Roncsmentés vs. érinthetetlenség
Újra viták kereszttüzében a TITANIC roncsa – Mit mond a tengerjog?
- Ki és milyen alapon tekinthető a TITANIC-roncs tulajdonosának (ez jelöli ki a roncs tekintetében elsődlegesen döntésre jogosult személyek körét, illetve válaszol arra a kérdésre, hogy miért gondolhatja úgy egy magáncég, hogy tárgyakat hozhat felszínre a TITANIC roncsai közül)?
- Mely államoknak lehet joghatósága a TITANIC roncsai felett (ez jelöli ki a roncs és az azt érintő tevékenységek tekintetében alkalmazandó jogszabályokat, illetve válaszol arra a kérdésre, hogy beavatkozhat-e egyáltalán egy amerikai bíróság a roncsok sorsába)?
- Mire terjedhetnek ki a tulajdonos és a joghatóságot gyakorló állam(ok) jogai (ez jelöli ki a roncson végezhető tevékenységek körét, gyakorlásuk jogszerűnek elismert módját, illetve a rendelkező tulajdonosi és a szabályozó állami beavatkozások megengedett maximális terjedelmét)?
A tulajdonjog kérdése:
Alapvető tény, hogy minden hajónak van tulajdonosa, s e tulajdonos tulajdonjoga nem szűnik meg csak azért, mert a hajó a víz alá került. Már csak azért sem, mert a hajótörés helyszínének adottságaitól és a roncsmentésre alkalmas technika és technológia fejlettségétől függően egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy elsüllyedt hajó örökre a víz alatt is maradjon (gondoljunk csak a közelmúltban hadgyakorlat közben szerencsétlenül járt orosz KURSZK atom-tengeralattjáróra, amelynek roncsait teljes egészében kiemelték). Három megkülönböztetésre és két jogintézményre mégis tekintettel kell lenni. A tengerjog ugyanis (mind a nemzetközi szokásjog, mind az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezménye – United Nations Convention on Law at Sea / UNCLOS) különbséget tesz
1) a kereskedelmi hajókra és
2) a hadihajókra, valamint
3) a tulajdonjog feladásának szándékával elhagyott (ún.: derelinkvált – a latin derelinctio, „elhagyás” szóból) hajókra vonatkozó szabályok között. Ezek a hajók különböző jogi helyzetben vannak, s ehhez igazodnak a hajótörés, vagy a háborús zsákmányolás (illetve az ezekkel fenyegető veszély) esetén irányadó jogintézmények, azaz
4) tengeri roncsmentés jogának (ang.: law of salvage), és
5) a találás jogának (ang.: law of find) szabályai.
A kereskedelmi és a hadihajók tekintetében a tulajdonjogot és a joghatóságot a nemzetközi jog több évszázados elve, a „lobogó joga” (fr.: loi du pavillon) határozza meg (eszerint a hajóra annak az országnak a jogszabályai érvényesek, amelynek a lobogója alatt hajózik, s amely lobogó szerinti államban nyilvántartásba vették).
A lobogó – mint állami felségjelzés – az ókori görögöktől ered, s a vikingek használták először a tengeren közlekedő hajóik azonosítására. A hajózásban általánosan elterjedté a harmincéves háborúban (1618-1648) vált, de a hajók hivatalos állami nyilvántartásba vételéhez (lajstromozásához) kapcsolódó használata csak az 1823-as brit lajstromozási törvénnyel kezdődött meg (eszerint a lobogóviselés jogával és kötelezettségével csak olyan hajó rendelkezhet, amelyet nyilvántartásba vettek).
A lobogó – nemzetközi szokásjogból eredő – elsődleges szerepe a lobogóval jelölt hajó úszó államterületté minősítése volt, amennyiben úgy tekintették, hogy a valamely állam lobogóját viselő hajó a lobogó szerinti állam úszó területrésze (fr.: portion du territoire), mely minden más állam joghatósága alól mentességet (lat.: immunitas) és kivételt – területenkívüliséget (lat.: extra territorialitas) – élvez.
Ez a lobogó jogának elve, amely azonban rövidesen differenciálódni kezdett, amennyiben az elv elismerése és érvényesítése csak a nyílt tengeren (vagyis egyik államhoz sem tartozó területen) haladó hajók esetében nem ütközött nehézségekbe. Másik állam területén (folyóján, kikötőjében) tartózkodó hajó esetében azonban az elv érvényesítése nehezebb, mivel a lobogó szerinti és a parti állam szuverenitása konkurál egymással. Területenkívüliséget itt csak a lobogó szerinti államot képviselő szuverén személyek (állam- és kormányfők, követek) kizárólagos rendelkezésére álló hajók, valamint a parti állam vizeire a parti állam beleegyezésével befutott idegen hadihajók élveznek. E hajók – bár ténylegesen más állam területén vannak – mégis a saját államuk területén lévőknek tekintendők. Az összes többi hajón annak az államnak a területi felségjoga érvényesül, amelynek a területén ténylegesen tartózkodnak. A szabály tényleges alkalmazására nézve azonban az a gyakorlat alakult ki, hogy a parti állam hatóságai az idegen hajón elkövetett cselekmények miatt csak akkor lépnek közbe, ha az ügyben a hajóhoz nem tartozó személy, vagy a kikötő közrendje érintett. Az immunitás a hadihajók tekintetében azonban az elsüllyedésük után is korlátlan ideig fennmarad (pontosabban mindaddig, amíg létezik az általuk viselt lobogó szerinti állam), ami azt jelenti, hogy esetükben a mentési jog nem alkalmazható (a mentésükkel kapcsolatos minden kérdés kizárólag a lobogó szerinti államra tartozik). A hadihajó minőség megítélése azonban annál kevésbé egyértelmű, minél régebbi az adott hadihajó (a kereskedelmi- és a hadihajók csak a XIV-XV. században kezdtek differenciálódni, addig felfegyverzett kereskedelmi hajókat használtak hadicélokra, s ez a gyakorlat – noha nem általánosan – de később is fennmaradt, hiszen még a második világháborúban is bevetettek felfegyverzett kereskedelmi hajókat).
