Szilvia, Szaniszló2024. november 13., szerda
Tudomány

Roncsmentés vs. érinthetetlenség

National Geographic Magyarország

Újra viták kereszttüzében a TITANIC roncsa – Mit mond a tengerjog?

Forrás: Getty Images
2020. május 18-án Rebecca Beach Smith, az Egyesült Államok norfolki szövetségi bíróságának – a TITANIC roncsával kapcsolatos amerikai ügyekben illetékes törvényszéknek – az elnöke, tengerjogi szakjogász döntésében engedélyezte a hajótest megbontásával járó leletmentést a TITANIC egykori rádiótávíró készülékének felszínre hozatala érdekében. A bíró ítélete megváltoztatta hivatali elődje 2000. óta érvényes döntését, amely általános érvénnyel tiltotta a hajótestbe való belevágást vagy az összefüggő roncs bármely részének leválasztását. A döntés sokak szerint a TITANIC roncsairól 1986-ban elfogadott szövetségi törvénybe, valamint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között a TITANIC-ról 2013-ban kötött és 2019. november 18-án hatályba lépett nemzetközi egyezménybe ütközik. Rebecca Beach Smith bíró arra hivatkozott, hogy az általa tárgyalt ügyben ezek a jogforrások nem irányadók, mivel kizárólag a 2000-res ítélet érvényéről kellett döntenie. Mi hát az igazság?
A kérdés összetett, tulajdonjogi és nemzetközi jogi természetű, hiszen a válaszadáshoz vizsgálni kell a következőket:
  1.  Ki és milyen alapon tekinthető a TITANIC-roncs tulajdonosának (ez jelöli ki a roncs tekintetében elsődlegesen döntésre jogosult személyek körét, illetve válaszol arra a kérdésre, hogy miért gondolhatja úgy egy magáncég, hogy tárgyakat hozhat felszínre a TITANIC roncsai közül)?
  2. Mely államoknak lehet joghatósága a TITANIC roncsai felett (ez jelöli ki a roncs és az azt érintő tevékenységek tekintetében alkalmazandó jogszabályokat, illetve válaszol arra a kérdésre, hogy beavatkozhat-e egyáltalán egy amerikai bíróság a roncsok sorsába)?
  3. Mire terjedhetnek ki a tulajdonos és a joghatóságot gyakorló állam(ok) jogai (ez jelöli ki a roncson végezhető tevékenységek körét, gyakorlásuk jogszerűnek elismert módját, illetve a rendelkező tulajdonosi és a szabályozó állami beavatkozások megengedett maximális terjedelmét)?

A tulajdonjog kérdése:
Alapvető tény, hogy minden hajónak van tulajdonosa, s e tulajdonos tulajdonjoga nem szűnik meg csak azért, mert a hajó a víz alá került. Már csak azért sem, mert a hajótörés helyszínének adottságaitól és a roncsmentésre alkalmas technika és technológia fejlettségétől függően egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy elsüllyedt hajó örökre a víz alatt is maradjon (gondoljunk csak a közelmúltban hadgyakorlat közben szerencsétlenül járt orosz KURSZK atom-tengeralattjáróra, amelynek roncsait teljes egészében kiemelték). Három megkülönböztetésre és két jogintézményre mégis tekintettel kell lenni. A tengerjog ugyanis (mind a nemzetközi szokásjog, mind az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezménye – United Nations Convention on Law at Sea / UNCLOS) különbséget tesz
1) a kereskedelmi hajókra és
2) a hadihajókra, valamint
3) a tulajdonjog feladásának szándékával elhagyott (ún.: derelinkvált – a latin derelinctio, „elhagyás” szóból) hajókra vonatkozó szabályok között. Ezek a hajók különböző jogi helyzetben vannak, s ehhez igazodnak a hajótörés, vagy a háborús zsákmányolás (illetve az ezekkel fenyegető veszély) esetén irányadó jogintézmények, azaz
4) tengeri roncsmentés jogának (ang.: law of salvage), és
5) a találás jogának (ang.: law of find) szabályai.

A kereskedelmi és a hadihajók tekintetében a tulajdonjogot és a joghatóságot a nemzetközi jog több évszázados elve, a „lobogó joga” (fr.: loi du pavillon) határozza meg (eszerint a hajóra annak az országnak a jogszabályai érvényesek, amelynek a lobogója alatt hajózik, s amely lobogó szerinti államban nyilvántartásba vették).

A lobogó – mint állami felségjelzés – az ókori görögöktől ered, s a vikingek használták először a tengeren közlekedő hajóik azonosítására. A hajózásban általánosan elterjedté a harmincéves háborúban (1618-1648) vált, de a hajók hivatalos állami nyilvántartásba vételéhez (lajstromozásához) kapcsolódó használata csak az 1823-as brit lajstromozási törvénnyel kezdődött meg (eszerint a lobogóviselés jogával és kötelezettségével csak olyan hajó rendelkezhet, amelyet nyilvántartásba vettek).

A lobogó – nemzetközi szokásjogból eredő – elsődleges szerepe a lobogóval jelölt hajó úszó államterületté minősítése volt, amennyiben úgy tekintették, hogy a valamely állam lobogóját viselő hajó a lobogó szerinti állam úszó területrésze (fr.: portion du territoire), mely minden más állam joghatósága alól mentességet (lat.: immunitas) és kivételt – területenkívüliséget (lat.: extra territorialitas) – élvez.
Ez a lobogó jogának elve, amely azonban rövidesen differenciálódni kezdett, amennyiben az elv elismerése és érvényesítése csak a nyílt tengeren (vagyis egyik államhoz sem tartozó területen) haladó hajók esetében nem ütközött nehézségekbe. Másik állam területén (folyóján, kikötőjében) tartózkodó hajó esetében azonban az elv érvényesítése nehezebb, mivel a lobogó szerinti és a parti állam szuverenitása konkurál egymással. Területenkívüliséget itt csak a lobogó szerinti államot képviselő szuverén személyek (állam- és kormányfők, követek) kizárólagos rendelkezésére álló hajók, valamint a parti állam vizeire a parti állam beleegyezésével befutott idegen hadihajók élveznek. E hajók – bár ténylegesen más állam területén vannak – mégis a saját államuk területén lévőknek tekintendők. Az összes többi hajón annak az államnak a területi felségjoga érvényesül, amelynek a területén ténylegesen tartózkodnak. A szabály tényleges alkalmazására nézve azonban az a gyakorlat alakult ki, hogy a parti állam hatóságai az idegen hajón elkövetett cselekmények miatt csak akkor lépnek közbe, ha az ügyben a hajóhoz nem tartozó személy, vagy a kikötő közrendje érintett. Az immunitás a hadihajók tekintetében azonban az elsüllyedésük után is korlátlan ideig fennmarad (pontosabban mindaddig, amíg létezik az általuk viselt lobogó szerinti állam), ami azt jelenti, hogy esetükben a mentési jog nem alkalmazható (a mentésükkel kapcsolatos minden kérdés kizárólag a lobogó szerinti államra tartozik). A hadihajó minőség megítélése azonban annál kevésbé egyértelmű, minél régebbi az adott hadihajó (a kereskedelmi- és a hadihajók csak a XIV-XV. században kezdtek differenciálódni, addig felfegyverzett kereskedelmi hajókat használtak hadicélokra, s ez a gyakorlat – noha nem általánosan – de később is fennmaradt, hiszen még a második világháborúban is bevetettek felfegyverzett kereskedelmi hajókat).
Az UNCLOS szerint a „hadihajó” olyan hajó, amely
1) valamely állam fegyveres erőihez tartozik (viseli az ilyen hajókat megkülönböztető külső jelzéseket),
2) az állam kormánya által megfelelően kinevezett katonatiszt parancsnoksága alatt áll,
3) akinek a neve a megfelelő szolgálati vagy ezzel egyenértékű lajstromban szerepel, és
4) olyan legénységgel látták el, amely a reguláris fegyveres erők fegyelmi szabályzatának hatálya alá tartozik.
Az elhagyott hajók ezzel szemben uratlan dolognak (lat.: res nullius – „senki dolga”) minősülnek. Ezek tekintetében a találó joga érvényesül, feltéve, ha a) igazolható, hogy az eredeti tulajdonos kifejezetten és nyilvánosan lemondott a tulajdonjogáról, vagy b) a hajó és/vagy az arról felhozott tárgyak eredeti tulajdonosa már nem fellelhető, illetve ezek tulajdonjogát senki sem követeli (és igazolja a saját tulajdonjoga fennállását). Az elhagyottnak mondott hajók esetében e feltételek fennállást a találónak kell bizonyítani.

Holland hadihajó lobogót köszöntő 21 ágyúlövése ifjabb Willem van de Velde „Üdvlövés” c. festményén.
Forrás: Wikipedia

