A Challenger űrsikló katasztrófája

Az űrsikló az indítása utáni 73. másodpercben darabjaira hullott, a legénység mind a hét tagja életét vesztette a balesetben.

1986. január 28-át az űrhajózás egyik legsötétebb napjaként ismerjük: a Challenger űrsikló katasztrófája miatt vonult be a történelembe. A legénység Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gregory Jarvis, és Christa McAuliffe űrhajósokból állt.
Űrhajózási balesetekben összesen 30 embert veszítettünk el, ebből a repülés során 19 fő hunyt el, ám ezt a számot tovább növelik a földi balesetek, amelyek kiképzés, gyakorlás közben váltak végzetessé, 11 fő vesztette életét ezek során.
A Challenger katasztrófája több szempontból is különös volt. Az eseményt élőben láthatta sok-sok millió néző a tévé képernyőn, a tragédiának is szemtanúi lehettek (lásd az alábbi videót), így egy generáció agyába beleégtek azok a képek, amelyeket az adásban láttak. A 14 kilométeres magasságban bekövetkezett robbanás során darabjaira hullott az űreszköz, és a nagyobb darabok saját kondenzcsíkokat húzva távolodtak el a katasztrófa helyétől.
Az okok ma már jól ismertek: túl hidegben indították az űrjárművet, a hideg ugyanis a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta O-gyűrűjét (egy tömítését) rugalmatlanná tette, amely így nem tudta ellátni a feladatát. A hibás tömítés miatt bekövetkező robbanás önmagában még nem tépte darabokra az űrjárművet, erre a légköri közegellenállás volt képes, a robbanást követően irányíthatatlanul száguldó eszközön.
A legénységi kabin egyben levált a szétdarabolódó eszközről, tovább emelkedett 20 km magasságig, majd innen visszahullott és az Atlanti-óceánba zuhant. Amint a későbbi vizsgálatokból kiderült, a legénység, illetve az elhasznált oxigén mennyisége alapján egy része biztosan csak ebbe a 333 kilométer per órás sebességű becsapódásba halt bele. A robbanás után néhány kapcsolót átállított Michael Schmith, és a személyi oxigénellátót is bekapcsolták többen, de azt nem lehetett megállapítani, hogy eszméleténél volt-e, aki még élt a becsapódáskor.
A katasztrófa után hosszú ideig tartott a törmelékek begyűjtése, ehhez repülőtől tengeralattjárókig számos eszközzel igyekeztek az 1670 négyzetkilométeres területet átfésülni. A legénység maradványait csak áprilisban sikerült kiemelni, és a vizsgálatokat követően e hónap végén szállították el végső nyughelyükre.