Az UNCLOS szerint a „hadihajó” olyan hajó, amely
1) valamely állam fegyveres erőihez tartozik (viseli az ilyen hajókat megkülönböztető külső jelzéseket),
2) az állam kormánya által megfelelően kinevezett katonatiszt parancsnoksága alatt áll,
3) akinek a neve a megfelelő szolgálati vagy ezzel egyenértékű lajstromban szerepel, és
4) olyan legénységgel látták el, amely a reguláris fegyveres erők fegyelmi szabályzatának hatálya alá tartozik.
Az elhagyott hajók ezzel szemben uratlan dolognak (lat.: res nullius – „senki dolga”) minősülnek. Ezek tekintetében a találó joga érvényesül, feltéve, ha a) igazolható, hogy az eredeti tulajdonos kifejezetten és nyilvánosan lemondott a tulajdonjogáról, vagy b) a hajó és/vagy az arról felhozott tárgyak eredeti tulajdonosa már nem fellelhető, illetve ezek tulajdonjogát senki sem követeli (és igazolja a saját tulajdonjoga fennállását). Az elhagyottnak mondott hajók esetében e feltételek fennállást a találónak kell bizonyítani.
Amennyiben a fenti szabályok alapján valamely állam jogának hatálya alá tartozó kereskedelmi- vagy hadihajó, illetve az egyetlen állam jogának hatálya alá sem tartozó elhagyott hajó egy elsüllyedt roncs, akkor annak mentése (ang.: salvage) vagy megtalálása (ang.: find) esetén a következő szabályok irányadók. A mentés eredetileg a tengeri veszélytől, biztos pusztulástól fenyegetett hajó és/vagy rakomány önkéntes megmentése olyan személyek által akiknek nincs erre vonatkozó jogi kötelezettsége (tehát pl. nem a bajba jutott hajó legénységének a tagjai, mert ők az alkalmazási szerződésük alapján egyébként is kötelesek a hajó és rakomány megóvása érdekében közreműködni, ezért csak akkor minősülhetnek mentőnek, ha a tevékenységük a szerződéses kötelezettségük mértékét meghaladja). A jog szerint jutalommal kell elismerni azt, ha valaki jogi kötelezettség nélkül segít más értékét menteni. A jutalmat a mentés befejezésétől számított 2 éven belül lehet igényelni a tulajdonostól. A jutalom mértékének megállapításához figyelembe veendő szempontokat először az 1869-es Blackwall-ügyben határozták meg.
Eszerint szem előtt kell tartani:
1) a mentést végző által kifejtett munka nagyságát;
2) a mentéshez szükséges szakértelem összetettségét;
3) a mentéshez felhasznált eszközök értékét;
4) a mentéssel járó, a mentést végző által vállalt kockázat mértékét; 5) a megmentett dolgok értékét;
6) a rakományt és/vagy a hajót fenyegető veszély fokát.