Amennyiben a fenti szabályok alapján valamely állam jogának hatálya alá tartozó kereskedelmi- vagy hadihajó, illetve az egyetlen állam jogának hatálya alá sem tartozó elhagyott hajó egy elsüllyedt roncs, akkor annak mentése (ang.: salvage) vagy megtalálása (ang.: find) esetén a következő szabályok irányadók. A mentés eredetileg a tengeri veszélytől, biztos pusztulástól fenyegetett hajó és/vagy rakomány önkéntes megmentése olyan személyek által akiknek nincs erre vonatkozó jogi kötelezettsége (tehát pl. nem a bajba jutott hajó legénységének a tagjai, mert ők az alkalmazási szerződésük alapján egyébként is kötelesek a hajó és rakomány megóvása érdekében közreműködni, ezért csak akkor minősülhetnek mentőnek, ha a tevékenységük a szerződéses kötelezettségük mértékét meghaladja). A jog szerint jutalommal kell elismerni azt, ha valaki jogi kötelezettség nélkül segít más értékét menteni. A jutalmat a mentés befejezésétől számított 2 éven belül lehet igényelni a tulajdonostól. A jutalom mértékének megállapításához figyelembe veendő szempontokat először az 1869-es Blackwall-ügyben határozták meg.
Eszerint szem előtt kell tartani:
1) a mentést végző által kifejtett munka nagyságát;
2) a mentéshez szükséges szakértelem összetettségét;
3) a mentéshez felhasznált eszközök értékét;
4) a mentéssel járó, a mentést végző által vállalt kockázat mértékét; 5) a megmentett dolgok értékét;
6) a rakományt és/vagy a hajót fenyegető veszély fokát.
A jutalom mértéke a tulajdonos és a mentést végző által felkért választott bíróság (tipikusan a bajból mentett hajót fogadó kikötő szerinti parti állam bírósága) által, a fenti körülmények mérlegelése útján, egyedileg kerül megállapításra. Alapvető szabály, ha sikertelen a mentés, akkor nincs jutalom (ez az ang.: „no cure, no payment” elve). Viszont, ha a mentési erőfeszítések következtében környezetszennyezést sikerült megelőzni, vagy mérsékelni (pl.: a süllyedő tankerből szivárgó olajt felfogni), a mentést végző akkor is kérheti a költségei minimum 30, maximum 100%-ának megtérítését, ha magát a hajót egyébként végül nem sikerült megmenteni. A mentési jog gyakorlásának két speciális esete van: 1) Az első eset a mentési szerződés (ang.: commercial salvage contract), amelyet kifejezetten azért kötnek a hajó- és/vagy rakománytulajdonosok, hogy tengeri vész esetén legyen olyan mentőegység, amelyet riaszthatnak. A XX. század végétől tipikus ezen szerződések esetén (amelyeket főként a brit Lloyd’s biztosítótársaság által alkalmazott szabadfelhasználású mintaszerződés – a Lloyd’s Open Form, röviden LOF) alapján kötnek, hiányzik a mentés klasszikus önkéntessége, egyebekben viszont a fenti szabályok ezekre is irányadók. 2) A második eset a történelmi mentési szerződés, amely a legalább egy évszázada a tengerfenéken nyugvó hajók és/vagy a rakományuk felszínre hozatalára irányul. Ezek esetében a műveletek minden kockázatát és költségét (a roncs lokalizálásának, megközelítésének és kutatásának összes költségét, stb.) a mentést végző viseli. A nemzetközi jog több történelmi roncs kutatásával összefüggésben hozott bírósági döntést ismer, amelyek során alapvető nehézséget okozott már annak a megállapítása is, hogy a mentést végző kitől követelheti a mentési jutalmat. Az 1622-ben Florida partjainál elsüllyedt spanyol ÑUESTRA SEÑORA de ATOCHA esetében a mentést végző Mel Fischer vállalkozása arra hivatkozott, hogy találta a spanyol állam által derelinkvált (elhagyott) roncsot. Florida állam azonban nem uratlannak, hanem amerikai állami tulajdonnak tekintette a (mindaddig ismeretlen) lelőhelyet (azon az alapon, hogy az a parti tengerében feküdt, ahol a víz alatt lévő tárgyak felett a parti állam joghatósága kizárólagos), ezért elkobzással és letartóztatással fenyegette meg a mentést végzőket, végül mentési szerződést kötött velük, amely alapján a teljes feltárt érték 75%-a mentést végzőket illette meg. A spanyol állam itt még nem tiltakozott, de az elsüllyedt spanyol hajókkal kapcsolatos politikájának megváltozását követően a La GALGA és a JUNO nevű, 1763-ban elsüllyedt hadihajók roncsmentését már tulajdonjogot követelve igyekezett megakadályozni. A roncsból leleteket felhozó társaság ezért a spanyol államtól kért mentési díjat, amely azonban a kérelmet elutasította, mondván, hogy a lelőhelyet hadisírként tartotta nyilván és nem kívánt semmit sem felhozni onnan.

A mentési és a találási jog egymáshoz való viszonya tehát rendszeres vitaforrás. Ennek az elsődleges oka az, hogy a két jogintézmény részletszabályai nincsenek egységesen – egyforma részletességgel – kidolgozva (a mentés jól szabályozott, a találás nem) és országonként eltérő, hogy melyik joganyagot részesítik előnyben. A brit jog (amelyet az azt követő országok széles köre alkalmaz) például a roncsot elsődlegesen a jogos tulajdonosához tartozónak tekinti és a mentést végzőnek legfeljebb az arányos mentési díjhoz való jogát ismeri el. Az Egyesült Államok joggyakorlata ezzel szemben – bár elismeri a hadihajók elsüllyedés után is fennmaradó állami immunitását – a leleteket elsődlegesen a megtaláló tulajdonában állónak tekinti (ugyanakkor nem ismeri el a történelmi hajók mentését megbízás nélkül lebonyolítók mentési díj iránti igényét). A roncsokkal összefüggő versengő igények miatti peres ügyekben így a jogos tulajdonos (ang.: rightful owner) és a mentést végző jogutódja (ang.: successor-in-interest) gyakran a számára kedvezőbb joggyakorlatot követő országokban terjeszti elő az igényét abban bízva, hogy a javára szóló döntés születhet (ez a bírói fórumok közötti válogatás – az ún. forum shopping – jelensége).

A joghatóság kérdése:
Mint láttuk, a tengeri veszedelemből mentett hajó esetén a mentési díjjal összefüggő jogviták tekintetében annak az államnak a bírósága rendelkezik joghatósággal, amelynek a kikötőjébe a veszélyből menekült hajó a mentést követően megérkezik. A tengerfenéken nyugvó, különösen a történeti roncsok esetében azonban a lelőhely földrajzi helyzete is befolyásolja a joghatóságot, ami különösen fontos lehet azon államok esetében, amelyek nem ismerik el a történelmi mentést megbízás nélkül lebonyolítók mentési díj iránti igényét (az ilyen államok területéhez tartozó lelőhelyről történő roncsmentés esetén ugyanis a mentést végző nem számíthat a jogai elismerésére mindaddig, amíg megbízást nem szerez a jogos tulajdonostól, vagy az engedélyezésre jogosulttól). Ebből a szempontból az állami joghatóság az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezményében azonosított tengerrészeken eltérően alakul. A parti tenger alapvonalán (a partmenti szigetek és öblök nyílt tenger felé eső, a szárazföldtől távolabbi pontjait összekötő vonalon) belüli tengerrész az államterület része. Az e vonaltól számított 12 tengeri mérföldes (22,2 km-es) zóna – az ún.: parti tenger (ang.: territorial sea) – ahol a parti államot mindazon jogok megilletik, amelyeket a saját szárazföldi államterületén szokásosan gyakorol (vagyis a teljes szuverenitása kiterjed a vízfelszínre, a felszín alatti vízoszlopra, a vízoszlop alatti tengeri aljzatra és altalajra, valamint a vízfelszín feletti levegőoszlopra. Minden – e 12 mérföldes határon túli – tengerrész a nyílt tenger (ang.: high seas) nemzetközi vizeihez (ang.: international waters) tartozik. A parti állam azonban a nyílt tengernek a saját parti tengerével szomszédos részén három meghatározott övezetben különböző mértékű felhatalmazással rendelkezik és az egyes övezetekben bizonyos jogokat gyakorolhat.

A tengeri államterület részei, a parti tenger és a nyílt tenger különböző övezetei.
Forrás: rajzolta: Dr. Balogh Tamás

A hajóroncsok jogi helyzete
Forrás: összeállította: Dr. Balogh Tamás

 

A jogosultság terjedelme:
A hajóroncsokat eredetileg pusztán közlekedési eszköznek tekintették, így értéküket is csupán a beépített/felhasznált építőanyagok, gépek és felszerelés értéke, illetve a rajtuk szállított rakomány (valamint személyszállító hajók esetében az utasok személyes holmijának) értéke alapján határozták meg, s a mentési jogon kívül nem is foglalkoztak velük. A történeti roncsok jogi helyzetét a nemzetközi jogban végül csak az 1980-as években rendezték több lépésben. 1) Először az Európa Tanács nevelésügyért és kultúráért felelős bizottsága vette napirendre a kérdést, amikor 4200-as számú jelentésében és 848-as számú ajánlásában a történeti roncsok védelmére vonatkozó európai egyezmény megalkotását javasolta 1976-ban és 1978-ban. Ez volt az első eset, amikor az addig csak a szárazföldön lévő tárgyakra használt kulturális örökség fogalmát a legalább 100 éve víz alatt fekvő régészeti jellegű tárgyakra is alkalmazták. 2) A csak Európa egy részén érvényes – regionális – szabályozási javaslatot (amely nyomán végül is akkor nem született európai egyezmény) 1982-ben már univerzális szabály követte, amikor az UNCLOS 149. és 303. cikke a tengerben lévő régészeti és történelmi jellegű tárgyakként rendelkezett a hajóroncsokról a nyílt tengerben fekvő lelőhelyek és az onnan származó leletek nemzetközi védelme, illetve lelőhelyek engedély nélküli feltárása, a leletek illegális kereskedelme elleni közös fellépés érdekében. Ez volt a ténylegesen is hatályba lépett legelső nemzetközi szabályozás a történeti roncsok vonatkozásában. 3) Végül 2001-ig kellett várni, amíg az UNESCO égisze alatt (de az 1978-as európai javaslat meghatározó elemeinek átvételével) megszületett az első speciális nemzetközi egyezmény a víz alatti kulturális örökség védelméről. Az egyezmény célja a kincskeresés, valamint a profit-célú régészeti kutatás megszüntetése, a nemzetközi vizekben zajló tevékenység szabályozása, szakmai minimum felállítása, valamint a területileg, illetve kulturálisan több ország által érintett lelőhelyek kutatásának elősegítése. Az egyezmény a víz alatti kulturális örökség tárgyait az emberiség közös kulturális öröksége részének ismeri el, amelynek megőrzéséről, roncsolás-mentes feltárásáról, megismertetéséről, az ezt segítő oktatási és szabadidős lehetőségek használatáról és fejlesztéséről gondoskodni kell. Az egyezmény ezért kötelezővé teszi a lelőhelyek védelmét és azt, hogy csak a víz alatti régészet szakértői tárhassák fel azokat. Az egyezmény 2. cikk (5) bekezdése azt is egyértelműen rögzíti, hogy a víz alatti kulturális örökség értékeinek helyben történő megőrzése elsőbbséget élvez az érintett örökségre irányuló bármilyen más tevékenységhez (pl.: kiemeléshez, restauráláshoz, bemutatáshoz, stb.) képest. Az egyezmény számos részletszabályt tartalmaz a megfelelő védelem érdekében:

 

A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezmény alapján teljesítendő kötelezettségek. Mivel az egyezményt Magyarország is aláírta, a kötelezettek között magyar állampolgárok szerepelnek, de értelemszerűen minden, az egyezményt aláírt ország állampolgárát ugyanezek a kötelezettségek terhelik.
Forrás: összeállította: Dr. Balogh Tamás

 

Mit jelent mindez konkrétan a TITANIC esetében?
A tulajdonosi minőségre (mentésre és találásra), az állami joghatóságra (szabályozásra és bírói eljárásra) és a jogosultságok terjedelmére (a jogokra és kötelezettségekre) vonatkozó nemzetközi szabályok fényében a TITANIC roncsainak jogi helyzete a következő.

Ki a TITANIC roncsainak jogos tulajdonosa (illetve a mentésükre jogosult jogutód)?

