A dzsungelből a vasárnapi asztalig: megtalálták a csirkék eredetét

Egy nagy nemzetközi kutatócsoport vizsgálta meg 863 tyúkféle, benne 627 házityúk (Gallus gallus domesticus) egyed, valamint a feltételezhető vad ős dzsungeltyúk-fajok, s azok minden egyes alfaja több példányának genomját, elsöprő többségben teljes genomot. Az eddigi genetikai vizsgálatok vagy csak egy kis terület házityúkjait vizsgálták, vagy olyan kereskedelmi hibridet, amelyek a világon mindenütt azonosak. E vizsgálatok egyike sem volt alkalmas arra, hogy e népszerű háziszárnyas ősét feltárják, a mostani kutatás célja ezt kideríteni, az eredményeket pedig a Nature Cell Research folyóirata közölte.

A dzsungeltyúkok Ázsia déli-délkeleti részén elterjedt szárnyasok, külső hasonlóságuk alapján igen régóta ismert volt, hogy valamely fajuk lehetett a csirkéink őse, de ennél pontosabb adatok, genetikai nyomok nélkül csak találgatások voltak eddig. A korábbi vizsgáltok alapján a legnagyobb esélye a vörös dzsungeltyúk (Gallus gallus) valamely alfajának volt, így ebből a fajból vizsgálták meg a legtöbb egyedet. Kérdés volt azonban, hogy hol, és mikor történt a háziasítás? A hol kérdésére választ adhat az, ha kiderül, melyik alfaj volt a csirkéink őse, mivel az alfajok eltérő területeken élnek.

A kutatók először a vörös dzsungeltyúk evolúciós leszármazási fáját alkották meg, hogy ebből kiderüljön, keveredtek-e az alfajai a közelmúltban – hogy ez ne vigye félre a vizsgálat eredményét. Az adatok alapján a földrajzilag is jól elkülöníthető alfajok genetikailag is elkülönülnek, így nem merülhet fel probléma e téren az eredetvizsgálatban. A vörös dzsungeltyúk alfajai közül még a legfiatalabb is 50 ezer éves, vagyis jóval régebben elvált a többitől, mint a csirke háziasítása megtörténhetett, az összes alfaj közös őse pedig félmillió éve élt.

A csirkék genomjából az kiderült, hogy egyetlen őshöz köthetőek, ez pedig valóban a vörös dzsungeltyúk, no és az alfaj, amelyből elődeink háziállatot varázsoltak, a mianmari alfaj, a Gallus gallus spadiceus volt. Ennek genetikai jeleit is megtalálták ezen alfaj és a csirke néhány thaiföldi példányában, ugyanis a 20. században az emberek visszapároztatták a házityúkjaikkal, így új „vérfrissítéssel” született hibridek is kerültek a vérvonalba. Az viszont ezektől a közelmúltban zajlott thaiföldi esetektől független, hogy a házi tyúkjaink leges legközelebbi rokona a vörös dzsungeltyúk mianmari alfaja.

A háziasítást követően az indiai vörös dzsungeltyúk alfaj, a Gallus gallus murghi utólag hibridizálódott (illetve esélyes, hogy szándékosan keverték az emberek) a már kialakult házi tyúkokkal, s Pakisztántól Bangladesig a ma ott élő csirkéink őseiben 3,8 – 15 százaléknyi részt képvisel a hibrid vérvonal, a legnagyobb arányt pedig Bangladesben éri el. A többi vörös dzsungeltyúk alfaj is beleszólt a saját élőhelyük házi tyúk állománya vérvonalába, ám kis százalékban, és mindenhol csak az adott területen élő csirkéknél találtak ilyen hibridizációra utaló nyomokat. Az egyedüli világszerte elterjedt csirkefajta, a fehér leghorn, amelynek felmenői közt számottevő arányban tudták kimutatni az indiai alfajt, ez a csirke termetén is meglátszik, az indiai vörös dzsungeltyúk alfaj ugyanis a legnagyobb termetű, s hasonlóan ez a közkedvelt tojótyúk is nagy.

A genetikai adatokból a molekuláris óra alapján kiszámították a háziasítás korát is, erre 9500 év adódott (plusz-mínusz 3300 év), ez nagyjából a jégkor végével beinduló klímaváltozás időszaka volt, amikor pl. az ázsiai monszun is felvette mai arculatát. A háziasítás után aztán az emberek már vitték magukkal a csirkéket eleinte Ázsia déli régióiba, majd még távolabb is. A tenyésztés során pozitív kiválasztás alapját képezték a viselkedést, szaporodást és növekedést meghatározó gének, amelyek a csirkék emberi hasznosításának alaptulajdonságaiért felelősek.