A jutalom mértéke a tulajdonos és a mentést végző által felkért választott bíróság (tipikusan a bajból mentett hajót fogadó kikötő szerinti parti állam bírósága) által, a fenti körülmények mérlegelése útján, egyedileg kerül megállapításra. Alapvető szabály, ha sikertelen a mentés, akkor nincs jutalom (ez az ang.: „no cure, no payment” elve). Viszont, ha a mentési erőfeszítések következtében környezetszennyezést sikerült megelőzni, vagy mérsékelni (pl.: a süllyedő tankerből szivárgó olajt felfogni), a mentést végző akkor is kérheti a költségei minimum 30, maximum 100%-ának megtérítését, ha magát a hajót egyébként végül nem sikerült megmenteni. A mentési jog gyakorlásának két speciális esete van: 1) Az első eset a mentési szerződés (ang.: commercial salvage contract), amelyet kifejezetten azért kötnek a hajó- és/vagy rakománytulajdonosok, hogy tengeri vész esetén legyen olyan mentőegység, amelyet riaszthatnak. A XX. század végétől tipikus ezen szerződések esetén (amelyeket főként a brit Lloyd’s biztosítótársaság által alkalmazott szabadfelhasználású mintaszerződés – a Lloyd’s Open Form, röviden LOF) alapján kötnek, hiányzik a mentés klasszikus önkéntessége, egyebekben viszont a fenti szabályok ezekre is irányadók. 2) A második eset a történelmi mentési szerződés, amely a legalább egy évszázada a tengerfenéken nyugvó hajók és/vagy a rakományuk felszínre hozatalára irányul. Ezek esetében a műveletek minden kockázatát és költségét (a roncs lokalizálásának, megközelítésének és kutatásának összes költségét, stb.) a mentést végző viseli. A nemzetközi jog több történelmi roncs kutatásával összefüggésben hozott bírósági döntést ismer, amelyek során alapvető nehézséget okozott már annak a megállapítása is, hogy a mentést végző kitől követelheti a mentési jutalmat. Az 1622-ben Florida partjainál elsüllyedt spanyol ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA esetében a mentést végző Mel Fischer vállalkozása arra hivatkozott, hogy találta a spanyol állam által derelinkvált (elhagyott) roncsot. Florida állam azonban nem uratlannak, hanem amerikai állami tulajdonnak tekintette a (mindaddig ismeretlen) lelőhelyet (azon az alapon, hogy az a parti tengerében feküdt, ahol a víz alatt lévő tárgyak felett a parti állam joghatósága kizárólagos), ezért elkobzással és letartóztatással fenyegette meg a mentést végzőket, végül mentési szerződést kötött velük, amely alapján a teljes feltárt érték 75%-a mentést végzőket illette meg. A spanyol állam itt még nem tiltakozott, de az elsüllyedt spanyol hajókkal kapcsolatos politikájának megváltozását követően a La GALGA és a JUNO nevű, 1763-ban elsüllyedt hadihajók roncsmentését már tulajdonjogot követelve igyekezett megakadályozni. A roncsból leleteket felhozó társaság ezért a spanyol államtól kért mentési díjat, amely azonban a kérelmet elutasította, mondván, hogy a lelőhelyet hadisírként tartotta nyilván és nem kívánt semmit sem felhozni onnan.
A mentési és a találási jog egymáshoz való viszonya tehát rendszeres vitaforrás. Ennek az elsődleges oka az, hogy a két jogintézmény részletszabályai nincsenek egységesen – egyforma részletességgel – kidolgozva (a mentés jól szabályozott, a találás nem) és országonként eltérő, hogy melyik joganyagot részesítik előnyben. A brit jog (amelyet az azt követő országok széles köre alkalmaz) például a roncsot elsődlegesen a jogos tulajdonosához tartozónak tekinti és a mentést végzőnek legfeljebb az arányos mentési díjhoz való jogát ismeri el. Az Egyesült Államok joggyakorlata ezzel szemben – bár elismeri a hadihajók elsüllyedés után is fennmaradó állami immunitását – a leleteket elsődlegesen a megtaláló tulajdonában állónak tekinti (ugyanakkor nem ismeri el a történelmi hajók mentését megbízás nélkül lebonyolítók mentési díj iránti igényét). A roncsokkal összefüggő versengő igények miatti peres ügyekben így a jogos tulajdonos (ang.: rightful owner) és a mentést végző jogutódja (ang.: successor-in-interest) gyakran a számára kedvezőbb joggyakorlatot követő országokban terjeszti elő az igényét abban bízva, hogy a javára szóló döntés születhet (ez a bírói fórumok közötti válogatás – az ún. forum shopping – jelensége).
A joghatóság kérdése:
Mint láttuk, a tengeri veszedelemből mentett hajó esetén a mentési díjjal összefüggő jogviták tekintetében annak az államnak a bírósága rendelkezik joghatósággal, amelynek a kikötőjébe a veszélyből menekült hajó a mentést követően megérkezik. A tengerfenéken nyugvó, különösen a történeti roncsok esetében azonban a lelőhely földrajzi helyzete is befolyásolja a joghatóságot, ami különösen fontos lehet azon államok esetében, amelyek nem ismerik el a történelmi mentést megbízás nélkül lebonyolítók mentési díj iránti igényét (az ilyen államok területéhez tartozó lelőhelyről történő roncsmentés esetén ugyanis a mentést végző nem számíthat a jogai elismerésére mindaddig, amíg megbízást nem szerez a jogos tulajdonostól, vagy az engedélyezésre jogosulttól). Ebből a szempontból az állami joghatóság az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezményében azonosított tengerrészeken eltérően alakul. A parti tenger alapvonalán (a partmenti szigetek és öblök nyílt tenger felé eső, a szárazföldtől távolabbi pontjait összekötő vonalon) belüli tengerrész az államterület része. Az e vonaltól számított 12 tengeri mérföldes (22,2 km-es) zóna – az ún.: parti tenger (ang.: territorial sea) – ahol a parti államot mindazon jogok megilletik, amelyeket a saját szárazföldi államterületén szokásosan gyakorol (vagyis a teljes szuverenitása kiterjed a vízfelszínre, a felszín alatti vízoszlopra, a vízoszlop alatti tengeri aljzatra és altalajra, valamint a vízfelszín feletti levegőoszlopra. Minden – e 12 mérföldes határon túli – tengerrész a nyílt tenger (ang.: high seas) nemzetközi vizeihez (ang.: international waters) tartozik. A parti állam azonban a nyílt tengernek a saját parti tengerével szomszédos részén három meghatározott övezetben különböző mértékű felhatalmazással rendelkezik és az egyes övezetekben bizonyos jogokat gyakorolhat.
