Barabási Albert-László: a véletlennek óriási szerepe van

A pandémia ideje alatt megtanultuk, hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és lassan kezdjük megérteni, hogy mit is jelent ez a tudományban, a mindennapjainkban vagy épp a gazdasági életben. Úgy tűnik, hogy a hálózatok alapvető működésének megértésével szinte bármit értelmezhetünk és modellezhetünk, ami kis részekből épül fel. De mi kapcsolja össze a járványokat az álhírek terjedésével és a társadalmi mintázatokkal? Hogyan érthetjük meg napjaink globális folyamatait? Miért nem tudtuk megállítani az új koronavírus terjedését, ha már előre megjósolható volt az? Mit jelent a siker kollektív természete? És vajon mi köze a tudománynak a művészethez? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat a világhírű fizikus és hálózatkutató Barabási Albert-László segítségével, aki a Nick Galéria meghívására érkezett Pécsre és mi elkísértük egy kellemes sétával egybekötött beszélgetésre.

A hálózatok talán választ adnak arra, hogy miért tűnik olyan kicsinek a világ, hogy akár hat lépésben el lehet érni bárki mást a Földön. Ez már kissé rémisztő, nem?

Szerintem a hálózatok mindig is jelen voltak az életünkben, csak nem láttuk őket és nem volt meg az eszköztárunk ahhoz, hogy beszéljünk róla. Ha azonban megértjük a világunkban meglévő hálózatok valódi természetét, akkor közelebb kerülhetünk az emberiséget foglalkoztató kérdések megválaszolásához. Ilyenek többek között a vírusok leküzdése, a gazdasági válságok kezelése, a terrorizmus visszaszorítása vagy épp az emberi társadalom gondjainak a megoldása. A COVID alatt mindenki kapott egy gyorstalpalót a hálózatokból. A hálózatelmélet szó szerint kirobbant a laborból és bejutott a mindennapokba.

Ön a komplex hálózatok elméletének kutatásával vívott ki magának nemzetközi elismerést, és az egyik legsikeresebb magyar kutatóként tartják számon, aki a legrangosabb tudományos folyóiratokban publikál. És bár a közösségi oldalain már a pandémia kezdetén figyelmeztetett kutatótársaival együtt a lehetséges veszélyekre, mégis nehezen jutott el a hangjuk a döntéshozókhoz.

Tavaly január végén egyik este sokáig bent voltunk a bostoni laborban, ahol a betegségek terjedésének hálózatelmélet-alkalmazási lehetőségeit kutató, Alexandro Vespinani kollégám rám nézett és azt mondta, ebből nagy baj lesz. Ekkor kettős dilemmával szembesültünk: egyrészt, hogy hiába jeleztük, nem történt semmi; másrészt felmerült bennünk, hogy mi történik, ha az egész világot felforgatjuk, de hiába. A számolásaink azonban azt mutatták, hogy egy komoly világjárvány küszöbén állunk. A világ azonban nem állt készen erre, sokan nem is akartak hallani róla. Kész csoda, hogy mégis sikerült megfékezni.

Megfékezni? Nem erős kijelentés ez a negyedik hullám idején?

Ez már csak a beoltatlanok hulláma. Ha mindenki megkapná az oltást, akkor nem lenne. Ijesztő a darwinizmus: aki elhiszi, hogy a vírus létezik és az oltás működik, az megmarad. Egyéni választás. Ez az igazság.

Az álhírek terjedése azért ebben egy elég sarkalatos pont. Egyre nehezebb elválasztani egymástól az igazságot, a féligazságot és a hazugságot.

Nem véletlen, hogy David Lazer kollégám szakterülete a fake news, ami nagyon is tanulmányozható, ijesztően hálózati jelenség. Az álhírek a modern szociális hálónk következményei. Csak azért nem léteztek korábban, mert nem volt meg az eszköz, amin keresztül eljuthattak volna a fogyasztókhoz. Ez az új szamizdat, ami különösen veszélyes egy világjárvány idején.

A hálózatkutatás segítségével közelebb kerülhetünk a vírusok leküzdéséhez?

