannheim) által vezetett NKFIH/OTKA – DFG nemzetközi projekt keretében került sor. A magyar munkacsoport tagja volt Koncz István, Mende Balázs, Ódor János és Rácz Zsófia.