A kék szarkák rászoruló társaikkal osztoznak az élelmükön

A segítségnyújtásról sokáig azt hittük, kizárólag emberi tulajdonság, de egyre több állatról derül ki, hogy felismerik fajtársaik rászorultságát és valamiképp segítenek rajtuk.

Ázsiában honos kék szarkák (Cyanopica cyanus) viselkedését vizsgálta meg az Utrechti Egyetem vezetésével egy holland-osztrák-svéd kutatócsoport, arra voltak kíváncsiak, hogy a madarak az adakozásnál ösztönösen járnak-e el, vagy tudatosan, figyelembe véve a másik madár szükségleteit. A kutatásról készült tanulmányt a Scientific Reports ismertette.
Számos állatfajnál a segítségadást felmérő vizsgálatok laborokban, olyan helyzetek révén történtek, amelyekkel a természetben az adott állat nem igazán találkozik, így nehéz felmérni, hogy milyen gyökerei vannak e viselkedésnek. Az élelem megosztása azonban a természetben is előforduló lehetőség, újabban ezek vizsgálata került előtérbe, és többek közt azért is vizsgálják, mert bizonyos fokú kognitív képességekre is szükség van a másik egyed szükségleteinek, kívánságainak felismeréséhez. Ebben az eurázsiai szajkó hímek kiváló példát adtak: a párjának élelmet adó hím szajkó olyan ételtípust vitt a tojónak, amellyel a tojó korábban nem ette teli magát, vagyis vágyakozott rá, s ez az adakozás teljesen független volt attól, hogy a hím maga milyen élelmet fogyasztott. Hasonlóképp viselkedett egy új-zélandi cinegelégykapó-féle, a Petroica longipes is. Nem volt tehát idegen a madaraktól az a gondolat, hogy a társ igényét, szükségleteit átérezve etessék egymást.
A kék szarka azon madarak közé tartozik, amelyek együttműködésben nevelik az utódgenerációt, vagyis sok madár költ egymás közelében, rokon és nem rokon egyedek egyaránt segítenek egymásnak a fiókanevelésben. A kísérletekben 10 felnőtt madarat vizsgáltak, ők a Bécsi Egyetem Kognitív Biológiai karának állattelepén laktak, 4-6 fős csoportokban, a vizsgálatokat is ezen együtt élő csoportokkal végezték. A madarak önkéntesen vettek részt a kísérletben, és ha úgy tűnt, hogy valamelyik madárnak elege lett, akkor azt abbahagyták.
A kísérletek során háromféle helyzetbe kerültek a madarak. Az elsőben egyik madarat a közös röpdében elkülönítették a többitől, s adtak neki egy tálban 15 gramm lisztkukacot (ez az egész csapat napi lisztkukac adagjának kb. a fele, vagyis egy madárnak több mint elég), míg a többi, dróthálóval elválasztott röpderészben lévő madár csak egy üres tálat kapott. A másodikban a helyzet abban változott, hogy az elkülönített csapat is teli tálat kapott. A harmadik esetben is mindkét röpderészben kaptak 1-1 tál kukacot a madarak, s ez esetben nem is voltak elzárva egymástól az állatok. A vizsgálatokat a röpdéknél elhelyezett több kamerával is videóra rögzítették, illetve egy-egy hangfelvétel is készült a madarak hangadásáról; később a felvételeket elemezték.
Az eredmények szerint a 10 madárból 9 megosztotta az élelmét, összesen 109 esetet láttak a kísérletek során, ahol a szarka adott társának is kukacot, ezen esetek 84 százalékában csőrből-csőrbe történt az adakozás. E közvetlen adakozás az első típusú esetben volt gyakori, vagyis akkor, amikor csak a röpde egyik leválasztott felében lévő szarka kapott a kutatóktól eleséget. Érdekes módon, a tojók leginkább akkor adtak eleséget a másik madárnak, ha látták, hogy annak nincs elérhető élelme, a hímek nem tettek ilyen különbséget, és akkor is adtak, ha a másik madár is hozzáfért a kukacokhoz. A kutatók úgy vélik, hogy az adakozó hímek a saját nagylelkűségüket, együttműködési készségüket reklámozták a mindenkori adakozással, ez a tulajdonság tehát a csapat tagjai közti köteléket is erősíthette.
Gyakrabban adtak élelmet a madarak akkor, ha a társuk kérte azt (ezt a hangfelvételekből azonosítani lehetett a jellegzetes eleségkérő hangok alapján), de nem ettől függött az adakozás, elég volt, ha a másik madárnak nem volt elesége. Vagyis úgy tűnik, hogy a kék szarka valóban észreveszi, ha a fajtársa szükséget szenved, valódi proszociális viselkedést mutatnak e madarak.
Az, hogy e madárfaj együttműködő utódnevelési stratégiát követ, valószínűleg összefügg az élelem-adakozó kedvvel is, már korábban, más, szintén kooperatív utódnevelő állatfajoknál is tapasztalták, hogy jóval hajlamosabbak egymást segíteni. Ebben igencsak hasonlítanak az emberre, hisz mi is csoportban neveljük a gyerekeinket, és így proszociálissá válunk, miközben felnövünk, és jól együtt tudunk dolgozni később.
Forrás: Égen – Földön – Föld alatt