Jégkor végi történetet mesélnek el a megkövült lábnyomok

Az új-mexikói White Sands Nemzeti Park területén a jégkorszakban egy nagy tó húzódott, amelynek egykori parti iszapjában rengeteg sok ezer vagy tízezer éves lábnyom maradt ránk. A nyomokból néha igen érdekes történeteket lehet kiolvasni, erre vállalkozott az az amerikai-angol kutatócsoport is, amely egy nagyjából másfél kilométeres szakasz nyomait elemezte.

Sok százmillió évvel ezelőtt tenger borította a területet, amelynek visszahúzódását követően rengeteg gipsz rakódott az egykori mederbe. Később ezt az itt kialakult folyó- és állóvizek feloldották és a hegyek közti Tularosa-medencébe vezették, ott üledékrétegként marad fenn, ahol aztán az utolsó eljegesedés idején hatalmas, a talajvíz ásványi anyag tartalmának köszönhetően szikes jellegű tó alakult ki. Ekkoriban a terület nem a mai sivatagos, hanem dús növényzetű, vizekkel tarkított volt, ahol rengeteg vadállat is élt. Az egykor több mint 4100 négyzetkilométer területű, de sekély Otero-tó (amely lehetett kisebb tavak összekapcsolódó szövedéke is) a jégkor végén, 13-11 ezer évvel ezelőtti fokozatos kiszáradásnak indult, azonban az ekkor még kiváló életlehetőségeket kihasználó emberek és állatok megszámlálhatatlan nyomot hagytak az egykori partok iszapjában. Mivel a talajvíznek az alant lévő gipszréteg miatt rendkívül magas ásványi anyag- és sótartalma volt, a besüppedt nyomokban szilárd kéreg rakódott ki, megszilárdítva így magukat a nyomokat. Ezekre gyakran kilométeres távolságokig követhető nyomkövületként találnak ma rá a szakemberek, az új kutatásban ezen nyomok közt egy igen hosszú sorozatot vizsgáltak, amelyből izgalmas történet rajzolódott ki, amelyről a The Quaternary Science Reviews szakfolyóirat számolt be.

Valamikor 11500 évvel ezelőtt történt az eset. Egy fiatal nő (esetleg kamasz) a csípőjén cipelt egy maximum 2 éves kisgyereket, időnként, ahogy fáradt, váltogatta a jobb és bal oldalát, ez a járásán a sárban csúszkáló lábnyomok bemélyedésén látszik, az egyébként nyílegyenes úton. Az utat nagy sietségben és célirányosan tették meg, annak ellenére, hogy a terep igen rossz volt, nagyon csúszós volt a sár, talán szakadó esőben jártak erre. Elképzelhető, hogy erre a sietségre a közelben ólálkodó jégkori nagyragadozók késztették? A mérések alapján másodpercenként több mint 1,7 métert tett meg az illető a kisgyerekkel (a normál tempójú járás száraz és sík terepen 1,2-1,5 méteres másodpercenkénti sebességet jelent), visszafelé kissé lassabban, de az átlagnál még mindig nagyobb sebességgel haladt. Az út végén valószínűleg egy biztonságos hely várta, ahol a kisgyereket letette ás otthagyta, majd egyértelműen a saját nyomait követve visszament, amerről jött. Út közben legalább három alkalommal látható a kisgyerek lábnyoma is a fiatal nőé között, valószínűleg csak pár pillanatra tette le a gyereket, mert ezután áthelyezte a másik oldalára és úgy cipelte tovább. A nyomok alapján legtöbbször a bal oldalán vitte a gyereket a nő, és amikor letette, annak lábai a haladási iránnyal szemben álltak.

A fiatal nő néha lerakta a kisgyereket, itt a nő nagyobb lábnyomai közt láthatóak a gyerkőc aprócska nyomai. A pontos haladási irányt a lábnyomokon elvégzett alaktani mérésekből egyértelműen meg lehet állapítani.

Forrás: National Park Service

A történetnek itt még nincs vége. A területen egyidejűleg járt óriáslajhár is, illetve két mamut is. A lajhár hátsó lábaira állt, amikor közel járt az ember útvonalához, valószínűleg beleszimatolhatott a levegőbe érezve a veszélyt, amit az emberszag jelentett. Az ember nyomainál megállt, két lábon kicsit forgolódott, nézelődött, talán igyekezett megtalálni az emberszag forrását, majd újra négy lábra ereszkedett és elment a területről. A mamutok – egyikük egy nagytestű hím volt – azonban nem mutatták semmi jelét annak, hogy félnének az embertől, egyenesen áthaladtak a lábnyomokon, se nem álltak meg, se nem változtattak irányt. Lehet, hogy nem is vették észre az embert? A történetiség abból derült ki, hogy az állatok a nő gyereket cipelő odaútját keresztezték, majd a nő egyedül megtett visszaútja során már ő maga keresztezte az állatok nyomait.
A lábnyomok korát nem lehetett pontosan megállapítani, az azonban a keresztezőmamut és óriáslajhár nyomok miatt biztos, hogy késő jégkori. Mivel az ember Észak-Amerika e régiójában jó 14500 éve jelent meg, ennél régebbi semmiképp se lehet a nyom.

A területen lévő elképesztő mennyiségű nyomkövület felmérése folyamatos, így várhatóan fogunk még hasonlóan érdekes történeteket hallani innen. Már most folyamatban van egy olyan kutatás, amelyben egy óriáslajhár lábnyomában kialakult tócsa körül játszó gyerekek képe rajzolódik ki, de  vannak nyomok mamutnyomok közt ugrabugráló barátok, vagy épp a zsákmányt űző vadászok jelenlétéről is.