A klíma végzett a mamutokkal, nem az ember

Amióta tudjuk, hogy a mamutok az emberekkel együtt éltek néhány ezer éven át, azóta mardos minket a kétség: vajon az ember pusztította ki ezeket a hatalmas állatokat? Esetleg más tényezők hatására tűntek el a jégkor óriásai a Föld színéről? Az utóbbi évek eredményei sorra a második elképzelést erősítik, és most, napjaink legelismertebb evolúciós genetikusa, Eske Willerslev vezetésével egy olyan, átfogó tanulmány született, amelyben meg is tudták a kutatók erősíteni ezt az elméletet.

A többek közt a Cambridge-i Egyetemen is dolgozó Willerslev vezette nagy, ötven szakemberből álló nemzetközi kutatócsoport olyan módszer szerint vizsgálta a jégkori megafauna végső időszakát, amellyel eddig mások, globális mértékben nem vizsgálódtak. A kutatás több mint tíz évet vett igénybe, és a Nature tudományos folyóirat közölte az eredményeket.

A teljes sarkvidék és a közelében lévő régiók területének őslénytani lelőhelyeiről származó, 2 évtized alatt begyűjtött talajmintákat mérték fel, mégpedig az ezekben található mindennemű DNS-nyomot, vagyis régi környezeti DNS-t vizsgáltak.

Az állatok, amerre csak megfordulnak, DNS-t hagynak maguk után, akár egy szőrszál, egy levedlett bőrdarab, vizelet vagy ürülék formájában. Ezeket ki lehet mutatni, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy gyilkossági nyomozásnál a tett helyszínén begyűjtött mintákban a gyilkos DNS-ét. Persze, ezek az ősi, sok ezer vagy tízezer éves DNS-nyomok töredékesek, így nem kis munka az azonosításuk, de ma már egyre fejlettebb módszerek állnak ehhez rendelkezésre. (Ez gyakorlatilag ugyanolyan jellegű vizsgálat, mint a szennyvízben a koronavírus kimutatása.) E nyomok segítségével össze lehet állítani, hogy a mamutok élőhelyén milyen ökológiai változások zajlottak, így például azt is, hogy miként alakult a klíma jégkor végi ingadozásai során a növénytakaró.

„A szakemberek már 100 éve is vitáztak azon, miért is haltak ki a mamutok. Azért az embert hibáztatták, mert míg évmilliókig jól elvoltak a mamutok a klíma változásaival, ám amint az ember megjelent, végük lett, úgy hitték, túlvadásztuk őket” – magyarázta Willerslev professzor. „Most azonban végre sikerült bebizonyítanunk, hogy nem is egyszerűen a klímaváltozással volt a gond, hanem annak a sebességével, ez volt az utolsó szög a mamutok koporsójában.”

A táj nagy sebességgel és drámai mértékben alakult át, így a mamutok élelmeként szolgáló növények igen ritkává váltak, ehhez pedig már nem tudtak alkalmazkodni az óriások. „A jégkor végi felmelegedéssel a füves puszták helyét erdők és mocsarak vették át” – a professzor a vadászatra kitérve hozzátette, rengeteg másik nagy testű állat is volt, amelyeket sokkal könnyebb volt levadászni, mint a mamutot.

A mamut és elődei kb. 5 millió éve alakultak ki, és azután a jégkorszak alatt a gyapjas orrszarvúk, rénszarvasok csapataival együtt boldogan éltek a hideg, havas körülmények közt. A hideg ellenére rengeteg növény nőtt: fűfélék, virágok, lágyszárúak, apróbb cserjék tömegei jelentettek élelmet a mamutoknak, amelyek valószínűleg az agyaraikat használták a hó félresöpréséhez, és a fűfélék kikotrásához. Azért voltak ilyen hatalmasak a mamutok, mert a fű emésztéséhez óriási emésztőrendszerre volt szükségük. Dél-Amerika és Ausztrália kivételével mindenütt jártak mamutok, és a vándorló életmód olyannyira részükké vált, hogy egy-egy állat akár kétszer is körbejárhatta volna a Földet élete során. A kutatók, most először, a teljes sarkvidék növényzetét is feltérképezték, 1500 növényfaj genomját tárták fel, ez pedig nagyban elősegítette a végkövetkeztetés levonását.

A pleisztocén végén, 12 ezer éve a jégtakaró gyors olvadásakor a mamutok élettere jelentősen lecsökkent. Sokáig azt hittük, hogy ekkor haltak ki, ám később bebizonyosodott, hogy számos helyen fennmaradtak népességeik, a sarkvidék több helyszínén is túlélték a jégkort, jóval tovább megmaradtak, mint azt a kutatók korábban gondolták. A most feltárt környezeti DNS alapján például a szibériai Tajmir-félszigeten is élt még mamut kb. 3900 évvel ezelőtt.
A most elvégzett DNS-elemzések kimutatták, hogy miként zsugorodott a népesség, és ezzel együtt a genetikai sokféleség is. A tanulmány első szerzője, a cambridge-i Dr. Yucheng Wang elmondta: „Amikor a jégtakaró elolvadt, a klíma melegebbé és nedvesebbé vált, tavak, mocsarak alakultak ki. Az ökoszisztéma átalakult, a növénytakaró biomassza mennyisége lecsökkent, ez pedig már nem volt képes eltartani a mamutcsordákat. A vizsgálataink kimutatták, hogy a klíma átalakulása, különösen a csapadék növekedése okozták a növényzet változásait, a modelljeink alapján az embernek pedig erre semmiféle ráhatása nem volt.”

Willerslev professzor hozzátette: „Nagy történelmi lecke ez számunkra, kiderül belőle, hogy mennyire kiszámíthatatlan lehet a klíma, és ha egyszer valamit elveszítettünk, azt már nem lehet visszahozni. A csapadékviszonyok okozták a gyapjas mamut kihalását a növénytakaró megváltoztatása révén, és a változás oly gyors volt, hogy esélye se volt a mamutnak az alkalmazkodásra, túlélésre.”