National Geographic Magyarország

Interjú Tóth Balázzsal, a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyűjteményének munkatársával.

Meséljen egy kicsit a karrierjéről! Mikor kezdett el érdeklődni a lepkék iránt? Hol végzett?
Már óvodás koromban nagyon érdeklődtem mindenféle rovar iránt, és már akkor elkezdtem őket gyűjteni. Ha jól emlékszem, az első lepkepéldányaim még 1990-ből származnak, akkor voltam 5 éves. Azóta ez az érdeklődés töretlenül megmaradt. Nagyon szeretek mindenféle rovarrendet, de amikor választani kellett, hogy melyik csoportra specializálódjak, vagyis melyik csoporttal foglalkozzak behatóbban, akkor a lepkékre esett a választásom. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem biológus szakon, még az egységes ötéves képzésben, utána pedig a doktori fokozatot a Debreceni Egyetemen szereztem. Ezután kerültem ide a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményébe.

Mit érdemes tudni erről a múzeumról?
Ezt a múzeumot 1802-ben Széchényi Ferenc alapította, akkor még persze nem ilyen néven, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum elődjével összevontan. A gyűjteményi anyag ezután rohamosan növekedett, és már a kiegyezést követő években elkülönítették a természeti tárgyak gyűjteményeit a Nemzeti Múzeum többi anyagától. A második világháború előtt kezdték el leválasztani a Természettudományi Múzeumot a Nemzeti Múzeumról. Ez az önállósodás aztán nem sokkal 1956 előtt fejeződött be, tehát azóta vagyunk mi külön intézmény. A saját kiállítási épületünk a Ludovika téren 1996-ban készült el, addig a mi kiállításaink is a Nemzeti Múzeum épületében voltak. A nálunk őrzött természeti tárgyak mennyiségét tekintve Európa tíz legnagyobb múzeuma között vagyunk.

Milyen munkát végez itt a múzeumon belül?
A hivatalos megnevezésem segédmuzeológus. Hármas feladatom van. Egyrészt a múzeum gyűjteményének megóvása az utókor számára, gondozása, karbantartása, illetve lehetőség szerint gyarapítása. Másrészt van tudományos feladatom is: a gyűjteményt fel is kell dolgozni, tehát meg kell határozni a benne lévő lepkéket, vagyis azonosítani kell a példányokat. Bizonyos fajokat nagyon-nagyon nehéz meghatározni, egy ekkora gyűjteményben előbb-utóbb óhatatlanul beleütközünk addig sosem látott, ismeretlen fajokba. A harmadik feladatköröm a tudományos ismeretterjesztés, melynek keretében munkatársaimmal többek között ismeretterjesztő cikkeket teszünk közzé a nyomtatott sajtóban és az interneten, múzeumi foglalkozásokat tartunk, könyveket írunk és szakmai hátterét adjuk a múzeum kiállításainak.

Az egyik rovardobozban mutatott Önök által leírt fajokat. Ez hogyan történt?
Amikor szakdolgozati témát kellett választanom, a korábban itt dolgozó egyik muzeológus, Ronkay László ajánlott nekem egy lepkecsoportot, mert akkor már néhány éve jártam be ide a Lepkegyűjteménybe önkéntes munkát végezni. Ő vetette föl, hogy itt van ez az alig ismert trópusi lepkecsoport, senki nem foglalkozott még velük korábban, tehát teljesen ismeretlen vizekre eveztem. Volna-e kedvem ezeket kutatni, meghatározni? – kérdezte. Ahogy elkezdtem a munkát, egyre gyűltek azok a példányok, amelyeket sehogyan nem tudtam azonosítani. Kiderült, hogy azért, mert ezeket nem ismerték, ilyen fajokat még nem fedeztek föl korábban, semmi mással nem egyeztek.

Nagyságrendileg hány olyan faj van, amit Önök írtak le?
Nagyjából 65.