A jogosultság terjedelme:
A hajóroncsokat eredetileg pusztán közlekedési eszköznek tekintették, így értéküket is csupán a beépített/felhasznált építőanyagok, gépek és felszerelés értéke, illetve a rajtuk szállított rakomány (valamint személyszállító hajók esetében az utasok személyes holmijának) értéke alapján határozták meg, s a mentési jogon kívül nem is foglalkoztak velük. A történeti roncsok jogi helyzetét a nemzetközi jogban végül csak az 1980-as években rendezték több lépésben. 1) Először az Európa Tanács nevelésügyért és kultúráért felelős bizottsága vette napirendre a kérdést, amikor 4200-as számú jelentésében és 848-as számú ajánlásában a történeti roncsok védelmére vonatkozó európai egyezmény megalkotását javasolta 1976-ban és 1978-ban. Ez volt az első eset, amikor az addig csak a szárazföldön lévő tárgyakra használt kulturális örökség fogalmát a legalább 100 éve víz alatt fekvő régészeti jellegű tárgyakra is alkalmazták. 2) A csak Európa egy részén érvényes – regionális – szabályozási javaslatot (amely nyomán végül is akkor nem született európai egyezmény) 1982-ben már univerzális szabály követte, amikor az UNCLOS 149. és 303. cikke a tengerben lévő régészeti és történelmi jellegű tárgyakként rendelkezett a hajóroncsokról a nyílt tengerben fekvő lelőhelyek és az onnan származó leletek nemzetközi védelme, illetve lelőhelyek engedély nélküli feltárása, a leletek illegális kereskedelme elleni közös fellépés érdekében. Ez volt a ténylegesen is hatályba lépett legelső nemzetközi szabályozás a történeti roncsok vonatkozásában. 3) Végül 2001-ig kellett várni, amíg az UNESCO égisze alatt (de az 1978-as európai javaslat meghatározó elemeinek átvételével) megszületett az első speciális nemzetközi egyezmény a víz alatti kulturális örökség védelméről. Az egyezmény célja a kincskeresés, valamint a profit-célú régészeti kutatás megszüntetése, a nemzetközi vizekben zajló tevékenység szabályozása, szakmai minimum felállítása, valamint a területileg, illetve kulturálisan több ország által érintett lelőhelyek kutatásának elősegítése. Az egyezmény a víz alatti kulturális örökség tárgyait az emberiség közös kulturális öröksége részének ismeri el, amelynek megőrzéséről, roncsolás-mentes feltárásáról, megismertetéséről, az ezt segítő oktatási és szabadidős lehetőségek használatáról és fejlesztéséről gondoskodni kell. Az egyezmény ezért kötelezővé teszi a lelőhelyek védelmét és azt, hogy csak a víz alatti régészet szakértői tárhassák fel azokat. Az egyezmény 2. cikk (5) bekezdése azt is egyértelműen rögzíti, hogy a víz alatti kulturális örökség értékeinek helyben történő megőrzése elsőbbséget élvez az érintett örökségre irányuló bármilyen más tevékenységhez (pl.: kiemeléshez, restauráláshoz, bemutatáshoz, stb.) képest. Az egyezmény számos részletszabályt tartalmaz a megfelelő védelem érdekében:
Mit jelent mindez konkrétan a TITANIC esetében?
A tulajdonosi minőségre (mentésre és találásra), az állami joghatóságra (szabályozásra és bírói eljárásra) és a jogosultságok terjedelmére (a jogokra és kötelezettségekre) vonatkozó nemzetközi szabályok fényében a TITANIC roncsainak jogi helyzete a következő.
Ki a TITANIC roncsainak jogos tulajdonosa (illetve a mentésükre jogosult jogutód)?
A TITANIC roncsait az óceánjáró elsüllyedése után 73 évvel, 1985. szeptember 1-én fedezte fel egy amerikai-francia kutatócsoport, az óceánkutatásra szakosodott Woods Hole Oceanográriai Intézet (Woods Hoole Oceanographic Institute – WHOI), illetve a Francia Tengerkutató Intézet (Institut français de recherche pour l’exploitation de la mer – IFREMER) munkatársai, Robert Dudane Ballard és Jean-Louis Michel vezetésével. Az expedíció egy elsüllyedt amerikai atom-tengeralattjáró utáni kutatás fedő-sztorija, a TITANIC roncsainak megtalálása pedig ennek a szerencsés mellékhatása volt csupán. A roncsok megtalálásakor mindenesetre kiderült, hogy a 3 800 m-es mélységben fekvő lelőhely a legközelebbi szárazföldtől – a kanadai Új-Fundlandtól – is 340 tengeri mérföldre (629,7 km-re), vagyis jócskán a nyílt tengeren, nemzetközi vizeken, a kanadai és az amerikai joghatóságon túl található.