A TITANIC roncsait az óceánjáró elsüllyedése után 73 évvel, 1985. szeptember 1-én fedezte fel egy amerikai-francia kutatócsoport, az óceánkutatásra szakosodott Woods Hole Oceanográriai Intézet (Woods Hoole Oceanographic Institute – WHOI), illetve a Francia Tengerkutató Intézet (Institut français de recherche pour l’exploitation de la mer – IFREMER) munkatársai, Robert Dudane Ballard és Jean-Louis Michel vezetésével. Az expedíció egy elsüllyedt amerikai atom-tengeralattjáró utáni kutatás fedő-sztorija, a TITANIC roncsainak megtalálása pedig ennek a szerencsés mellékhatása volt csupán. A roncsok megtalálásakor mindenesetre kiderült, hogy a 3 800 m-es mélységben fekvő lelőhely a legközelebbi szárazföldtől – a kanadai Új-Fundlandtól – is 340 tengeri mérföldre (629,7 km-re), vagyis jócskán a nyílt tengeren, nemzetközi vizeken, a kanadai és az amerikai joghatóságon túl található.

A TITANIC roncsairól ismert kép fokozatos változása (fent: 1912-1985 között, amikor a roncsok felfedezése előtt az elsüllyedt hajót még intaktnak képzelték, középen: 1985-2012 között, s a lenti ábrán 2012-től. Ez utóbbi képen a „Big piece” is feltüntetésre került. A „Nagy darab”, vagyis a C78-81-es luxuslakosztályok oldalfalán látható ökörszem-ablakok alatt (a lemez alsó széle mentén) a D-fedélzeti I. és II. osztályú konyhához tartozó ablaknyílások töredékei is fennmaradtak. A roncsdarab bal alsó sarkán hosszan lenyúló lemezt azonban a könnyebb kezelhetőség érdekében a kiemelést követően levágták, vagyis megváltoztatták az eredetit. A roncsokon landoló tengeralattjárók hasonló módon okoznak sérüléseket a TITANIC-on. Robert Ballard 2004. évi megfigyelése szerint a károsodást egyrészt az ütközések mechanikus hatása idézi elő, ami behorpasztja, eldeformálja a több mint száz éve a víz alatt lévő, elvékonyodott acéllemezeket, másrészt az a tény, hogy még a legenyhébb ütközés is megsérti a hajóroncs felületére telepedett vékony szervesanyag-réteget, amely viszonylagos védelmet nyújt a felszíni rozsdásodás ellen. Ott, ahol a tengeralattjárók a roncsnak ütközve megsértették, vagy lesodorták ezt a réteget, agresszív rozsdásodás indult meg. Ezeket a károk megelőzhetők, hiszen a részletes képalkotás egy lehetséges irány a roncsok és az általuk képviselt eszmei érték tartós – beavatkozás- és roncsolásmentes – megőrzésére. Ennek eszköze a fotogrammetriai eljárásokkal rögzített nagy felbontású, térben forgatható és virtuálisan bejárható 3D modell (lásd a letölthető videón). Egy ilyen modell elkészítéséhez az első, legfontosabb munkálatokat – az orr- és a tart-rész oldal- és felülnézeti fotómozaikjait – a 2012-es nagy felmérés adatai alapján már elkészítették.
Forrás: Balra fent WHOI, balra középen: Google Earth, a többi ábrát rajzolta: Dr. Balogh Tamás
 A TITANIC nem volt hadihajó, így a lobogó szerinti Nagy-Britannia immunitása – és tulajdonjoga – sem terjed ki rá. A hajó magántulajdonban állt. Tulajdonosa a White Star Line hajótársaság volt, amelyet eredetileg 1854-ben alapítottak, de 1867-ben csődbe ment, a nevét és jelképeit pedig a National Line igazgatója, Thomas Henry Ismay vásárolta meg 1868. január 18-án. Üzemeltetésére hozta létre társaival – William Imrie és George Hamilton Fletcher hajótulajdonosokkal – együtt az Ismay, Imrie and Co. vállalatot. Ez a cég lett az 1869. szeptember 6-án bejegyzett közös vállalat, a White Star Line márkanév tulajdonosává is vált (és e név alatt szolgáltatást nyújtó), Oceanic Steam Navigation Company anyavállalata. Az Oceanic Steam Navigation Co-t azonban 1902. május 17-én felvásárolta az amerikai John Pierpoint Morgan tulajdonában álló International Mercantile Marine tröszt (ezt követően az Ismay, Imrie and Co-t is felszámolták, 1913. június 30-án). A TITANIC tehát egy olyan brit vállalaté volt, amelyet egy amerikai állampolgár tulajdonában álló vállalatcsoport birtokolt. A hajó katasztrófája után a túlélők, illetve az áldozatok hozzátartozói a biztosítási ügyeket, valamint a kártérítési és egyéb pereket az Oceanic Steam Navigation Co-val szemben kezdeményezték, jellemzően a partot érésüket követően helyben elérhető bírói fórumok, vagyis az Egyesült Államok bíróságai előtt. A roncs jogi helyzetével azonban az 1985-ös megtalálásukig nem foglalkoztak. Időközben viszont a tulajdonos is megváltozott: az International Mercantile Marine 1926-ban eladta a White Star Line-t a brit Royal Mail Steam Packet Company-nak, amely 1931-ben átalakult és Royal Mail Lines néven működött tovább. 1934. május 10-én a Cunard Line és a White Star Line atlanti járatait (a két társaság flottájából csupán 15, illetve 10 hajót) a Cunard-White Star Line nevű közös vállalatba vonták össze. (A White Star ausztráliai és új-zélandi járatai nem vettek részt az egyesülésben, ezeket 1934-ben a Shaw, Savill and Albion Line-ra ruházták át, amelytől 1965-ben a Furness Withy & Co, 1970-ben pedig a hongkongi hajótulajdonos C.Y. Tung vásárolta meg, akitől 1990-ben a német Hamburg Süd hajózási társasághoz kerültek). A Cunard-White Star Line-t 1949 végén felvásárolta és 1950-től a saját nevén üzemeltette tovább a Cunard Line, amely 2005-ben a brit és panamai bejegyzésű, izraeli-amerikai tulajdonú Carnival Corporation részévé vált.

A Cunard Line-t 1994-ben hívták fel nyilatkozattételre, amikor először került amerikai bíróság elé a TITANIC roncsainak ügye. Ekkor az USA Kelet-virginiai Kerületi Bírósága járt el abban az ügyben, amelyet az R.M.S. TITANIC Inc. (a továbbiakban: RMST) kezdeményezett annak érdekében, hogy a leletek mentésére jogosult birtokon belüli jogutódként ismertesse el saját magát, így kizárólagos és egyedüli tulajdonosa lehessen a TITANIC roncsai közül felszínre hozott leleteknek és jogot nyerjen a mentés folytatására. A bíróság ekkor széles nyilvánosság előtt tette közzé az igénybejelentés lehetőségét, ám sem az egykori tulajdonos (az Oceanic Steam Navigation Co.) akkori jogutódja (a Cunard Line), sem a TITANIC katasztrófája miatt helytállásra kötelezett biztosítótársaságok (vagy jogutódjaik) nem jelentkeztek, s mivel más igénylő sem jelentett be igényjogosultságot, az ügyet lezárták és kizárólagos mentési jogosultként az RMST-t ismerték el.

Az RMST az 1992-ben alapított jogutódja annak a TITANIC Ventures Inc. nevű vállalatnak, amelyet a floridai G. Michael Harris tengerkutató és a connecticuti George Tulloch, a BMW legnagyobb amerikai forgalmazója alapított a TITANIC roncsmentésére, még 1986 októberében. A Titanic Ventures Inc. a lelőhely azonosításában közreműködő francia IFREMER-rel közösen 1987-ben 1 800 tárgyat hozott felszínre a roncsok közül egy 6 millió dollár értékű, 32 merülésből álló expedíció keretében. A felszínre hozott leletek ügyét 1993-ban a mentési díj (praktikusan a leletek megtartása) érdekében a francia közigazgatási bíróság elé terjesztették, amely a felszínre hozott tárgyak tulajdonjogát azzal a feltétellel ítélte meg a TITANIC Ventures Inc. javára, hogy nem értékesíti őket külön-külön, hanem gyűjteményként egyben tartja a teljes kollekciót. A megítélt jogok alapján további expedíciókra került sor, mígnem a francia ítélettel birtokon belülinek elismert RMST amerikai bíróság előtt is kezdeményezte a kizárólagos jogosultként történő elismerését 1994-ben.

1996-ban azonban egy másik mentési jogot igénylő fél is jelentkezett, kétségbe vonva az RMST jogainak kizárólagosságát (azon az alapon, hogy az RMST 1994-1996 között nem végzett leletmentést, míg korábban éves rendszerességgel, 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben is sor került leletmentő expedíciókra). A bírói ítélet alapjául egy korábbi mentési ügyben kimondott verdikt jelentette precedens (az úgynevezett Mavis-ügy másodfokú ítélete, vagyis a „Mavis II. sztenderd”) szolgált. Ennek alapján a bíróság elfogadta, hogy a roncsoktól való átmeneti távolmaradás nem jelenti a birtoklás tényének megszűnését és azt vizsgálta, hogy 1) a mentési tevékenység a körülmények fényében ésszerű-e, 2) a birtokban lévő igazolta-e, hogy a mentési műveletek folyamatban vannak és 3) sikeres-e a mentés. A bíróság úgy találta, hogy az RMST mindhárom vizsgálati szempontnak megfelelt, ezért megerősítette a mentési jogai kizárólagosságát.

1998-ban újabb kihívó jelentkezett, amikor Christopher S. Harver, a Deep Oceans Expeditions nevű cég tulajdonosa azzal érvelt, hogy a birtokban lévő RMST roncsmentő tevékenységét nem akadályozza az, ha egy másik vállalkozás turistautakat szervez a roncs megtekintése és fotózása érdekében.
A bíróság azonban nem osztotta az álláspontját és az ítéletében kimondta egyebek között azt, hogy
1) a mentést végző társaság helyrehozhatatlan károkat szenvedne, ha a látogatók jelenléte a mentés biztonságát veszélyeztetné és a munkavégzést hátráltatná,
2) a turisztikai célú látogatás és roncsfotózás a mentés céljával és szellemiségével egyébként is ellentétes, ezért
3) bár a látogatás és a fotózás is kétségtelenül a mentési jog részjogosítványa, a mentési jogot nem lehet eszerint több fél között megosztani.
Az ítéletnek az a része egyértelmű, amely a turisztikai hasznosítást is a mentési jogosult kizárólagos jogai részeként értelmezi. Nem világos azonban az, hogy hogyan lehet ellentétes a mentés céljával és szellemiségével a roncsok eredeti állapotban történő, a lelőhely bolygatásával nem járó, helyszíni megtekintése, ahhoz képest, hogy a felszínre hozatalt – vagyis a lelőhely bolygatását – követően is ugyanezeket a roncsokat nézhetik meg az emberek, éppen csak az eredeti összefüggés-rendszerükből kiragadva (de kétségtelenül konzervált állapotban).