A biodiverzitás-kutatással hogyan kapcsolódnak ezek a gyűjtemények? Lehet olvasni ilyen számokat, hogy 1,8 milliónál tart a világon leírt fajok száma. Ennek milyen köze van a múzeumi gyűjteményekhez?
Alapvetően azt lehet mondani, hogy a múzeumi gyűjtemények a biológiai sokféleség kutatásának az alapkövei. Ez így eléggé fellengzősen hangzik, de hát ezek a tények. Ugyanis minden fajt ún. típuspéldányok alapján ismerünk, ezek adják a faj tudományos leírásának alapját.

A típuspéldányt holotípusnak hívják latinul, ugye?
Igen, most már holotípus, bár régebben többféle típusfogalmat is használtak. Most már a holotípusokat illik múzeumi gyűjteményben vagy hasonló közgyűjteményben elhelyezni éppen azért, hogy bárki, bármilyen kutató számára hozzáférhetők legyenek. Hiszen ha magángyűjteményben lenne, akkor a tulajdonos akárkinek megtilthatná a példányok vizsgálatát; mondhatná, hogy ő nem enged hozzáférést. Minden ismert élőlényfajnak az ismerete ezeken a típuspéldányokon alapszik. Tulajdonképpen ha egy bármilyen faj bármilyen egyedét valaki meghatározza, akkor végső soron közvetve ehhez a típuspéldányhoz hasonlítja.

Kegyetlenül hangzik, hogy megölünk lepkéket úgymond a tudomány nevében, de ebben a megvilágításban mégis van értelme.
Igen. A biodiverzitás, a sokféleség az nemcsak azt jelenti, hogy sokféle faj van, hanem annak is azt is, hogy melyik faj mennyire gyakori, hol él, milyen az élőhelye, és ezen tudást is sokszor a múzeumi gyűjteményekre alapozzák. Meg lehet kérdezni, hogy miért kell ugyanabból a fajból százakat, ezreket összegyűjteni. Azért, mert ezek a példányok mutatják a faj változatosságát bármilyen tekintetben, akár méretben, akár színben, akár mintázatban, de még életmódban (pl. a lepkéknél repülési időben, ill. élőhelyben) is. Mondok egy példát. Ha egy lepkefaj életmódjáról leírást olvasunk, pl. tölgyerdőben repül június elejétől augusztus végéig, mögötte az rejlik, hogy összesítették a gyűjteményben található néhány száz példány adatait, és ebből lehetett megtudni, hogy mikor és hol érdemes keresni kint a természetben azt az adott fajt. Ma már a hasonló adatokhoz – bizonyos lepkék esetében – gyakran elég lefényképezni az egyedet a természetben, de a legjobb fotó sem adhat meg sok lényeges adatot, így a gyűjtés, a gyűjtemények továbbra is pótolhatatlanok maradnak. Hadd mondjak még egy, talán konkrétabb példát. Nemrég egy ismerősöm, aki a növényvédelemben dolgozik, furcsa kis molylepkét talált a Dunántúlon, melynek hernyói a fekete dió levelét rágták. A faj pontos azonosításához én is végeztem összehasonlító vizsgálatokat itt a Lepkegyűjteményben, és így derülhetett fény arra, hogy ez a moly Észak-Amerikában őshonos, és egész Európában nem találta eddig senki! A nemzetközi tudományos közösség tehát tőlünk tudhatta meg, hogy új jövevény érkezett földrészünkre, és érdemes jobban odafigyelni az európai feketedió-ültetvényekre. Az idegenhonos fajok terjedése manapság égetőbb probléma, mint eddig talán bármikor, és e fajok felismerése is a tudományos gyűjteményeken alapul.

Meddig lehet múzeumban megőrizni a lepkéket szép állapotban? Megmaradnak-e hosszú távon?
Itt nálunk a Természettudományi Múzeumban a legrégebbi lepkék a 18.-19. század fordulója környékéről származnak, tehát az 1790-es évek végéről vagy az 1800-as évek elejéről. Ám Londonban őriznek az 1750-es években gyűjtött és preparált lepkéket is. Illetve tudok még régebbi példányokat említeni. Még az 17. század második feléből, valamikor az 1650 utáni évekből is származnak lepkék, csak azokat nem hagyományos módon, tűre tűzve preparálták, hanem préselték és aztán papírlapra ragasztották fel őket, ugyanúgy, mint ahogy növényeket. De mindegyikük teljesen jól felismerhető, még mindig mutatja az adott faj jellegzetes mintázatát, tehát pontosan meghatározható, azonosítható. A lepkegyűjtemények tárolásánál arra kell figyelni, hogy ne érje a példányokat sok fény, ne érje őket nedvesség, por, illetve állati kártevő, tehát múzeumbogarak, ruhamolyok vagy hasonló élőlények, amelyek a kitint fogyasztanák. Így akár évszázadokon át is megőrizhetők ezek a példányok.