Érdekes dolog a COVID, amiről rengeteg adat gyűlt össze. Egyszer visszakereshetjük majd őket és megkaphatjuk a válaszokat olyan kérdésekre is, hogy például szükség volt-e a lezárásokra. Akkor ugyanis nem állt rendelkezésre más az eszköztárunkban. Én tavaly január végén tértem vissza a tíz éves fiammal Japánból, akinek koronavírusos szimptómái voltak. Felhívtuk a gyerekorvost, aki teszt hiányában annyit tudott javasolni, hogy tartsuk otthon a gyereket, majd amikor elmúlt a láz, akkor visszaengedtük a világba. A megfelelő tudás hiányában ebben az esetben sem volt más megoldás. A világ sajnos leépítette azt a fajta kutatást, amit nem is épített fel még rendesen. Pedig az eszköztárunk már létezett, hiszen már tíz éve használjuk az Ebola és a Zika vírusok terjedésének modellezésére.

A képlet című könyv a siker kollektív természetét tárgyalja. Azt, hogy a siker valójában annak függvénye, hogy mit gondolnak rólunk a többiek, és hogyan reagálnak a cselekedeteinkre. Ennyire egyszerű lenne?

A képlet egy nagyon tudatosan vállalt, más könyv, mint a korábbiak. Még terjesztőt és szerkesztőt is változtattam annak érdekében, hogy egy abszolút közérthető és populáris összefoglaló legyen, ami a mindennapi életből vett példák segítségével világítja meg a siker törvényszerűségeit. De nem, nem ennyire egyszerű. A könyv úgy működik, hogy bár én megadom a szükséges tudást és keretet, tehát a siker eszköztárát, ami esetünkben öt képlet. Ezzel azonban nem spórolom meg a befektetéshez szükséges munkát senkinek. Azt mindenkinek be kell fektetnie a saját életére vonatkozóan. Az, hogy valakinek működnek-e a képletek, az csak rajta múlik. Talán ismeri azt a viccet, amiben egy ember folyton könyörög egy szent szobrának, hogy segítsen neki nyerni a lottón, aki végül megelevenedik és megkéri őt, hogy vegyen végre egy lottószelvényt. Valahogy így működik a könyvem is.

A teljesítmény tényleg korlátos és a siker korlátlan, ahogy a könyvében írja?

Abszolút. A siker kollektív, azt mi adjuk valakinek. A teljesítmény viszont csak rólad szól és az eszköztárunk is korlátos. Mindannyiunké, az enyém is.

Ezek szerint nem hisz a véletlenekben?

Ó, dehogynem! A véletlennek mindig óriási szerepe van. De a véletlent ki kell használni. Ott van például Alexander Fleming, aki véletlenül fedezte fel az első antibiotikumot, a penicilint, de mégsem. Gondolom nem ő volt az első, akinek „megpenészedett” a kísérlete. De ő volt az, aki észrevette, hogy ebben lehetőség rejlik. Ez is egy véletlen.

Ahogy az a pécsi előadásán és kiállításán is felvetődött a kérdés: mire jó az adatokból létrejövő vizuális megjelenítés? És mi köze van mindennek a művészethez?

Körülbelül tíz éve kérik múzeumok és galériák ezeket a típusú munkáinkat. Az, hogy az adatokból végül művészet lett, az is a véletlenek sorozatának tekinthető. Az adatvizualizáció ugyanis ugyanolyan fontos része a munkánknak, mint a kutatás. Meg kell érteni a mechanizmusokat, ahogy Leonardo da Vinci is azért boncolt holttesteket, hogy jobban le tudja rajzolni az emberi testet. Ezek az adatmodellek eleinte csak a „fióknak” készültek, de aztán megtalálták a helyüket a művészeti kontextusban. Keressük a dolgok és jelenségek közötti, többnyire láthatatlan összefüggéseket, felderítjük az ismétlődő mintázatokat. Ezek ugyanis összekapcsolják a természetet, a társadalmat, a nyelvet és a kultúrát. A budapesti Ludwig Múzeumban és a pécsi Nick Galériában nyílt kiállítás ennek a folyamatnak a reflexiója. A Rejtett mintázatok a hálózatok vizuális szókincsét mutatják be.

Az interjút készítette: Jeki Gabriella