1999-ben az RMST jelentős átalakuláson ment keresztül, amennyiben G. Michael Harris a cég részvényesi közösségének egy részével (Arnie Gellerrel, Joseph B. Marsh-sal és John Joslynnal) együttműködve kiszorította az alapító társtulajdonos George Tulloch-ot a vállalkozásból (aki rövid 5 évvel később – 59 éves korában – meg is halt). Ekkor Harris és Geller igazgatói posztja kivételével az összes igazgatói státusz megszűntetésével átszervezték a céget és megnyitották az első állandó TITANIC-kiállítást a floridai Orlandóban.

2004 óta a cég a Premier Exhibitions néven létrehozott kiállítás-szervező cég divíziójaként működött, mint a „TITANIC – The Artifact Exhibition” (TITANIC – A műtárgykiállítás) c. tárlaton bemutatott gyűjteményi anyag tulajdonosa.

2009-2012 között a cég – érzékelve a tudományos körök távolságtartását (amelyek kezdettől ellenezték a tisztán profitorientált leletmentést és differenciáltabb megközelítést javasoltak, amely jobban tiszteletben tartja azt a tényt, hogy a lelőhely a katasztrófában elpusztult 1 496 ember halálának helyszíne is egyben) – a Premier Exhibitions tulajdonosai látványosan igyekeztek kiegyensúlyozott és érdemi együttműködést kialakítani a TITANIC roncsainak megőrzéséért és a kezelésére vonatkozó szabályok kidolgozásáért felelős amerikai állami hatóságokkal és tudományos szervezetekkel. Ennek eredményeként kerülhetett sor a centenáriumi merüléssorozatra 2012-ben. Ennek a Nemzeti Oceáni- és Légköri Adatközpont (National Oceanic and Atmospheric Administration – NOAA) által kijelölt, tisztán tudományos célja a hajóroncs teljes fotómozaikjának és a roncsmező első teljes térképének elkészítése, valamint a roncsot érintő óceanográfiai (mikrobiológiai, stb.) kutatásoknak az elvégzése volt. Ez nemcsak a roncsmezőn szanaszét heverő több százezer tárgy azonosításához járult hozzá, de segítséget nyújtott többek között ahhoz is, hogy jobban megérthessük az állagromlás folyamatát és előre jelezhessük a degradáció várható ütemét.

