Visszavetette-e a maja fejlődést a vulkáni katasztrófa?

A mai napig nincs konszenzus a katasztrofális hatású kitörés időpontjában, számos kutató szerint az időszámításunk szerinti 539/540-ben történt, és ez magyarázza az ekkor globálisan észlelt lehűlést, azonban számos másik kutatás, például egy 2020-as tanulmány is jóval korábbra, 431-re teszi a kitörés idejét, erre mutatnak a sarki jégminták és a radiokarbonos kormeghatározás is.

Az azonban bizonyos, hogy a katasztrofális hatású kitöréskor 43 köbkilométernyi kőzet repült a levegőbe, a vulkán magmakamrája beomlott, s ekkor keletkezett az a 11-szer 8 kilométeres, kb. 200 méter mély kaldera, amelyet ma az Ilopango-tó tölt ki. A kolosszális mennyiségű vulkáni törmelék és hamu a vulkántól 35 km távolságban is derékmagasságig mindent beborított, hatalmas katasztrófát okozva a maja lakosságnak, s egy időre vissza is vetette a fejlődést.

Akira Ichikawa, a Coloradói Egyetem régésze jó ideje vizsgálja a salvadori főváros közelében, San Andrés nevű lelőhelyen a maja romokat, s az Antiquity szakfolyóiratban közzé tett tanulmánya szerint a majákat mégse viselte meg annyira a hatalmas kitörés. A régész abból indult ki, hogy a kitörés dátuma 539/540-es volt, az új elmélete is erre alapozott, bár ő is megjegyezte, hogy más kormeghatározása is van a kitörésnek. Megjegyezte azt is, hogy számos történész, aki a korábbi, 431-es kitörési dátumot fogadja el, ezzel a kitöréssel magyarázza azt, hogy a maják társadalmi fejlődése jó időre megtorpant, kisebb összeomlás követte a természeti katasztrófát.

A helyszín Campana nevű, egy vaskos talapzatra felhúzott piramis építménye feltárása során rétegről rétegre haladtak lefelé az ásatással, s elérték azt a talajréteget is, amely a vulkánkitöréskor rakódott le. Miután megtalálták az építmény legalsó rétegét, arra jutottak a régészek, hogy a piramist a vulkánkitörést követően emelték a korabeli településen, ahol egyébként a kitörés előtti időkből nem maradt fenn hasonló jellegű építmény. Az építkezéskor a vulkáni hamuréteget is felhasználták az építmény belsejének kitöltésére az e célra megszokott föld mellett. Ebből még kormeghatározás nélkül is kiderül, hogy a kitörést követően épült a Campana nevű piramis, amelyet aztán a későbbi korokban többször felújítottak.

Az építményt kitöltő anyagokból kiemelt széntartalmú töredékek radiokarbonos kormeghatározása alapján a vulkáni hamuréteg lerakódása után igen hamar elkezdték építeni, e töredékeket időszámításunk szerint 545-570-re datálták. Ez azt jelenti, hogy a régész által használt kitörési időponthoz képest csupán 5-30 év kellett a korabeli lakosságnak ahhoz, hogy egy, kizárólag nagy közösségi összefogással elkészíthető építménybe belefogjanak. Mindössze 80 évvel a kitörés után már felújítást is végeztek az építményen.

San Andrés mindössze 40 kilométerre fekszik a vulkántól, vagyis meglehetősen közel ahhoz, hogy a lerakódott hamuréteg hatását túl gyorsan átvészelje. A feltáráskor 20 centis hamuréteget találtak, amely bőven elegendő ahhoz, hogy a talajt hosszú évekre elzárja és a tájat kihalttá változtassa. A Mt. St. Helens-en végzett vizsgálatok alapján az ilyen törmelékkel érintett területnek időre van szüksége ahhoz, hogy újra élővé váljon, hogy például mezőgazdaságra alkalmas legyen. Enélkül pedig nehéz elképzelni, hogy egy piramis építésébe kezdjenek, hisz az építőknek enni is kell. A coloradói kutató elképzelése ugyan érdekes, és lehet, hogy valamikor megtámogatják más kutatási eredmények is, de érdemes fenntartással, óvatosan kezelni egyelőre.