A Cunard Line-t 1994-ben hívták fel nyilatkozattételre, amikor először került amerikai bíróság elé a TITANIC roncsainak ügye. Ekkor az USA Kelet-virginiai Kerületi Bírósága járt el abban az ügyben, amelyet az R.M.S. TITANIC Inc. (a továbbiakban: RMST) kezdeményezett annak érdekében, hogy a leletek mentésére jogosult birtokon belüli jogutódként ismertesse el saját magát, így kizárólagos és egyedüli tulajdonosa lehessen a TITANIC roncsai közül felszínre hozott leleteknek és jogot nyerjen a mentés folytatására. A bíróság ekkor széles nyilvánosság előtt tette közzé az igénybejelentés lehetőségét, ám sem az egykori tulajdonos (az Oceanic Steam Navigation Co.) akkori jogutódja (a Cunard Line), sem a TITANIC katasztrófája miatt helytállásra kötelezett biztosítótársaságok (vagy jogutódjaik) nem jelentkeztek, s mivel más igénylő sem jelentett be igényjogosultságot, az ügyet lezárták és kizárólagos mentési jogosultként az RMST-t ismerték el.
Az RMST az 1992-ben alapított jogutódja annak a TITANIC Ventures Inc. nevű vállalatnak, amelyet a floridai G. Michael Harris tengerkutató és a connecticuti George Tulloch, a BMW legnagyobb amerikai forgalmazója alapított a TITANIC roncsmentésére, még 1986 októberében. A Titanic Ventures Inc. a lelőhely azonosításában közreműködő francia IFREMER-rel közösen 1987-ben 1 800 tárgyat hozott felszínre a roncsok közül egy 6 millió dollár értékű, 32 merülésből álló expedíció keretében. A felszínre hozott leletek ügyét 1993-ban a mentési díj (praktikusan a leletek megtartása) érdekében a francia közigazgatási bíróság elé terjesztették, amely a felszínre hozott tárgyak tulajdonjogát azzal a feltétellel ítélte meg a TITANIC Ventures Inc. javára, hogy nem értékesíti őket külön-külön, hanem gyűjteményként egyben tartja a teljes kollekciót. A megítélt jogok alapján további expedíciókra került sor, mígnem a francia ítélettel birtokon belülinek elismert RMST amerikai bíróság előtt is kezdeményezte a kizárólagos jogosultként történő elismerését 1994-ben.
1996-ban azonban egy másik mentési jogot igénylő fél is jelentkezett, kétségbe vonva az RMST jogainak kizárólagosságát (azon az alapon, hogy az RMST 1994-1996 között nem végzett leletmentést, míg korábban éves rendszerességgel, 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben is sor került leletmentő expedíciókra). A bírói ítélet alapjául egy korábbi mentési ügyben kimondott verdikt jelentette precedens (az úgynevezett Mavis-ügy másodfokú ítélete, vagyis a „Mavis II. sztenderd”) szolgált. Ennek alapján a bíróság elfogadta, hogy a roncsoktól való átmeneti távolmaradás nem jelenti a birtoklás tényének megszűnését és azt vizsgálta, hogy 1) a mentési tevékenység a körülmények fényében ésszerű-e, 2) a birtokban lévő igazolta-e, hogy a mentési műveletek folyamatban vannak és 3) sikeres-e a mentés. A bíróság úgy találta, hogy az RMST mindhárom vizsgálati szempontnak megfelelt, ezért megerősítette a mentési jogai kizárólagosságát.
1998-ban újabb kihívó jelentkezett, amikor Christopher S. Harver, a Deep Oceans Expeditions nevű cég tulajdonosa azzal érvelt, hogy a birtokban lévő RMST roncsmentő tevékenységét nem akadályozza az, ha egy másik vállalkozás turistautakat szervez a roncs megtekintése és fotózása érdekében.
A bíróság azonban nem osztotta az álláspontját és az ítéletében kimondta egyebek között azt, hogy
1) a mentést végző társaság helyrehozhatatlan károkat szenvedne, ha a látogatók jelenléte a mentés biztonságát veszélyeztetné és a munkavégzést hátráltatná,
2) a turisztikai célú látogatás és roncsfotózás a mentés céljával és szellemiségével egyébként is ellentétes, ezért
3) bár a látogatás és a fotózás is kétségtelenül a mentési jog részjogosítványa, a mentési jogot nem lehet eszerint több fél között megosztani.
Az ítéletnek az a része egyértelmű, amely a turisztikai hasznosítást is a mentési jogosult kizárólagos jogai részeként értelmezi. Nem világos azonban az, hogy hogyan lehet ellentétes a mentés céljával és szellemiségével a roncsok eredeti állapotban történő, a lelőhely bolygatásával nem járó, helyszíni megtekintése, ahhoz képest, hogy a felszínre hozatalt – vagyis a lelőhely bolygatását – követően is ugyanezeket a roncsokat nézhetik meg az emberek, éppen csak az eredeti összefüggés-rendszerükből kiragadva (de kétségtelenül konzervált állapotban).