2016-ban a Premier Exhibitions csődvédelmet kért, mivel hosszútávú befektetései elvonták a tőkéjét a rövidtávú kötelezettségei teljesítésétől. A hitelezőket ekkor az R.M.S. TITANIC Inc. törzsrészvényeinek eladásával igyekeztek kielégíteni.
2018 őszén – többszöri sikertelen értékesítési kísérletet követően – az illetékes floridai csődbíróság kimondta, hogy az 1987-2010 közötti nyolc expedíció során felszínre hozott, 5 500 tárgyból álló gyűjteményt (továbbá az 1 570 órányi – ebből több mint 260 órányi 3D – filmanyagot és több mint 500 000 digitális fényképfelvételt) 19,5 millió dolláros kikiáltási árról induló nyílt árverésen, és egyben – nem darabonként – kell értékesíteni. A greenwich-i Nemzeti Tengerészeti Múzeum és a belfasti Észak-írországi Nemzeti Múzeum ekkor konzorciumot alakított a gyűjtemény megvásárlására és a leletek méltó (egyetlen, egységes állandó kiállításként, Belfastban történő) megőrzésére. Részben brit állami támogatásból, részben nemzetközi közadakozásból, részben a roncsokat 1985-ben felfedező Robert Duane Ballard és a tragédiáról 1997-ben sikerfilmet forgató James Cameron támogatásával 10 millió dollárt gyűjtöttek össze még az árverési határidő előtt, a Premier Exhibitions azonban legalább 20 millió dollárért lett volna hajlandó megválni a 200 millió dollár értékűre becsült gyűjteménytől, így azt végül árverésre bocsájtották. Az új tulajdonos három árfolyam-kockázati alap – az Apollo Global Management (New York), az Alta Alapkezelési Tanácsadó (New York) és a PacBridge Capital Partners (Hong Kong)– alkotta konzorcium az eredeti, 19,5 millió dolláros kikiáltási áron jutott hozzá a gyűjteményhez és az R.M.S. TITANIC Inc. tulajdonjogához. Az új tulajdonos kizárólag turisztikai vonzerőnek tekinti a leleteket. Kezelésükkel az Experimental Média Csoportot bízta meg, amelyet Alex Klingelhofer vezérigazgató irányít. A tranzakcióval az R.M.S. TITANIC Inc. az Experimental Média Csoport leányvállalatává vált.
2020 januárjában a csoport 108 – addig restaurálás alatt álló, vagyis korábban nem látható – leletet mutatott be Las Vegasban.
Ki és milyen alapon gyakorolja a joghatóságot a TITANIC roncsai felett?
Tekintve, hogy a TITANIC roncsai nemzetközi vizeken – az állami joghatóságon túl – fekszenek, a legközelebb fekvő parti államokat (Kanadát és az USA-t), valamint a történelmi/régészeti/kulturális származás szerinti országokat (elsősorban Nagy-Britanniát) együttműködési kötelezettség terheli a roncs védelmében és az illegális leletmentés megakadályozására az UNCLOS 149. és 303. cikke alapján. Az egyezmény alkalmazását azonban nehezíti, hogy az érintett államok közül az USA még nem írta alá. Ezért a TITANIC roncsai ügyében az Atlanti-óceán mindkét partján eljárt bírói fórumok az eljárásuk jogalapját – azaz a joghatóságukat – egészen különböző körülményekre alapították.
Az 1993-as franciaországi perben a francia közigazgatási bíróság azon az alapon járt el, hogy a francia állam – a TITANIC nyughelyének felkutatására irányuló expedícióban való részvételére tekintettel (hiszen az IFREMER állami tulajdonú), mint találó, illetve a hajón egykor utazó francia utasokra tekintettel, mint az UNCLOS szerint történelmi és kulturális származás szerinti ország – rendelkezik joghatósággal az ügyben.
Az amerikai bíróság eljárását a találói minőség (pontosabban a roncsok megtalálásában közreműködő WHOI amerikai jogalanyisága) elvileg szintén megalapozhatta volna, de – mint azt korábban már bemutattuk – az amerikai joggyakorlat nem ismeri el a megbízás nélkül mentést végzők birtokon belüliségét, így erre nem lehetett joghatóságot alapítani. Az UNCLOS rendelkezéseire szintén nem, mivel az Egyesült Államok nem írta alá az egyezményt, így annak előírásai nem kötelezők rá és nem is hivatkozhat azokra a saját eljárása érdekében. Akkor mégis milyen alapon gondolja úgy az USA, hogy szabályozhatja a roncsok jogi helyzetét? Az amerikai bíróságok szerint egy amerikai nemzeti jogszabály – a roncsok nyughelyének felfedezését követően 1986-ban elfogadott R.M.S TITANIC Emléktörvény (Memorial Act) – biztosít jogalapot számukra az eljáráshoz. Vagyis az Egyesült Államok – a nemzetközi kapcsolatok világában egészen példátlan módon – látszólag azt várja el az összes többi országtól, hogy egy tisztán amerikai törvényt fogadjanak el magukra nézve érvényesnek és annak érvényét elfogadva, egy amerikai belső jogi szabályban testet öltő egyoldalú (amerikai) törvényhozói akaratnak vessék alá saját magukat. Valójában ennél prózaibb a helyzet: az USA ugyanis nem részese az UNCLOS-egyezménynek, ezért az abban megállapított rendelkezéseket sem alkalmazhatja. Emiatt sebtében elfogadták az R.M.S. TITANIC Emléktörvényt, amely az UNCLOS-szal lényegében megegyező tartalmú szabályok alkalmazását írja elő, kifejezetten a TITANIC kutatásával kapcsolatos amerikai hatósági magatartások szabályozására (az USA kormánya így biztosította azt, hogy a nemzetközi jogban elfogadott elvek szerint járhasson el akkor is, ha egyébként nem csatlakozott az e szabályok alkalmazását lehetővé tevő egyezményhez). Az R.M.S. TITANIC Emléktörvény legfontosabb hatása mégis az, hogy az Egyesült Államok Nemzeti Oceáni- és Légköri Adatközpontját jelölték ki és hatalmazták fel arra a feladatra, hogy nemzetközileg is alkalmazható iránymutatást dolgozzon ki a tudományos és szakmai szempontból is megfelelő mentés és kutatás lebonyolításának keretrendszereként. Mivel az amerikai törvény kifejezetten rögzíti, hogy az amerikai állam a TITANIC nyughelyével és roncsaival összefüggésben semmilyen tulajdoni igényt nem támaszt, az R.M.S TITANIC Emléktörvényben kifejezésre jutó egyoldalú amerikai szabályozás tulajdonképpen nem más, mint egy olyan nemzeti szabály, amely rögzíti, hogy a nyílt tengerben fekvő roncsok védelme érdekében más államokkal való együttműködésre köteles amerikai állam milyen magatartási szabályok szerint tesz eleget az együttműködési kötelezettségének. (Pontosan ilyen szabályt kellett volna alkotnia az Egyesült Államoknak abban az esetben is, ha csatlakoztak volna az UNCLOS egyezményhez, amelynek a 303. cikke szól az államok nemzetközi vizekben fekvő roncsok védelme érdekében történő együttműködési kötelezettségéről.)
Ugyanezen az elvi alapon jött létre az amerikai-brit-francia-kanadai TITANIC Megállapodás is, amely ún.: kooperációs célú nemzetközi egyezmény. Rendelkezéseinek szellemisége egybevág az R.M.S. TITANIC Emléktörvényben elfogadott ajánlással, amennyiben foglalkozik a fosztogatással, a nem kívánt mentéssel és a TITANIC roncsaihoz vezetett egyéb tevékenységekkel, valamint a roncsok védelmének fokozásával. Az egyezmény a lelőhely „in situ – helyben történő – megőrzését részesíti előnyben, különösen a hajótest két nagy darabja (az orr- és a tatrész) tekintetében, s megerősíti, hogy a leletek ellenőrzött visszanyerése, illetve mentése a törmelékmezőn található roncsokra és tárgyakra korlátozódik. A megállapodás tárgyalását az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kanada képviselői 2000. január 5-én zárták le, s az Egyesült Királyság 2003. november 6-án ratifikálta is a megállapodást. Az Egyesült Államok 2004. június 18-án írta alá az egyezményt, ám a hatályba lépéshez szükséges nemzeti jogalkotásra csak 2017. május 5-én került sor (a megerősítő okiratot azonban csak 2019. november 18-án helyezte letétbe Mike Pompeo amerikai külügyminiszter az egyezmény végrehajtását felügyelő Nagy-Britannia Külügyminisztériumánál). Amikor ez megtörtént, az USA-ban is szigorú szabályok léptek érvénybe. Az egyezmény becikkelyezéséről szóló törvény 113. cikke például előírja, hogy „Senki sem végezhet kutatást, feltárást, mentést vagy egyéb tevékenységet, amely fizikailag megváltoztathatja vagy zavarhatja az RMS TITANIC roncsát vagy a roncsmezőt, kivéve, ha a kereskedelmi miniszter engedélyezte azt a Titanic megállapodás rendelkezéseinek megfelelően.” A megállapodás elfogadásával az amerikai joghatóság kérdése nemzetközi jogi rendezést nyert, s a amerikai bírósági szervezetben az Egyesült Államok Keleti-virginiai Kerületi Bíróságának admiralitási ügyekben illetékes tanácsát jelölték ki a TITANIC-kal kapcsolatos amerikai ügyek elbírálására. A bíróság összes ítélete – egészen a 2020. évi legutóbbi döntésig – összhangban állt az 1986. évi R.M.S. TITANIC Emléktörvénnyel, a NOAA iránymutatásaival és a TITANIC Megállapodás rendelkezéseivel. Különösen a bíróság 2010-ben hozott ítélete, amely kifejezetten megkövetelte, hogy a tárgyak gyűjteményét „a NOAA Irányelvekben, a Nemzetközi Megállapodásban elismert szakmai szabványoknak, valamint a szövetségi tulajdonban lévő és kezelt régészeti gyűjtemények kezelését szabályozó szövetségi rendeleteknek megfelelően kezeljék”.
Amerikai részről ez a két legfontosabb jogforrás, mivel az USA sem az UNCLOS egyezménynek, sem a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló nemzetközi egyezménynek nem részes állama, így azok rendelkezései az amerikai jogalanyokra nem érvényesek.
Mire terjednek ki a tulajdonosi jogok a TITANIC roncsai tekintetében?
A mentési jog terjedelme hagyományosan minden jogszerű tevékenységre kiterjed, amely a tengeri vészből mentendő hajó és rakománya biztonságba helyezéséhez szükséges. A tengeri mentésnek ezt a gyakorlatát azonban nehezebb az olyan hajókra vonatkozóan követni, amelyek megmeneküléséről a fenti értelemben már szó sem lehet, hiszen annyira hosszú ideje elsüllyedtek, hogy a roncsaik közül visszanyerhető tárgyak eredeti funkciójukban már nem is használhatók, legfeljebb jelképei lehetnek korábbi önmaguknak, a kornak, amelyből származnak, a kultúrának, amely fontosnak tartotta, előállította és felhasználta azokat, s az embereknek, akikhez tartoztak – vagyis nincs tényleges értékük, de a bennük megtestesülő eszmei érték annál nagyobb. A hagyományos tengeri mentés esetén általánosan elfogadott, illetve megengedhetőnek tartott tevékenységek (mint például a hajóban történő kisebb károkozás egy nagyobb kár bekövetkezésének megelőzésére) tehát nem feltétlenül alkalmazhatók a történeti roncsok esetében, ahol a legnagyobb kár jó eséllyel pont annak az eszmei értéknek a károsodása, vagy megsemmisülése, amely a roncsokban testet ölt.
A TITANIC roncsaival kapcsolatos amerikai perek története így pontosan a mentési jog hagyományos részjogosítványai közül a TITANIC esetében is aggálytalanul gyakorolható jogosultságok azonosításának a története: Az 1993-as és 1994-es perekből kiderült, hogy a TITANIC-ra vonatkozó mentési jog azzal a feltétellel terjed ki a hajóroncs megbontása nélkül felszínre hozható leletek kiemelésére és tulajdonosként történő birtoklására, ha azokat meg nem bontható gyűjteményként, folyamatosan egyben tartják (nem értékesítik egyesével, vagy kisebb-nagyobb részletekben). Az 1996-os per óta világos, hogy a roncsoktól való átmeneti távolmaradás nem vezet a birtoklás tényének megszűnéséhez, ha a mentési tevékenység a körülményekre tekintettel ésszerű, illetve, ha a birtokban lévő igazolta a mentés folyamatosságát, valamint, ha a mentés sikeres. Az 1998-as per alapján pedig az is tudható, hogy a turisztikai célú látogatás és roncsfotózás szervezése a mentési jog szerves része, de másokkal nem megosztható, mivel a mentést végző társaság helyrehozhatatlan károkat szenvedne, ha a látogatók jelenléte a mentés biztonságát veszélyeztetné és a munkavégzést hátráltatná, illetve mivel a túraszervezés a mentés céljával és szellemiségével is ellentétes (ezen az alapon egyébként a mentési jog jogosultja sem gyakorolhatná a túraszervezés jogát, ehhez képest 2019-ben szerződést kötött a víz alatti roncstúrák szervezésére az OceanGate nevű vállalattal, amely fejenként 100 000 dollárért, azaz több mint 31 millió forintért kínálja a részvétel lehetőségét). A mentési jog fenti feltételeknek megfelelő – jogszerű – gyakorlása azzal is együtt jár, hogy a kimentett tárgyak tulajdonosául elismert mentést végző a tulajdonába került leleteket kiállíthatja és a nyilvánosságnak bemutathatja (különösen akkor, ha mentési jogosultságát már eleve is arra tekintettel ismerték el, hogy a mentés révén gondoskodik a leletek jövő nemzedékek számára történő megőrzéséről). A mentést végző jogai tehát kiterjednek a roncsok feltárására, a roncsokból származó leletek felszínre hozatalára és állagmegóvására, a roncsok fotózására és filmfelvételek készítésére, valamint a leletek kiállítására és bemutatására, s mindezen jogok kizárólagos gyakorlására.
Ezt a kört tágította ki a 2020. május 18-i legfrissebb ítélet a roncsba való belevágás jogával, amellyel érdemes alaposabban is megismerkedni. Rebecca Beach Smith eljáró bíró az eljárási jogosultságát az Egyesült Államok Keleti-virginiai Kerületi Bíróságának 1994-ben történt kijelölésére és illetékességének 2019-ben történt megerősítésére alapozta. A bíró a TITANIC Marconi-típusú rádiótávírójának és a kapcsolódó berendezéseknek a hajóroncsba történő belevágás útján történő felszínre hozatala engedélyezése érdekében indított perben elismerte az RMST kérelmének megalapozottságát, amely a bíróság korábbi eljáró bírója által 2000. július 28-án hozott ítélet megváltoztatására irányult. A korábbi ítélet határozottan kimondta, hogy „tilos a roncsokba történő bármifajta belevágás, vagy a roncs bármely részének leválasztása”. Smith bíró azonban helyt adott az ítélet megváltoztatására irányuló keresetnek egy olyan precedens alapján, amely lehetővé teszi a korábbi bírói ítélet megváltoztatását akkor, ha olyan új bizonyítékot mutatnak be, amelynek fényében a korábbi ítéletet nem lehetett volna meghozni. Smith bíró ilyen „új bizonyítéknak” ismerte el „azokat a tanúvallomásokat és harmadik személyektől származó jelentéseket és más bizonyítékokat, amelyek a távírószoba körül fokozódó állagromlásról számoltak be. […] Nargeolet úr, az RMST 2020. évi tervezett expedíciójának víz alatti kutatási igazgatója és társ-vezetője a hajóroncs állapotáról rendezett konferencián arról számolt be, hogy a távíró-szoba körül és felette nagyarányú állagromlást tapasztalt. […] David Gallo, ugyancsak a 2020-ra tervezett expedíció másik társ-vezetője megerősítette ugyanezt. […] A bíróság megtekintette továbbá azokat, az említett konferencián is bemutatott fényképeket, amelyek igazolják a fedélzeten növekvő összeomlást, amely az idők folyamán a távíró-szoba körül bekövetkezett.” A bíró elismerte, hogy a NOAA – mint a roncs törvényes és szakszerű kezelésére vonatkozó feltételek megállapítására kijelölt amerikai szerv – „álláspontja szerint ezek »az új bizonyítékok« elégtelenek a 2000-ben hozott ítélet megváltoztatásához, mivel a roncs folyamatos állagromlása közismert tény, amelyhez képest a fotókon semmi új nem látható, hiszen a fokozódó állagromlás problémája már a 2000-res ítélethozatalkor is ismert és a döntésnél értékelt körülmény volt. […] A NOAA ráadásul ellenkérelmében bemutatta több olyan, tengeri régészetben és feltárásban jártas szakember tanúvallomását is, amelyek szerint tudományosan nem lehet alátámasztani azt, hogy az állagromlásnak az RMST által előadottak szerinti súlyos mértékig történő fokozódása pontosan mikor fog bekövetkezni”. A bíró ennek ellenére „egyetértett az RMST-vel abban, hogy a fokozódó állagromlás helye és kiterjedése a távírókészülék történeti és kulturális jelentőségére tekintettel megalapozza a 2000. július 28-án hozott ítélet módosítását. […] Ezért a bíróság, bár nem tartja szükségesnek a 2000. július 28-i ítélet teljes egészének felülvizsgálatát, azt egy ponton mégis módosítja annak a tárgynak a visszaszerzésére vonatkozó egyedülálló lehetőségre tekintettel, amely hozzátartozik a TITANIC elvesztése, a túlélők és a süllyedésben elhunytak kitörölhetetlen emlékéhez”.
Ítélete indoklásában a bíró elemezte az RMST kérelmének a nemzetközi TITANIC Megállapodáshoz való viszonyát is. Ennek keretében emlékeztetett rá, hogy a megállapodás 4. cikkelye, valamint függelékének 9., 11. és 19. szakasza magában foglalja a hajótestbe való behatolás lehetőségét is, „ha az nem jár más leletek, vagy emberi maradványok bolygatásával”, általánosan tiltva a hajótesten belüli leletgyűjtést, „kivéve, ha az igazolt oktatási, tudományos vagy kulturális érdekből történik, a TITANIC és/vagy a jelentős fenyegetettségnek kitett egyes leletek épségének megóvását is beleértve”, feltéve, ha „bizonyítják, hogy a projekt várható előnyei ellensúlyozzák a lehetséges károkat”. A bíró arra is kitért, hogy az amerikai Kongresszus által a megállapodás végrehajtása érdekében 2017. május 5-én elfogadott törvény szerint „senki sem végezhet kutatást, feltárást, mentést, vagy más egyéb, az R.M.S. TITANIC roncsait fizikailag megváltoztató vagy zavaró tevékenységet” csak a Kereskedelmi Miniszternek a megállapodás előírásaival összhangban kiadott engedélye alapján.
A miniszter az őt megillető engedélyezési jog gyakorlására a NOAA igazgatóját hatalmazta fel. A NOAA azonban a perbe beavatkozva nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy az RMST tervezett expedíciója „a nemzetközi TITANIC Megállapodás és a függeléke számos szabályát megsérti”. Különösen azért, mivel az RMST nem tudta igazolni, hogy a projekt minden szakaszának teljes elvégzéséhez megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkezik (a konzerválást és a kezelést is beleértve). Ezen kívül nem készített a TITANIC-ban az expedíció által okozni kívánt károk kezelésére vonatkozó hitelt érdemlő tervet és – a NOAA szerint – nem igazolta a távíró eltávolításához fűződő oktatási, tudományos, vagy kulturális érdek fennállását sem. Végül az RMST a roncsot „fizikailag megváltoztató vagy zavaró” tevékenységhez kötelező előzetes miniszteri engedéllyel sem rendelkezik. Az RMST azonban vitatta a kizárólagos mentési joggyakorlás előzetes miniszteri engedélyhez kötésének alkotmányosságát.
A bíróság az alkotmányossági kérdés vizsgálatát elutasította azon az alapon, hogy az előzetes engedélyezés alkotmányosságának vizsgálata (bár Amerikában – külön alkotmánybírósági szervezet híján – a rendes bíróságoknak is joga van értelmezni az Alkotmányt és eljárhatnak alkotmányossági kérdésekben) meghaladja a 2000. július 28-i ítélet módosítására irányuló felperesi kereset terjedelmét (mivel az RMST kérelme csupán az „új bizonyíték” elve alapján történő ítéletmódosításra irányult). A bíróság azonban a NOAA érvelését sem vette figyelembe azon az alapon, hogy a szervezet nem áll perben, csupán a bíróság támogatójaként (lat.: amicus curiae), önként avatkozott be a perbe és szolgáltatott adatokat a bíróságnak, amelyeket az szabadon mérlegelhet, mivel „ezzel a magatartásával a NOAA úgy tűnik, hogy nem igyekezett érvényesíteni a jóváhagyási jogát, vagy egyéb módon blokkolni az expedíciót”. Mindezen körülményekre tekintettel a bíróság – mérlegelési jogkörével élve (és az ebben a kérdésben egyébként hivatalos nyilatkozattételre egyedül jogosult NOAA szakmai/tudományos érvei ellenére) – úgy találta, hogy az RMST kutatási terve a legtöbb ponton igenis megfelel a nemzetközi TITANIC Megállapodás előírásainak és teljesíti az abban előírt feltételeket. A bíróság ennek alátámasztására előadta, hogy „az RMST által évtizedeken keresztül folytatott pereskedés is bizonyítja a szervezet tengerjogi jártasságát, egyéb tevékenysége pedig a felkutatott leletek megőrzésére való képességét, ezen kívül az RMST számba vette a művelet során a roncsokban potenciálisan okozható járulékos károkat, a perben azonosított oktatási, tudományos vagy kulturális jelentőség pedig több mint elegendő a Marconi-készülék kiemelésének igazolásához”.
Véleményem szerint a bíró nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a NOAA minden amerikai jogalany tekintetében a hajótest károsításával járó expedíciók szervezésének de facto és de jure engedélyező hatósága. Így álláspontom szerint nem lett volna lehetséges olyan távolságtartóan átsiklani a NOAA által kiadott előzetes engedély hiánya felett, ahogyan azt Smith bíró tette, aki a jóváhagyási jog érvényesítését a NOAA-tól várta. Ez azért is nonszensz, mivel a TITANIC Megállapodás végrehajtására az Egyesült Államokban kiadott jogszabály szerint az RMST-nek kellett volna a NOAA-hoz fordulnia a jóváhagyás érdekében, nem pedig fordítva. Azzal, hogy a bíró nem értékelte az RMST mulasztásaként ezt a tényt és az engedély hiánya ellenére is elbírálta a roncsok károsításával történő leletmentés engedélyezésére irányuló kérelmet, véleményem szerint vitatja a NOAA általi előzetes engedélyeztetés kötelező előírásának jogosságát. Azaz indirekt módon lényegében mégiscsak állást foglalt abban a kérdésben, hogy van-e joga az Egyesült Államok Kormányának előzetes engedélyhez kötni a kizárólagos roncsmentési jog jogosultjának joggyakorlását (az ítéletével gyakorlatilag kimondva, hogy szerinte nincs ilyen joga a kormánynak, a mentési jog jogosultját viszont nem csak a roncsolásmentes leletmentés, de a törtneti roncsok károsításával járó mentés joga is megilleti). Azt pedig végképp hibás érvelésnek tartom, hogy a NOAA ne igyekezett volna megakadályozni az expedíciót, hiszen éppen ennek érdekében fordult a bírósághoz. A perbeli státusza ezen nem változtat, hiszen a szándék egyértelmű (s ez után az ítélet után azt már jóval nehezebb lesz érvényesíteni).
Mindezekre tekintettel úgy vélem, hogy Rebecca Beach Smith bíró a TITANIC roncsainak történetében az eddigi legveszélyesebb jogi precedenst teremtette meg, amelyre hivatkozva ettől kezdve a roncs belsejében található bármely tárgyat oktatási, történelmi vagy kulturális jelentőségű tárgynak minősítve, akár a roncs kíméletlen szétbontásával járó leletmentés is kezdeményezhető.

