Ragadozóik miatt nőhettek nagyra az óriás ammoniteszek

1885-ben a vesztfáliai (Németország) Seppenrade közelében került elő a legelső óriás, a 174 centis átmérőjű példánynak csodájára jártak. A késő krétában, kb. 85-75 millió évvel ezelőtt élt állat a Parapuzosia seppenradensis nevet kapta. Azóta további, a Parapuzosia nembe tartozó óriásokra bukkantak rá a világ néhány pontján, s egy német, mexikói és angol kutatókból álló csoport most 154 ilyen óriás kövületének vizsgálatával igyekezett feltárni a méret mögötti titkokat, az eredményeket a PLOS One folyóirat közölte.

Az állatok fennmaradt vázai sokszor hiányosak, az ezeket kiegészítő számítások szerint életükben ezek az óriások 2 méteresre nőhettek meg. Az egyes leletek (10 centistől 180 centisig) alapján rekonstruálni lehetett azt is, hogy miként fejlődtek ki a fiatal példányok és miként érték el felnőttkori méretüket, illetve azt is, hogy az évmilliók alatt az állatok miként növekedtek egyre nagyobbakká. A legnagyobb példányok kb. 80 millió éve élhettek mind a mai Európa, mind a mai Amerika területén, a partok közeli sekélyebb vizekben. A kutatók elemezték azt is, hogy az egyes megtalált példányok milyen helyszínekről kerültek elő, s ezzel modellezték, hogy pontosan milyen élőhelyeken fordultak elő az állatok a múltban, s ebből meglehetősen érdekes dolgokra lehet következtetni.

Régóta sejtik az őslénytankutatók, hogy az ammonitesz csupán életében egyetlen egyszer szaporodott, majd ezt követően (nem feltétlenül azonnal) elpusztult. Az íváskor a nőstények sok ezer petét raknak le, amelyek feltehetően csomóba összetapadva kerülhettek a környezetbe, ráadásul úgy, hogy az állatok tömegesen, egyszerre ívtak. E stratégia előnye, hogy az ivarérett szülők nem találkoznak az ivarérett utódaikkal. A mostani vizsgálatok megerősítették ezt, az egyes helyszíneken talált egyedek fejlődési szakaszai alapján. Az állatok az ifjúságukat feltehetően mélyebb, vagy esetleg kimondottan mély vizekben töltötték el, majd a szaporodásuk idejére visszavándoroltak a sekély területekre. E sekély, tengerpart-közeli területek adták egyébként a legnagyobb méretű kövületeket.

Volt olyan elképzelés, hogy az óriások a korabeli klíma, vízhőmérséklet hatására váltak nagyobbakká, azonban a korabeli tengerszint és hőmérsékleti viszonyok ismeretében sem tudjuk megmagyarázni ezt. Ennek leginkább az az oka, hogy a tengervíz hőmérséklete később kezdett emelkedni, mint a faj példányainak mérete, és az állatok akkor is tovább nőttek, amikor globálisan épp lehűlés kezdődött. Valami egyéb hatás kellett tehát, ami extra méretűvé tette ezeket az ammoniteszeket.

Számos más korabeli ammonitesz mérete is növekedett ekkor (ám távol maradtak a most vizsgált óriásokétól), és kiderült, hogy ez az általános növekedési trend egyidejű volt a moszaszauruszok, a kréta utolsó időszakának tengeri csúcsragadozói méretének növekedésével. Az egyidejűség azonban egyáltalán nem biztos, hogy oksági viszonnyal is járt, ám a rendelkezésre álló ismereteink alapján más olyan ökológiai nyomást nem sikerült azonosítani, amelynek hatására óriássá válhattak volna ezek az ammoniteszek, a kutatók így a moszaszauruszok növekedését találták lehetséges oknak. A feltételezések szerint ez a ragadozó volt az ammoniteszek fő ellensége, és azzal, hogy nagyobbra nőttek az ammoniteszek, a moszaszaurusznak nehezebb dolga lehetett velük, mert ezek az óriások egyszerűen nem fértek be a szájába.