Hátraszaltóval korrigálják esésüket a szitakötők

A szitakötők képesek hátrafelé repülni, lebegni, siklani, és akár 54 kilométer per óra sebességgel is elsüvíthetnek, ha a vadászat úgy kívánja meg. Azonban, más állatokhoz hasonlóan, ők is elveszíthetik az egyensúlyukat, és egyik pillanatról a másikra hanyatt fordulva találják magukat. Számos állat, például a macskák vagy a zengőlegyek ilyen esetben oldalirányba pördüléssel igazítják ki a testtartásukat.

Az Imperial College London kutatói feltárták, hogy a szitakötők egészen más módszert használnak, a vizsgálataik eredményéről a Proceedings of the Royal Society B szakfolyóiratban számoltak be. A mérésekhez 20 gyakori szitakötőt (Sympetrum striolatum) használtak, és olyan, mozgáskövető jelekkel látták el őket, mint a CGI-k (Computer-Generated Imagery – számítógéppel készített kép) készítésénél szokás. Elhelyeztek az állatokon egy mini mágnest, és ennek segítségével egy kis elektromágneses platformon tartották őket különböző szögekben: pl. fejtetőn, oldal irányba fordítva, majd az elektromágnes kikapcsolásával elengedték az állatokat. A szabadesésbe ejtett szitakötők mozgását a jelölő pontoknak köszönhetően a felvételek alapján utólag 3 dimenzióban rekonstruálni is tudták.

A színész testén a világító jelölőpontok adnak támpontokat a CGI elkészítéséhez, a realisztikus mozdulatok megalkotásához.

Forrás: Wikimedia commons közkincs

A szitakötők – a hasonló manővereket használni kénytelen állatok legnagyobb részével szemben – nem oldalra elfordulva, hanem hátraszaltóval igazítják helyre a repülés közben az egyensúlyukat. Ezt a módszert nemcsak tudatosan használják, hanem akkor is, amikor a kutatók a szitakötőket a manőver előtt lehűtötték, így nem tudtak aktívan repülni. (A lehűtés hasonló hatású rájuk, mint az éjszakai alvás, ilyenkor nem elég melegek az izmaik a mozgáshoz, ugyanez történik velük a réten is, amikor az éjszakára lehűl a levegő, s a rovarok a növényzeten kapaszkodva várják a reggeli napfény melegét.) A lehűtött szitakötő pontosan ugyanúgy szaltózott, mint az aktívan repülő, csak lassabban hajtotta végre a teljes fordulatot, és lassabban nyerte vissza az egyensúlyát.

Amikor viszont elpusztult szitakötőkkel végezték el a kutatók a kísérletet, ezek már másképp fordultak meg: nem hátraszaltót, hanem némiképp oldalirányú elfordulást detektáltak a felvételekkel a kutatók. Az elpusztult szitakötő testtartása, szárnyainak állása hasonló a pihenő szitakötőéhez, ebből a kutatók arra következtettek, hogy a megforduláshoz nemcsak a speciális testtartás, hanem némi izomtónus is szükséges. E két tulajdonság az élő szitakötőkben automatikusan működő manővert eredményez.

A tapasztalatokat a repülő járműveknél is lehet majd használni. Dr. Sam Fabian, az egyetem Biomérnöki Intézetének kutatója, a tanulmány vezető szerzője elmondta: „A repülőgépeket általában úgy tervezik, hogy amennyiben a hajtóműveik felmondják a szolgálatot, siklórepüléssel tudják folytatni az utat egy darabig, és nem csak egyszerűen lepottyannak. A szitakötőknél hasonló módszert láttunk akkor is, ha nem használták a szárnyaikat. Ez azt jelenti, hogy egyes rovarok az apró méretük ellenére is képesek stabil helyzetbe kerülni, még aktív irányítás híján is.” A passzív stabilitással a repülés energiaigénye is csökken, s a kutatók úgy vélik, ez a hatás befolyásolhatta a szitakötők testalkatának evolúcióját is. Így nemcsak kisebb energiaráfordítással tudnak röpülni, hanem egy-egy kellemetlen helyzetből is könnyebben, gyorsabban kijönnek.

A kutatók tovább vizsgálják a szitakötőket, arra is szeretnének még rájönni, hogy ez a passzív stabilitás miként kapcsolódik a látásukhoz, a zsákmány üldözésében vagy az akadályok elkerülésében mi lehet a szerepe.