Az amerikai víz alatti régészek azonban bizakodóbbak és emlékeztetnek rá, hogy a bíróság nem semmisítette meg azt a 2000-res végzést, amely szerint a TITANIC testébe nem szabad belevágni vagy oda behatolni különböző tárgyak visszaszerzése céljából. A bíró kijelentette, hogy csupán a Marconi távíró esetében (azaz egy konkrét esetben, nem pedig általános jelleggel) engedélyezi ezt, Ha a mentési jogosult olyan tervet készít a munkálatokról és a kiemelt tárgyak konzerválási, kezelési eljárásáról, amelyet a bíró előzetesen megfelelőnek fogad el (vagyis eleve feltételekhez kötött az eljárás). Azt természetesen senki sem tudja, hogy ez a döntés precedenst teremthet-e, ha folytatódik ez a gyakorlat és az RMST további tárgyak tekintetében is hasonló pert indít a jövőben; jogi szempontból mindenesetre ez egy igen szűk mezsgye lenne, mivel a bíró fenntartotta a mérlegelési jogkörét. A bíró határozata ezzel együtt azt sugallja, hogy az ilyen projektek – a megfelelő körülmények között és a tudományos, illetve a régészeti (valamint a megőrzési) szabályok, s az etikai szempontok szerint helyesnek minősülő okokból – a jövőben is megengedhetők lesznek (különösen, ha a TITANIC roncsainak természetes állagromlása látványosan felgyorsul).

Az ítélet további érdekes fejleménye, hogy a bíró – a távíró kiemelésére vonatkozó tervek általa történő előzetes elbírálása feltételének előírásával – bizonyos mértékben lényegében elvonta a NOAA előzetes engedélyező hatáskörét (hiszen a TITANIC Megállapodás amerikai végrehajtási jogszabálya a NOAA-t hatalmazta fel a kutatási engedélyt kérők kérelmeinek előzetes értékelésére, amit ebben a konkrét esetben most mégis a bíróság fog elvégezni a törvényben kijelölt szervezet helyett). A NOAA hatásköreinek legalább valamelyest történő megőrzésére az jelenthet bizonyos mértékű garanciát, ha a bíró a saját értékelő tevékenysége során a szakmai és etikai szabályoknak való megfelelőség tekintetében kikéri a NOAA szakembereinek a véleményét. Az, hogy így lesz-e mindenesetre csak a jövőben fog kiderülni.

Etikai kérdések:

A TITANIC roncsai közül felszínre hozott leletekből álló gyűjtemény tulajdonosának lenni kötelezettségekkel is jár és olyan felelősség, amelynek komoly (hivatás)etikai – kutatói, régészi, kiállítás-szervezői, stb. – vonatkozásai vannak.

E vonatkozások már az eddig feltárt leletek bemutatásával összefüggésben is felszínre kerültek. Elvégre a leletek kiállítása és bemutatásuk módja nem feltétlenül áll teljes összhangban a mentési jog terjedelmét pontosító bírói ítéletek tartalmával, hiszen – noha a bíróság elrendelte a leletek egységes gyűjteményként történő egyben tartását – azt mégis részletekben (egy részüket az orlandói állandó kiállításban, egy részüket pedig világszerte turnézó vándorkiállításokon) mutatják be. A TITANIC-ról felhozott 5 500 tárgy így sehol sem látható egyszerre, hiszen a világ több különböző városában egyszerre megrendezett kiállításokon a teljes gyűjteménynek szükségképpen csak egy részlete bemutatható (2009-ben például 15 különböző helyszínen volt TITANIC-kiállítás), a vándorkiállításokkal utazó gyűjteményi tárgyak pedig így az orlandói állandó kiállításból is hiányoznak. A látogatói élményt csökkentheti, ha valaki egy bizonyos tárgyra kíváncsi, de az a tárgy épp a világ egy másik pontján „turnézik”, így rögtön viszonylagossá válik a leletanyag jövő nemzedékek számára történő megőrzése, amivel a roncsmentést elsősorban és szokásosan indokolják.

Az ilyen módon történő kiállítás a Premier Exhibitions stratégiája, melyet a cég első –„Body Worlds” címmel az emberi testet bemutató – nemzetközi utazó kiállításán alkalmaztak, amelyhez 33, vitatott eredetű preparált holttestet szereztek. (A washingtoni székhelyű NPR rádió beszámolt róla, hogy a kiállítási bemutatáshoz szükséges tartósítás módszerét feltaláló Günther von Hagens szerint valamennyi holttest olyan európai és amerikai emberektől származik, akik még életükben hozzájárultak tetemüknek a későbbi kiállítási célú felhasználásához, miközben az orosz hatóságok 2001-ben Hagens heidelbergi laborjába küldött 56 holttestet és több száz agymintát foglaltak le Novoszibirszkben, egy olyan személynél, akit hajléktalanok, rabok és kórházi ápoltak tetemeinek illegális kereskedelmével gyanúsítottak).