1999-ben az RMST jelentős átalakuláson ment keresztül, amennyiben G. Michael Harris a cég részvényesi közösségének egy részével (Arnie Gellerrel, Joseph B. Marsh-sal és John Joslynnal) együttműködve kiszorította az alapító társtulajdonos George Tulloch-ot a vállalkozásból (aki rövid 5 évvel később – 59 éves korában – meg is halt). Ekkor Harris és Geller igazgatói posztja kivételével az összes igazgatói státusz megszűntetésével átszervezték a céget és megnyitották az első állandó TITANIC-kiállítást a floridai Orlandóban.
2004 óta a cég a Premier Exhibitions néven létrehozott kiállítás-szervező cég divíziójaként működött, mint a „TITANIC – The Artifact Exhibition” (TITANIC – A műtárgykiállítás) c. tárlaton bemutatott gyűjteményi anyag tulajdonosa.
2009-2012 között a cég – érzékelve a tudományos körök távolságtartását (amelyek kezdettől ellenezték a tisztán profitorientált leletmentést és differenciáltabb megközelítést javasoltak, amely jobban tiszteletben tartja azt a tényt, hogy a lelőhely a katasztrófában elpusztult 1 496 ember halálának helyszíne is egyben) – a Premier Exhibitions tulajdonosai látványosan igyekeztek kiegyensúlyozott és érdemi együttműködést kialakítani a TITANIC roncsainak megőrzéséért és a kezelésére vonatkozó szabályok kidolgozásáért felelős amerikai állami hatóságokkal és tudományos szervezetekkel. Ennek eredményeként kerülhetett sor a centenáriumi merüléssorozatra 2012-ben. Ennek a Nemzeti Oceáni- és Légköri Adatközpont (National Oceanic and Atmospheric Administration – NOAA) által kijelölt, tisztán tudományos célja a hajóroncs teljes fotómozaikjának és a roncsmező első teljes térképének elkészítése, valamint a roncsot érintő óceanográfiai (mikrobiológiai, stb.) kutatásoknak az elvégzése volt. Ez nemcsak a roncsmezőn szanaszét heverő több százezer tárgy azonosításához járult hozzá, de segítséget nyújtott többek között ahhoz is, hogy jobban megérthessük az állagromlás folyamatát és előre jelezhessük a degradáció várható ütemét.
Az amerikai víz alatti régészek azonban bizakodóbbak és emlékeztetnek rá, hogy a bíróság nem semmisítette meg azt a 2000-res végzést, amely szerint a TITANIC testébe nem szabad belevágni vagy oda behatolni különböző tárgyak visszaszerzése céljából. A bíró kijelentette, hogy csupán a Marconi távíró esetében (azaz egy konkrét esetben, nem pedig általános jelleggel) engedélyezi ezt, Ha a mentési jogosult olyan tervet készít a munkálatokról és a kiemelt tárgyak konzerválási, kezelési eljárásáról, amelyet a bíró előzetesen megfelelőnek fogad el (vagyis eleve feltételekhez kötött az eljárás). Azt természetesen senki sem tudja, hogy ez a döntés precedenst teremthet-e, ha folytatódik ez a gyakorlat és az RMST további tárgyak tekintetében is hasonló pert indít a jövőben; jogi szempontból mindenesetre ez egy igen szűk mezsgye lenne, mivel a bíró fenntartotta a mérlegelési jogkörét. A bíró határozata ezzel együtt azt sugallja, hogy az ilyen projektek – a megfelelő körülmények között és a tudományos, illetve a régészeti (valamint a megőrzési) szabályok, s az etikai szempontok szerint helyesnek minősülő okokból – a jövőben is megengedhetők lesznek (különösen, ha a TITANIC roncsainak természetes állagromlása látványosan felgyorsul).
Az ítélet további érdekes fejleménye, hogy a bíró – a távíró kiemelésére vonatkozó tervek általa történő előzetes elbírálása feltételének előírásával – bizonyos mértékben lényegében elvonta a NOAA előzetes engedélyező hatáskörét (hiszen a TITANIC Megállapodás amerikai végrehajtási jogszabálya a NOAA-t hatalmazta fel a kutatási engedélyt kérők kérelmeinek előzetes értékelésére, amit ebben a konkrét esetben most mégis a bíróság fog elvégezni a törvényben kijelölt szervezet helyett). A NOAA hatásköreinek legalább valamelyest történő megőrzésére az jelenthet bizonyos mértékű garanciát, ha a bíró a saját értékelő tevékenysége során a szakmai és etikai szabályoknak való megfelelőség tekintetében kikéri a NOAA szakembereinek a véleményét. Az, hogy így lesz-e mindenesetre csak a jövőben fog kiderülni.
Etikai kérdések:
A TITANIC roncsai közül felszínre hozott leletekből álló gyűjtemény tulajdonosának lenni kötelezettségekkel is jár és olyan felelősség, amelynek komoly (hivatás)etikai – kutatói, régészi, kiállítás-szervezői, stb. – vonatkozásai vannak.