Nagyjából hány lepkét tárolnak itt a Magyar Természettudomány Múzeumban?
Másfél millió lepkét, vagyis egy kicsit többet. Az egymillió-hatszázezret még nem értük el, de a másfél milliót már túlléptük.

Nemrég egy megjelent egy könyve. Erről meséljen, kérem, egy kicsit!
Ez a könyv a Magyar Biológiai Társaság kiadásában jelent meg. Magyarország nagylepkéinek határozója címmel. Ez az első olyan könyv, amely tartalmazza a majdnem 1300 hazai lepkefaj határozókulcsát. Az eddig megjelent könyvek kisebb csoportokra, tehát kevesebb fajra korlátozódtak. Ezt a könyvet igyekeztem úgy megírni, hogy még a viszonylag kezdő, de lelkes érdeklődők is használni tudják, és ők is megtalálják benne azt a fajt, amelyet éppen keresnek.

Határozókulccsal működik ez a könyv. Mi a lényege egy ilyen rendszernek?
A határozókulcsok általában úgy épülnek fel, hogy adnak két állítást, melyek ellentétei egymásnak. Meg kell nézni, hogy a határozás alatt álló példányra melyik állítás igaz. Ezek a válaszlehetőségek továbbvisznek a kulcsnak valamelyik részéhez, egy-egy újabb állításpárhoz, melyet ismét el kell olvasni, ismét meg kell nézni a példányt és a megfelelő irányba továbbmenni. Előbb-utóbb ki eljutunk a keresett faj nevéhez. A legtöbb határozókulcs egy nem-szakmabeli számára eléggé száraz benyomást kelt, mert tömör kijelentő mondatokból áll, és ábrák vagy nem tartoznak hozzá, vagy ezek összegyűjtve találhatók gyakran elég távol a rájuk vonatkozó mondatoktól. Viszont ebben a könyvben az állítások helyett kérdéseket olvashatunk, amelyektől általában „igen” vagy „nem” válaszra mehetünk tovább egy-egy színes nyíl mentén. Továbbá a kérdés mellett általában ábra vagy fénykép mutatja azt a testrészt, amelyet tanulmányozni kell a válaszadáshoz. Azt hiszem, hogy talán ez a szemléletesség, ez a sok-sok színes ábra ennek a könyvnek az egyik legnagyobb újdonsága, előnye.

A budapesti Gazdagrét mellett van egy domboldal, ahol biodiverzitási felmérést végzünk. A cél egy természetvédelmi kezelés megalapozása. Milyen vizsgálatokban vett itt részt?
A lepkevilág sokszínűségét igyekszem itt feltárni, hogy minél több fajt megtaláljuk ezen a területen. Ugyanis minél több fajt kimutatnak egy helyszínről, annál jobban ismerjük azt, és annál hatékonyabban tudjuk védeni. Általában minél több fajt megtalálunk ott, annál értékesebbnek is tekintjük. Ennek keretében nappali bejárást végeztünk együtt a területen, akkor a nappal mozgó lepkéket írtuk össze. Illetve este, éjszaka is meglátogattuk ezt a domboldalt, akkor pedig vagy fénnyel, vagy pedig a lepkék számára ízletes anyaggal, lepkecsalétekkel magunkhoz csalogattuk az éjszaka repülő lepkéket, és ezeket is meghatároztuk és fölírtuk. Ezt a felmérést önkéntes módon végzem; szeretek terepen lenni és segíteni bármilyen, lepkékkel kapcsolatos információgyűjtésben.