A kiállítási üzletág mindazonáltal felpörgött. 2009-ben a cég összes bevételének 67%-a a Bodies kiállításból származott, míg a TITANIC-ból csak a 19% (a többi az egyéb kiállításokból, mint a „Dialog in the Dark” – Láthatatlan kiállítás, a „Star Trek, the Exhibition” vagy a „King Tut” – Tutanhamon c. tárlat, stb.). Az RMST azóta a kiállítás-szervezés gondjától is megszabadult. A „TITANIC The Artifact Exhibition” című nemzetközi vándorkiállítást ugyanis immár nem saját maga szervezi, ehelyett csupán a rendezési jogot értékesíti (a gyűjteményt mintegy bérbe adva, kikölcsönözve) az annak bemutatásától hasznot remélő vállalkozásoknak, elsősorban rendezvényszervezőknek és marketingszolgáltatóknak, akik a TITANIC név és az iránta megnyilvánuló érdeklődés erejét is felhasználják ahhoz, hogy tudatosítsák a piacon: „tagjai a klubnak”, ők is profik. Ebben a konstrukcióban az RMST számára a bérleti díj jelenti a hasznot, a bérlők számára pedig a kiállítás jegybevétele és a bérleti díj közötti különbözet, amit növelhetnek, ha a lehető legalacsonyabban tartják a kiállítás megrendezésével összefüggő kiadásaikat. A leletanyag fenntartása nyilván önmagában (az óriási gyűjtemény puszta léténél fogva) is jelentős anyagi erőforrásokat igényel. Ezek előteremtése tehát nemhogy káros vagy kárhoztatni való, de egyenesen szükséges tevékenység. A profitmaximalizálásra való nyers törekvés azonban olykor megbosszulja magát és, a kiállítást kísérő szakértői tevékenység – a fordítások, vagy épp a vándorkiállításhoz szokásosan kapcsolódó, az éppen aktuális kiállítási helyszín kötődéseit bemutató ún.: nemzeti sarkok – felszínességében érzékelhető. Míg egy gyengébb szervezés inkább vándorcirkuszra emlékeztet, addig egy igazán jól sikerült kiállítás képes elfeledtetni, hogy a vándorkiállítások gyakorlata elsősorban mégiscsak a pénzről szól. Ebből a szempontból fontos, hogy a kiállítást kísérő reklámtevékenység nem pótolhatja a szervezők tehetségét, érzékenységét és felkészültségét, még akkor sem, ha ezek a szempontok nyilván jelentéktelenné silányulnak mindaddig, amíg a TITANIC-ról származó leletek bemutatásának nincs olyan célja is, amely az anyagi/piaci előnyök szerzésénél nemesebb lehetne. Mégis úgy vélem, hogy az a jó kiállítás, amely ezekbe a nemesebb célokba is hiteles bepillantást enged azzal, hogy őszintén tiszteli a leleteket és a hozzájuk kapcsolódó emberi sorsokat, s ezek iránt spontán ugyanilyen tiszteletet ébreszt. Hiszen a mélyből felhozott valódi tárgyaknak egyedi hangulata van és ez olyan élményt nyújt, ami nem csak a TITANIC-rajongókat érinti meg (ehhez képest csalódás, amikor a vándorkiállításokban a valódi tárgyak közt gyenge másolatok is megjelennek, a másolat mivoltukra történő bármiféle utalás nélkül), vagy a már említett felszínesség, ami a látogatók egyéni felkészültségétől függetlenül végső soron a kiállítás hozzáadott értékét csökkenti.

Az esetenként tapasztalható gyengeségek nem feltétlenül érthetők, hiszen a kiállítás jövedelmezőségét már a Premier Exhibitions Inc. 2015.02.28-án kelt éves jelentése is megerősítette. Eszerint a cég részvényeinek száma 4,9 M db (2015.05.21.), jegyzett tőkéje 24,5 M $ (2014.08.31.) volt, miközben az RMST birtokában lévő TITANIC-relikviák értéke 218,0 M $ (2014.10.14.). A kiállítások összes látogatója (2015-ben, 7 kiállításon) 24,0 M fő volt, 1 kiállítási felnőtt belépő ára pedig 21,95 $ (elővételben: 19,95 $). Eszerint a 2015-ben eladott belépőjegyek értéke: 526 800 000 $, azaz (akkori árfolyamon) 147 240 600 000 Ft volt. Mivel abban az évben 7 kiállítást tartottak, egy kiállítás átlagosan 75 257 142 $, azaz 21 034 371 428 Ft bevételt termelt. Bár nem tudni, hogy a bevételekkel milyen költségek álnak szemben, de a nagyságrend azt valószínűsíti, hogy ekkora összeg magas minőség biztosítására is alkalmas lehet.

Az etikai szempontok vizsgálata azonban nemcsak az eddig felhozott leletek bemutatásával, de a további leletmentéssel összefüggésben is felvetődhet. Hiszen már a lelőhely 1985-ben történt azonosításakor felvetődött a felszínre hozatal és – ennek ellentéteként – az érintetlenül hagyás kérdése. A két álláspont képviselői közötti vita a roncsokba történő belevágást első ízben engedélyező minapi bírói ítélettel újra felélénkült.

A birtokon belül lévő mentési jogosult számára ugyanis mindeddig csupán a hajótest egyben maradt két nagyobb darabjától (a süllyedés közben kettétört hajótest orr- és a tatrészétől) különváltan heverő roncsok felszínre hozatalát engedték meg. A visszanyert leletanyag a hatalmas daraboktól az egészen apró tárgyakig így is igen változatos. 1998-ban emelték ki például az eddigi legnagyobb leletet, a TITANIC menetirány szerinti jobb oldali külső falazatának egy 27 láb (8 m) hosszú, 12 láb (3,6 m) magas és 15 tonna súlyú összefüggő darabját, amely a tragédia idején üres C 78-as és C 81-es luxuslakosztályok ökörszem-ablakait, s a hajótest szilárd vázát alkotó 300-borda közül 10-nek a C és D fedélzetek közötti szegmensét foglalja magában. Ez az ún.: „Nagy darab” (a „Big piece”). 2000-ben pedig (a roncsmező eddigi leghosszabb – megszakítás nélkül 120 óráig tartó – egyben mindeddig az utolsó emberi részvétellel megvalósított kutatása során) olyan egyedi leletanyagot hoztak felszínre, mint az egyik első osztályú utas lezárt parfümös üvegcséi.

A TITANIC roncsairól ismert kép fokozatos változása (fent: 1912-1985 között, amikor a roncsok felfedezése előtt az elsüllyedt hajót még intaktnak képzelték, középen: 1985-2012 között, s a lenti ábrán 2012-től. Ez utóbbi képen a „Big piece” is feltüntetésre került. A „Nagy darab”, vagyis a C78-81-es luxuslakosztályok oldalfalán látható ökörszem-ablakok alatt (a lemez alsó széle mentén) a D-fedélzeti I. és II. osztályú konyhához tartozó ablaknyílások töredékei is fennmaradtak. A roncsdarab bal alsó sarkán hosszan lenyúló lemezt azonban a könnyebb kezelhetőség érdekében a kiemelést követően levágták, vagyis megváltoztatták az eredetit. A roncsokon landoló tengeralattjárók hasonló módon okoznak sérüléseket a TITANIC-on. Robert Ballard 2004. évi megfigyelése szerint a károsodást egyrészt az ütközések mechanikus hatása idézi elő, ami behorpasztja, eldeformálja a több mint száz éve a víz alatt lévő, elvékonyodott acéllemezeket, másrészt az a tény, hogy még a legenyhébb ütközés is megsérti a hajóroncs felületére telepedett vékony szervesanyag-réteget, amely viszonylagos védelmet nyújt a felszíni rozsdásodás ellen. Ott, ahol a tengeralattjárók a roncsnak ütközve megsértették, vagy lesodorták ezt a réteget, agresszív rozsdásodás indult meg. Ezeket a károk megelőzhetők, hiszen a részletes képalkotás egy lehetséges irány a roncsok és az általuk képviselt eszmei érték tartós – beavatkozás- és roncsolásmentes – megőrzésére. Ennek eszköze a fotogrammetriai eljárásokkal rögzített nagy felbontású, térben forgatható és virtuálisan bejárható 3D modell (lásd a letölthető videón). Egy ilyen modell elkészítéséhez az első, legfontosabb munkálatokat – az orr- és a tart-rész oldal- és felülnézeti fotómozaikjait – a 2012-es nagy felmérés adatai alapján már elkészítették.
Forrás: Dr. Balogh Tamás
 A roncs további leletek kinyerése érdekében történő szándékos károsítása tehát egészen egyedülálló tevékenység, amely mindeddig tilos – egyben a leletek bemutatásával elérni kívánt célokhoz képest szükségtelen is – volt. Ami miatt most mégis újra felvetődött az engedélyezése iránti igény, az a roncsok fokozódó állagromlása, amely a hajótestet alkotó acél 2012-ben elvégzett tudományos vizsgálata alapján a maradványok gyorsuló összeomlásával fenyeget. A TITANIC maradványainak összeroskadása maga alá temetné a hajótestben lévő leleteket, ezért azokat valószínűleg soha többé nem lehetne felszínre hozva újra bemutathatóvá tenni. A mai korszerű képrögzítő és 3D vizualizációs eljárások mellett persze kérdéses, hogy egyáltalán szükséges-e ilyen durva beavatkozás, hiszen egy alapos – minden részletre kiterjedő – fotogrammetriai felmérés segítségével a TITANIC-ról ma ismert kép örökre kimerevíthető az időben, s afféle virtuális tengermélyi múzeumként (Robert Ballard eredeti javaslatával összhangban) virtuálisan bejárhatóvá is tehető. Anélkül, hogy bármit szét kellene vágni, vagy el kellene mozdítani a helyéről, vagy anélkül, hogy aggódni kellene amiatt, hogy az eredeti anyag az addig ismert formájában megsemmisül, holott valójában csak elemi részecskékre bomolva visszatér az élet nagy körforgásába.

Titanic Boiler B from Marine Imaging Technologies on Vimeo.

 

Írta: Dr. Balogh Tamás, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnöke, 2014-2016 között az UNESCO Víz alatti kulturális örökség védelméről szóló egyezményének végrehajtását felügyelő testületében Magyarország képviselője

Források:

Sajtóhírek:

https://law.justia.com/cases/federal/district-courts/FSupp2/323/724/2492882/

https://www.nationalgeographic.com/history/2020/05/will-titanic-iconic-telegraph-be-recovered-deep-sea-robots/

https://www.nationalgeographic.com/science/2018/07/news-rms-titanic-artifacts-shipwrecks-bankruptcy-archaeology/

https://www.nytimes.com/2020/05/20/us/titanic-wreckage-marconi-telegraph.html

https://www.thesun.co.uk/news/11695676/titanic-salvage-mission-ten-items/

https://en.wikipedia.org/wiki/Rebecca_Beach_Smith#Titanic_artifacts_decision

https://www.courthousenews.com/federal-judge-oks-expedition-to-retrieve-titanic-telegraph/

https://www.prnewswire.com/news-releases/entire-titanic-artifact-collection-to-be-sold-at-auction-opening-bid-21-5m-300713491.html

https://www.prnewswire.com/news-releases/108-new-titanic-artifacts-including-20-never-before-seen-to-debut-at-titanic-the-artifact-exhibition-in-las-vegas-300983546.html

https://sanctuaries.noaa.gov/maritime/titanic/expedition_results.html

https://www.picuki.com/media/2263219244145399888

https://www.picuki.com/media/2252386777029158956

https://www.ien.com/software/news/21064531/imaging-technology-reveals-new-details-about-titanic

Szakcikkek, tudományos szakmunkák:

Hutt, Sherry; Tarler David: Yearbook of Cultural Property Law 2010

Csatlós Erzsébet: A hajóroncsok nemzetközi jogi helyzete, in.