E vonatkozások már az eddig feltárt leletek bemutatásával összefüggésben is felszínre kerültek. Elvégre a leletek kiállítása és bemutatásuk módja nem feltétlenül áll teljes összhangban a mentési jog terjedelmét pontosító bírói ítéletek tartalmával, hiszen – noha a bíróság elrendelte a leletek egységes gyűjteményként történő egyben tartását – azt mégis részletekben (egy részüket az orlandói állandó kiállításban, egy részüket pedig világszerte turnézó vándorkiállításokon) mutatják be. A TITANIC-ról felhozott 5 500 tárgy így sehol sem látható egyszerre, hiszen a világ több különböző városában egyszerre megrendezett kiállításokon a teljes gyűjteménynek szükségképpen csak egy részlete bemutatható (2009-ben például 15 különböző helyszínen volt TITANIC-kiállítás), a vándorkiállításokkal utazó gyűjteményi tárgyak pedig így az orlandói állandó kiállításból is hiányoznak. A látogatói élményt csökkentheti, ha valaki egy bizonyos tárgyra kíváncsi, de az a tárgy épp a világ egy másik pontján „turnézik”, így rögtön viszonylagossá válik a leletanyag jövő nemzedékek számára történő megőrzése, amivel a roncsmentést elsősorban és szokásosan indokolják.
Az ilyen módon történő kiállítás a Premier Exhibitions stratégiája, melyet a cég első –„Body Worlds” címmel az emberi testet bemutató – nemzetközi utazó kiállításán alkalmaztak, amelyhez 33, vitatott eredetű preparált holttestet szereztek. (A washingtoni székhelyű NPR rádió beszámolt róla, hogy a kiállítási bemutatáshoz szükséges tartósítás módszerét feltaláló Günther von Hagens szerint valamennyi holttest olyan európai és amerikai emberektől származik, akik még életükben hozzájárultak tetemüknek a későbbi kiállítási célú felhasználásához, miközben az orosz hatóságok 2001-ben Hagens heidelbergi laborjába küldött 56 holttestet és több száz agymintát foglaltak le Novoszibirszkben, egy olyan személynél, akit hajléktalanok, rabok és kórházi ápoltak tetemeinek illegális kereskedelmével gyanúsítottak).
A kiállítási üzletág mindazonáltal felpörgött. 2009-ben a cég összes bevételének 67%-a a Bodies kiállításból származott, míg a TITANIC-ból csak a 19% (a többi az egyéb kiállításokból, mint a „Dialog in the Dark” – Láthatatlan kiállítás, a „Star Trek, the Exhibition” vagy a „King Tut” – Tutanhamon c. tárlat, stb.). Az RMST azóta a kiállítás-szervezés gondjától is megszabadult. A „TITANIC The Artifact Exhibition” című nemzetközi vándorkiállítást ugyanis immár nem saját maga szervezi, ehelyett csupán a rendezési jogot értékesíti (a gyűjteményt mintegy bérbe adva, kikölcsönözve) az annak bemutatásától hasznot remélő vállalkozásoknak, elsősorban rendezvényszervezőknek és marketingszolgáltatóknak, akik a TITANIC név és az iránta megnyilvánuló érdeklődés erejét is felhasználják ahhoz, hogy tudatosítsák a piacon: „tagjai a klubnak”, ők is profik. Ebben a konstrukcióban az RMST számára a bérleti díj jelenti a hasznot, a bérlők számára pedig a kiállítás jegybevétele és a bérleti díj közötti különbözet, amit növelhetnek, ha a lehető legalacsonyabban tartják a kiállítás megrendezésével összefüggő kiadásaikat. A leletanyag fenntartása nyilván önmagában (az óriási gyűjtemény puszta léténél fogva) is jelentős anyagi erőforrásokat igényel. Ezek előteremtése tehát nemhogy káros vagy kárhoztatni való, de egyenesen szükséges tevékenység. A profitmaximalizálásra való nyers törekvés azonban olykor megbosszulja magát és, a kiállítást kísérő szakértői tevékenység – a fordítások, vagy épp a vándorkiállításhoz szokásosan kapcsolódó, az éppen aktuális kiállítási helyszín kötődéseit bemutató ún.: nemzeti sarkok – felszínességében érzékelhető. Míg egy gyengébb szervezés inkább vándorcirkuszra emlékeztet, addig egy igazán jól sikerült kiállítás képes elfeledtetni, hogy a vándorkiállítások gyakorlata elsősorban mégiscsak a pénzről szól. Ebből a szempontból fontos, hogy a kiállítást kísérő reklámtevékenység nem pótolhatja a szervezők tehetségét, érzékenységét és felkészültségét, még akkor sem, ha ezek a szempontok nyilván jelentéktelenné silányulnak mindaddig, amíg a TITANIC-ról származó leletek bemutatásának nincs olyan célja is, amely az anyagi/piaci előnyök szerzésénél nemesebb lehetne. Mégis úgy vélem, hogy az a jó kiállítás, amely ezekbe a nemesebb célokba is hiteles bepillantást enged azzal, hogy őszintén tiszteli a leleteket és a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsokat, s ezek iránt spontán ugyanilyen tiszteletet ébreszt. Hiszen a mélyből felhozott valódi tárgyaknak egyedi hangulata van és ez olyan élményt nyújt, ami nem csak a TITANIC-rajongókat érinti meg (ehhez képest csalódás, amikor a vándorkiállításokban a valódi tárgyak közt gyenge másolatok is megjelennek, a másolat mivoltukra történő bármiféle utalás nélkül), vagy a már említett felszínesség, ami a látogatók egyéni felkészültségétől függetlenül végső soron a kiállítás hozzáadott értékét csökkenti.
