Ismét egy olyan nyár, amikor hatalmasak a világító felhők

Azok számára, akik valaha is megpillantották ezt a jelenséget, feledhetetlen az élmény: a már vagy még sötét égi háttéren nemcsak a csillagok pislákolnak, hanem ezüstös-kékesfehér, sőt néha aranyszínű vagy egyenesen vöröses árnyalatot öltő, az égi háttérnél sokkal világosabb felhők is felragyognak. A jelenség a légkörünk 80-85 km magas régiójában, közönséges vízjégből születő felhő, amelynek kialakulásához a nyári időszakban állnak fenn a feltételek. A vízjég a légkör e régiójában (amelyet mezoszférának hívnak) lévő, meteorokból származó egészen apró porszemcséken kondenzálódik. A fénylést pedig annak köszönhetik ezek az éteri szépségű felhők, hogy a napfény ebben a légköri magasságban még képes megvilágítani őket, miközben lenn, a felszínen már vagy még sötét van. Ekkor a Nap 6-16 fokkal van a horizont alatt, gyakorlatilag ez a csillagászati és a navigációs szürkület időszaka.

E felhők születését befolyásolja a naptevékenység, annak minimuma környékén jóval gyakoribb a jelenség, és a jelenlegi évek pont egy ilyen időszakot ölelnek fel. Először 1885-ben pillantották meg őket, sokáig csak a tőlünk északabbra lévő területeken tűnt fel, ám azóta, főként az utóbbi évtizedek során egyre gyakoribb, és egyre nagyobb kiterjedésű az éjszakai világító felhők hada, s nyaranta hazánkból is megfigyelhetőek. Sok esetben csupán a kedvezőtlen időjárás szab határt a megfigyeléseknek.

A NASA Earth Observatory az idei nyár világító felhőkben (angol rövidítésében NLC) gazdag időszakáról számolt be. Az általában csak a sarkvidék környékén kialakuló felhőket időről időre alacsonyabb szélességeken (így hazánkban is) megpillanthatjuk. 2019-ben számos olyan helyen is feltűntek, ahol rendkívül ritka a megjelenésük, így például Kaliforniából is megfigyelték, idén hasonló területekről érkeztek beszámolók a jelenségről.
„Ismét hihetetlen évünk van idén!” – mondta Lynn Harvey, a Coloradói Egyetem Légkör- és Űrfizikai Laborjának légkörkutatója. „Amikor az éjszakai világító felhők a közepes szélességen lévő helyszíneket is elérik, ahol az emberek sokasága él és észleli naponta őket, azt mondhatjuk, hogy valóban figyelemre méltó a szezon.” Az idei NLC-szezonban eddig a kaliforniai Joshua Tree volt a legdélebbi helyszín, ahonnan beszámoltak a jelenségről.

Az AIM nevű műhold hosszú évek óta Föld körüli pályáról figyeli e felhők kialakulását, és készít méréseket is a sarkvidék környékéről. A műhold megméri a nagy légköri magasságban lévő felhők albedóját, azaz azt, hogy a beérkező napfény mekkora részét képesek visszaverni, s ebből az adatból készül el az északi sark környékének NLC-kiterjedését mutató mozaik ábra. (A déli féltekén is fennállnak ezek a körülmények, az ottani nyár időszakában a műhold ott végzi el ezeket a méréseket. Viszont, mivel abban a régióban alig van szárazföld s nem élnek embertömegek, így az ottani jelenségről se készülnek felvételek a felszínről.)

Harvey elmondta, hogy az idei nyáron kiválóak a körülmények az NLC-k kialakulásához. Ehhez leginkább a nagyon alacsony hőmérséklet és a rendelkezésre álló víz a szükséges feltétel, s ebben az évben mindkettő rekordokat döntött egyes napokon. A NASA Aura nevű műholdja a bolygónk pereme felé „néző” mikrohullámú tartományban mérő műszerével végzett vizsgálatok eredménye alapján készült grafikon a 80. szélességen fennálló viszonyokat mutatja be, az elmúlt 14 év méréseit ábrázolták, világoskék a korábbi éveket, sötétlila pedig a 2020-as adatokat vastagon kiemelve.

A grafikonokon látható, hogy május 24-én a mezoszféra hőmérséklete az elmúlt 14 év során a legalacsonyabb mért májusi értékre zuhant, s a hideg egészen júniusig kitartott. A szokásosnál nagyobb volt a mezoszféra víztartalma is már május elejétől, majd később a vízpára valószínűleg átalakult jéggé a szezon kezdetével. Emellett azonban az alacsonyabb légköri magasságban, ahol egyébként ritkásabb a felhő, bőven jelen volt még a víz, extrém módon nedves tehát a légkörünk.

Harvey szerint a nagyobb vízmennyiség és az extra hideg néhány okra vezethető vissza. Ezek egyike az alacsony naptevékenység, amelyet napfoltminimumként ismerünk. Ezzel kisebb a Napból érkező ultraibolya sugárzás is, amely pedig a nagy légköri magasságban lévő vízmolekulákat elbontaná. Emellett szintén nedvesebb lehet a mezoszféra attól is, ha az alacsonyabb légköri magasságokból elég sok víz emelkedhet fel e szintre. „Egyelőre nem világos, hogy csupán a naptevékenységnek köszönhetőek ezek a rendkívüli körülmények, vagy légkörünk áramlatai is hozzájárulnak-e” – tette hozzá Harvey.

Chris Raztlaff, aki már egy évtizede rendszeresen fotózza a jelenséget, a kanadai Calgary közelében, 2020. július 7-én készült timelapse videója kapcsán elmondta, hogy a 2020-as szezonban több világító felhőt látott, mint a korábbi évek során.

A világító felhők szezonja hazánkban általában július végéig tart, ám, mivel sajnos nem lehet előrejelezni a kialakulásukat napi szinten, ezért érdemes az alkalmas estéken vagy hajnalokon vetni egy-egy pillantást az északi égboltra. Már eddig is több nagyszerű alkalom volt a megfigyelésükre, bízzunk benne, hogy lesz még!