Csatlós Erzsébet: A Titanic jogi helyzete. in.: Pro Futuro – A jövő nemzedékek joga. (2012) 2. 8. o.

https://www.gc.noaa.gov/gcil_titanic-ref.html?fbclid=IwAR27Qh8qXjQaeBzol02Q4Eew_gmbBsykgNldjGXjiAXpBkSVR6PPOI9_4C4

https://www.gc.noaa.gov/gcil_titanic-act.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Wreck_of_the_RMS_Titanic#Ownership

 

Jogforrások:

https://www.nkh.gov.hu/documents/12060/44293/Kozlemeny+jogszabaly+egyutt+UNESCO-vil%C3%A1g%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g.pdf/ed5e553b-ed80-4f4d-9dc2-fd37f434f37a

https://www.gc.noaa.gov/documents/TitanicMemorialAct.pdf

https://en.wikipedia.org/wiki/RMS_Titanic_Maritime_Memorial_Act

https://assets.publishing.service.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachment_data/file/853164/TS_8.2019_Agreement_concerning_Shipwrecked_Vessel_RMS_Titanic.pdf

https://www.theguardian.com/uk-news/2020/jan/21/wreck-titanic-protected-treaty-signed-uk-and-us

https://www.gov.uk/government/news/rms-titanic-wreck-to-be-protected-under-historic-treaty-with-us

https://text.npr.org/s.php?sId=798168753

https://www.courtlistener.com/docket/4535898/612/rms-titanic-inc-etc-v-the-wrecked-and-abandoned-vessel-etc/

https://www.courtlistener.com/docket/4535898/rms-titanic-inc-etc-v-the-wrecked-and-abandoned-vessel-etc/?page=4&fbclid=IwAR1qBlnreWao_CNnAeOFr7deB0aOqOd2KtnS_emlp-77BuDU7jPykecctuM

https://www.courtlistener.com/docket/4535898/rms-titanic-inc-etc-v-the-wrecked-and-abandoned-vessel-etc/?page=4

https://www.prnewswire.com/news-releases/a-response-to-ruling-on-rms-titanic-inc-and-the-recovery-mission-to-save-the-marconi-wireless-telegraph-301063031.html

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Ragadozóik miatt nőtt nagyra az ősi kabócák szárnya

Ragadozóik miatt nőtt nagyra az ősi kabócák szárnya

A dinoszauruszok korának óriáskabócái akár a 15 centis nagyságot is elérhették, ez a mai rokonaik duplája volt.

Ez történik a nanoműanyagokkal az emésztőrendszerben

Ez történik a nanoműanyagokkal az emésztőrendszerben

Az emésztőenzimek kapcsolatba lépnek a legapróbb műanyagszemcsékkel az ember gyomrában és beleiben.

Kiderült, hogyan lesz elegendő vére egy kismamának

Kiderült, hogyan lesz elegendő vére egy kismamának

A várandósság végére mintegy 20 százalékkal több vörös vérsejtre van szüksége a kismamának a magzata és a méhlepény ellátásához.

165 millió éves ebihal árulkodik a békák evolúciójáról

165 millió éves ebihal árulkodik a békák evolúciójáról

A jurakori ebihal, amelynek kövületeire Argentínában bukkantak rá, virsli méretűre nőtt.

A dráguló megélhetés visszahozhatja a skorbutot

A dráguló megélhetés visszahozhatja a skorbutot

A skorbut a C-vitamin hiányából adódó súlyos betegség, amely évszázadokon át rengeteg hajós életébe került.

National Geographic 2024. októberi címlap

Előfizetés

A nyomtatott magazinra,
12 hónapra

15 900 Ft

Korábbi számok

National Geographic 2010. januári címlapNational Geographic 2010. februári címlapNational Geographic 2010. márciusi címlapNational Geographic 2010. áprilisi címlapNational Geographic 2010. májusi címlapNational Geographic 2010. júniusi címlapNational Geographic 2010. júliusi címlapNational Geographic 2010. augusztusi címlapNational Geographic 2010. szeptemberi címlapNational Geographic 2010. októberi címlapNational Geographic 2010. novemberi címlapNational Geographic 2010. decemberi címlapNational Geographic 2011. januári címlapNational Geographic 2011. februári címlapNational Geographic 2011. márciusi címlapNational Geographic 2011. áprilisi címlapNational Geographic 2011. májusi címlapNational Geographic 2011. júniusi címlapNational Geographic 2011. júliusi címlapNational Geographic 2011. augusztusi címlapNational Geographic 2011. szeptemberi címlapNational Geographic 2011. októberi címlapNational Geographic 2011. novemberi címlapNational Geographic 2011. decemberi címlapNational Geographic 2012. januári címlapNational Geographic 2012. februári címlapNational Geographic 2012. márciusi címlapNational Geographic 2012. áprilisi címlapNational Geographic 2012. májusi címlapNational Geographic 2012. júniusi címlapNational Geographic 2012. júliusi címlapNational Geographic 2012. augusztusi címlapNational Geographic 2012. szeptemberi címlapNational Geographic 2012. októberi címlapNational Geographic 2012. novemberi címlapNational Geographic 2012. decemberi címlapNational Geographic 2013. januári címlapNational Geographic 2013. februári címlapNational Geographic 2013. márciusi címlapNational Geographic 2013. áprilisi címlapNational Geographic 2013. májusi címlapNational Geographic 2013. júniusi címlapNational Geographic 2013. júliusi címlapNational Geographic 2013. augusztusi címlapNational Geographic 2013. szeptemberi címlapNational Geographic 2013. októberi címlapNational Geographic 2013. novemberi címlapNational Geographic 2013. decemberi címlapNational Geographic 2014. januári címlapNational Geographic 2014. februári címlapNational Geographic 2014. márciusi címlapNational Geographic 2014. áprilisi címlapNational Geographic 2014. májusi címlapNational Geographic 2014. júniusi címlapNational Geographic 2014. júliusi címlapNational Geographic 2014. augusztusi címlapNational Geographic 2014. szeptemberi címlapNational Geographic 2014. októberi címlapNational Geographic 2014. novemberi címlapNational Geographic 2014. decemberi címlapNational Geographic 2015. januári címlapNational Geographic 2015. februári címlapNational Geographic 2015. márciusi címlapNational Geographic 2015. áprilisi címlapNational Geographic 2015. májusi címlapNational Geographic 2015. júniusi címlapNational Geographic 2015. júliusi címlapNational Geographic 2015. augusztusi címlapNational Geographic 2015. szeptemberi címlapNational Geographic 2015. októberi címlapNational Geographic 2015. novemberi címlapNational Geographic 2015. decemberi címlapNational Geographic 2016. januári címlapNational Geographic 2016. februári címlapNational Geographic 2016. márciusi címlapNational Geographic 2016. áprilisi címlapNational Geographic 2016. májusi címlapNational Geographic 2016. júniusi címlapNational Geographic 2016. júliusi címlapNational Geographic 2016. augusztusi címlapNational Geographic 2016. szeptemberi címlapNational Geographic 2016. októberi címlapNational Geographic 2016. novemberi címlapNational Geographic 2016. decemberi címlapNational Geographic 2017. januári címlapNational Geographic 2017. februári címlapNational Geographic 2017. márciusi címlapNational Geographic 2017. áprilisi címlapNational Geographic 2017. májusi címlapNational Geographic 2017. júniusi címlapNational Geographic 2017. júliusi címlapNational Geographic 2017. augusztusi címlapNational Geographic 2017. szeptemberi címlapNational Geographic 2017. októberi címlapNational Geographic 2017. novemberi címlapNational Geographic 2017. decemberi címlapNational Geographic 2018. januári címlapNational Geographic 2018. februári címlapNational Geographic 2018. márciusi címlapNational Geographic 2018. áprilisi címlapNational Geographic 2018. májusi címlapNational Geographic 2018. júniusi címlapNational Geographic 2018. júliusi címlapNational Geographic 2018. augusztusi címlapNational Geographic 2018. szeptemberi címlapNational Geographic 2018. októberi címlapNational Geographic 2018. novemberi címlapNational Geographic 2018. decemberi címlapNational Geographic 2019. januári címlapNational Geographic 2019. februári címlapNational Geographic 2019. márciusi címlapNational Geographic 2019. áprilisi címlapNational Geographic 2019. májusi címlapNational Geographic 2019. júniusi címlapNational Geographic 2019. júliusi címlapNational Geographic 2019. augusztusi címlapNational Geographic 2019. szeptemberi címlapNational Geographic 2019. októberi címlapNational Geographic 2019. novemberi címlapNational Geographic 2019. decemberi címlapNational Geographic 2020. januári címlapNational Geographic 2020. februári címlapNational Geographic 2020. márciusi címlapNational Geographic 2020. áprilisi címlapNational Geographic 2020. májusi címlapNational Geographic 2020. júniusi címlapNational Geographic 2020. júliusi címlapNational Geographic 2020. augusztusi címlapNational Geographic 2020. szeptemberi címlapNational Geographic 2020. októberi címlapNational Geographic 2020. novemberi címlapNational Geographic 2020. decemberi címlapNational Geographic 2021. januári címlapNational Geographic 2021. februári címlapNational Geographic 2021. márciusi címlapNational Geographic 2021. áprilisi címlapNational Geographic 2021. májusi címlapNational Geographic 2021. júniusi címlapNational Geographic 2021. júliusi címlapNational Geographic 2021. augusztusi címlapNational Geographic 2021. szeptemberi címlapNational Geographic 2021. októberi címlapNational Geographic 2021. novemberi címlapNational Geographic 2021. decemberi címlapNational Geographic 2022. januári címlapNational Geographic 2022. februári címlapNational Geographic 2022. márciusi címlapNational Geographic 2022. áprilisi címlapNational Geographic 2022. májusi címlapNational Geographic 2022. júniusi címlapNational Geographic 2022. júliusi címlapNational Geographic 2022. augusztusi címlapNational Geographic 2022. szeptemberi címlapNational Geographic 2022. októberi címlapNational Geographic 2022. novemberi címlapNational Geographic 2022. decemberi címlapNational Geographic 2023. januári címlapNational Geographic 2023. februári címlapNational Geographic 2023. márciusi címlapNational Geographic 2023. áprilisi címlapNational Geographic 2023. májusi címlapNational Geographic 2023. júniusi címlapNational Geographic 2023. júliusi címlapNational Geographic 2023. augusztusi címlapNational Geographic 2023. októberi címlapNational Geographic 2023. novemberi címlapNational Geographic 2023. decemberi címlapNational Geographic 2024. januári címlapNational Geographic 2024. februári címlapNational Geographic 2024. márciusi címlapNational Geographic 2024. áprilisi címlapNational Geographic 2024. májusi címlapNational Geographic 2024. júniusi címlapNational Geographic 2024. júliusi címlapNational Geographic 2024. augusztusi címlapNational Geographic 2024. szeptemberi címlapNational Geographic 2024. októberi címlap

Hírlevél feliratkozás

Kérjük, erősítsd meg a feliratkozásod az e-mailben kapott linkre kattintva!

Kövess minket