Az esetenként tapasztalható gyengeségek nem feltétlenül érthetők, hiszen a kiállítás jövedelmezőségét már a Premier Exhibitions Inc. 2015.02.28-án kelt éves jelentése is megerősítette. Eszerint a cég részvényeinek száma 4,9 M db (2015.05.21.), jegyzett tőkéje 24,5 M $ (2014.08.31.) volt, miközben az RMST birtokában lévő TITANIC-relikviák értéke 218,0 M $ (2014.10.14.). A kiállítások összes látogatója (2015-ben, 7 kiállításon) 24,0 M fő volt, 1 kiállítási felnőtt belépő ára pedig 21,95 $ (elővételben: 19,95 $). Eszerint a 2015-ben eladott belépőjegyek értéke: 526 800 000 $, azaz (akkori árfolyamon) 147 240 600 000 Ft volt. Mivel abban az évben 7 kiállítást tartottak, egy kiállítás átlagosan 75 257 142 $, azaz 21 034 371 428 Ft bevételt termelt. Bár nem tudni, hogy a bevételekkel milyen költségek álnak szemben, de a nagyságrend azt valószínűsíti, hogy ekkora összeg magas minőség biztosítására is alkalmas lehet.
Az etikai szempontok vizsgálata azonban nemcsak az eddig felhozott leletek bemutatásával, de a további leletmentéssel összefüggésben is felvetődhet. Hiszen már a lelőhely 1985-ben történt azonosításakor felvetődött a felszínre hozatal és – ennek ellentéteként – az érintetlenül hagyás kérdése. A két álláspont képviselői közötti vita a roncsokba történő belevágást első ízben engedélyező minapi bírói ítélettel újra felélénkült.
A birtokon belül lévő mentési jogosult számára ugyanis mindeddig csupán a hajótest egyben maradt két nagyobb darabjától (a süllyedés közben kettétört hajótest orr- és a tatrészétől) különváltan heverő roncsok felszínre hozatalát engedték meg. A visszanyert leletanyag a hatalmas daraboktól az egészen apró tárgyakig így is igen változatos. 1998-ban emelték ki például az eddigi legnagyobb leletet, a TITANIC menetirány szerinti jobb oldali külső falazatának egy 27 láb (8 m) hosszú, 12 láb (3,6 m) magas és 15 tonna súlyú összefüggő darabját, amely a tragédia idején üres C 78-as és C 81-es luxuslakosztályok ökörszem-ablakait, s a hajótest szilárd vázát alkotó 300-borda közül 10-nek a C és D fedélzetek közötti szegmensét foglalja magában. Ez az ún.: „Nagy darab” (a „Big piece”). 2000-ben pedig (a roncsmező eddigi leghosszabb – megszakítás nélkül 120 óráig tartó – egyben mindeddig az utolsó emberi részvétellel megvalósított kutatása során) olyan egyedi leletanyagot hoztak felszínre, mint az egyik első osztályú utas lezárt parfümös üvegcséi.
Titanic Boiler B from Marine Imaging Technologies on Vimeo.
Írta: Dr. Balogh Tamás, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnöke, 2014-2016 között az UNESCO Víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezményének végrehajtását felügyelő testületében Magyarország képviselője
Források:
Sajtóhírek:
https://law.justia.com/cases/federal/district-courts/FSupp2/323/724/2492882/
https://www.nytimes.com/2020/05/20/us/titanic-wreckage-marconi-telegraph.html
https://www.thesun.co.uk/news/11695676/titanic-salvage-mission-ten-items/
https://en.wikipedia.org/wiki/Rebecca_Beach_Smith#Titanic_artifacts_decision
https://www.courthousenews.com/federal-judge-oks-expedition-to-retrieve-titanic-telegraph/
https://sanctuaries.noaa.gov/maritime/titanic/expedition_results.html
https://www.picuki.com/media/2263219244145399888
https://www.picuki.com/media/2252386777029158956
https://www.ien.com/software/news/21064531/imaging-technology-reveals-new-details-about-titanic
Szakcikkek, tudományos szakmunkák:
Hutt, Sherry; Tarler David: Yearbook of Cultural Property Law 2010
Csatlós Erzsébet: A hajóroncsok nemzetközi jogi helyzete, in.
Csatlós Erzsébet: A Titanic jogi helyzete. in.: Pro Futuro – A jövő nemzedékek joga. (2012) 2. 8. o.
https://www.gc.noaa.gov/gcil_titanic-act.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Wreck_of_the_RMS_Titanic#Ownership
Jogforrások:
https://www.gc.noaa.gov/documents/TitanicMemorialAct.pdf
https://en.wikipedia.org/wiki/RMS_Titanic_Maritime_Memorial_Act
https://www.theguardian.com/uk-news/2020/jan/21/wreck-titanic-protected-treaty-signed-uk-and-us
https://www.gov.uk/government/news/rms-titanic-wreck-to-be-protected-under-historic-treaty-with-us
https://text.npr.org/s.php?sId=798168753