Feltárták a kihalt Steller-tengeritehén genomját

Az óriási termetű, 9 méteres hosszat és 10 tonnát is elérő vízi emlős, a melegebb területeken honos dugong egykori rokona, a Csendes-óceán északi régióinak, a Bering-tengernek a lakója volt, a pleisztocén és a holocén szinte teljes időszakát (kb. 2,5 millió évet) lefedte a jelenléte. Az utolsó példányait az Oroszországhoz tartozó Parancsnok-szigetek közelében vadászták le a 18. század második felében. A rendkívül jámbor állatot mindössze 1741-ben fedezte fel – a sarkvidék élővilágát, a Bering expedícióján kutató – Georg Wilhelm Steller, amikor hajótörést szenvedtek és a Parancsnok-szigetek legnyugatabbi tagjára kényszerültek kb. 8 hónapra. A felfedezést követő 27. évben már ki is halt az állat, amelyet a bőre, a hája és a húsa miatt régóta vadásztak. Később derült csak ki, hogy a Steller-tengeritehén (Hydrodamalis gigas) egykor az egész régióban elterjedt volt, a kelp (tömegesen növekvő tengeri moszat) volt a fő tápláléka, és valószínűleg igen szociális lehetett. Ez volt az első tengeri emlős, amely az ember miatt halt ki.

Persze a kihaláshoz nem ez a 27 év vezetett el, jóval korábban elkezdődhettek a folyamatok, amelyek révén kritikusan megritkult a hatalmas állat populációja. Egy orosz kutatócsoport az állat belső fülének egy csontjából kivont DNS-töredékek alapján nemrégiben feltárta a Steller-tengeritehén genomját, s ebből a kihalása előtti körülményeire is lehetett következtetni.

Míg a Steller-féle leírásban csupán 4,5-6 tonnás és 7,5 méteres állatok szerepeltek, a csontmaradványokból tudjuk, hogy a jégkori, nagy területen elterjedt példányok még jóval nagyobbak voltak.

A faj az utolsó évezredeiben jelentősen meggyengült állománnyal rendelkezett, a kutatók a Wrangel-szigeten 4000 éve még élt gyapjas mamutokhoz hasonlították őket: a fajon belüli genetikai sokszínűség gyakorlatilag eltűnt, az állatok kisebb termetűvé és betegessé váltak a felfedezés idejére. A kutatók véleménye szerint akkor is kipusztultak volna, ha az ember ehhez nem járul hozzá, feltehetően a jégkorszak végi klímaváltozás volt számukra a legnagyobb probléma. A Steller-tengeritehén kimondottan a sekély partvidék lakója volt, mivel anatómiai okokból nem tudott lemerülni nagyobb mélységbe, táplálkozni is csak a sekély, parti vizekben volt képes. A jégkor végén megemelkedő tengerszint pont ezeket az élőhelyeket vette el az állatfajtól. Bár kb. 5000 éve stabilizálódott a tengerszint, a Steller-tengeritehén állománya ekkorra már töredékes és igen kicsiny volt. Ekkor már az ember is hozzájárulhatott a további állománycsökkenéshez, de meglepően kevés olyan csontmaradványa van a fajnak, amely a vadászatról árulkodik.

A kutatók szerint a Parancsnok-szigetek környékén ugyan még kb. 2000 Steller-tengeritehén élhetett, amikor Vitus Bering expedíciója megérkezett, de ezek már olyan genetikailag elcsökevényesedett állományt képviseltek, hogy a vadászatuk szinte csak kegyelemdöfés volt. Ez természetesen nem mentesíti az embert a felelőssége alól.